Az ember azt hinné, hogy más a szellemi színvonal egy megyeszékhelyen mûködõ ítélõtáblánál, mint egy kisvárosi bíróságon. Aztán mikor elkezd személyes tapasztalatokat gyûjteni, elõbb-utóbb levonja azt a következtetést, hogy ez bizony nem igaz. Lehet ugyan hogy vannak felkészültebb, értelmesebb bírók egy táblabíróságon, de a perek tárgyát igazi vízválasztó módjára kell számításba venni: ha az netán kisebbségi jog, akkor arra az ügyre lehet vetni a keresztet, zsigerbõl ítélkezik a kisvárosi kezdõ bíró és a Bukaresti Ítélõtábla nagy tapasztalattal rendelkezõ bírája.
Innen már csak egy lépés belátni azt, hogy az Alkotmánybíróság is csak egy bíróság, ahol az asztal mögött ráadásul politikai alapon kinevezett személyek foglalnak helyet, márpedig a politikai osztályról bõséges információkkal rendelkezhet bárki. Alkotmánybíró pedig nem abból a politikusból lesz aki tudásával, képességeivel, erkölcsi tartásával vagy hasonlókkal kitûnik a többi közül, hanem az, akit a többi megválaszt.
Ezek után nem is tudom miért lepett meg (no azért olyan nagyon nem) az érettségis perben hozott alkotmánybírósági ítélet, amit ma este volt alkalmam végigolvasni. A lényeget ugyanis (hogy elutasították a keresetemet) már rég tudtam, csak az indoklás volt kérdéses. Annak szellemi színvonaláról bárki képet alkothat, aki veszi a fáradságot és végigolvassa:
Megijedni nem kell tõle, mert elsõ látásra hosszúnak tûnik, de ennek két igen fontos oka az, hogy dupla sorközzel van írva, illetve hogy több mint 4 oldal belõle idézet a tanügyi törvénybõl. Más szóval ha kihagynánk az idézetet és normál sorközre váltanánk, akkor kevesebb mint 4 oldal maradna, s abból is felet tesz ki a (mondjuk ki) tiszteletre nem méltó társaság névsora.
A szöveg koherenciája ugyan távol áll attól, amit egy átlagos képességû érettségizõtõl el lehet várni (hogy stílszerûen fejezzem ki magam), de azt akár komoly szellemi teljesítményként is lehet értékelni, hogy olyan ítéletet voltak képesek kiadni, amiben az érettségit alkotó vizsgák száma kizárólag a panaszban leírásában lelhetõ fel, késõbb még bár egyszer sem! Mintha nem az lenne a panasz tárgya. Ezzel szemben az ítélet – hasonlóan a parlament meg a Tanügyminisztérium álláspontjához – hosszan ecseteli azt, hogy mennyire jó Romániában magyarnak lenni, mert az alkotmány meg a törvények elhalmoznak minket jogokkal.
Ha pedig valaki felróná nekem, hogy miért is vártam volna el más ítéletet, amikor abban már az elsõ oldalon (a 3. pontban) írva vagyon, hogy én is azt kértem hogy utasítsák el a kérésemet, akkor annyit hadd mondjak el a történelmi hûség kedvéért, hogy ez nem igaz, én annak elfogadását kértem. Az ellenben sokat (szinte mindent) elmond a dokumentumot aláíró elnökrõl, hogy ezt szemrebbenés nélkül aláírta. Gondolom az történt vele is mint anno egyik polgármesterünkkel, aki aláírta anélkül hogy elolvasta volna.