Amikor 2015 októberében arra kértem egy ismerõsömet, hogy segítsen kivinni némi tûzifát az udvarunkról a lovaspályára – ahol a Székely Nemzeti Tanács által szervezett õrtûz-gyújtásra került sor – nem gondoltam volna, hogy ez évekre munkát fog adni nem csak nekem, de különbözõ bíróságoknak is. De a román hatóságokra mindig lehet számítani ha lehet egyet rúgni a magyarokba, s ez igaz akkor is, ha talán csak évek múlva fog kiderülni, hogy kinek fáj jobban ama rúgás.
Az sajtó-téma volt, tehát sokan tudják, hogy a rendõrök megállították a fát szállító autót, s a vezetõjét megbüntették, mert nem tudott aznapra kiállított szállítólevelet felmutatni. Az csöppet sem zavarta õket, hogy bemutattam a fa vásárlását igazoló számlát, tehát nyilvánvaló volt, hogy a saját tûzifámat szállítottuk.
A jegyzõkönyvet természetesen megtámadtuk a bíróságon, s ennek oka nem csak az volt, hogy egyértelmûen rosszhiszemûen jártak el, hanem még inkább az, hogy a vonatkozó törvény értelmében 0,1 köbméter fölött van szükség szállítólevélre, márpedig a szállított famennyiséget senki nem mérte meg, a jegyzõkönyvben pedig 0,12 köbméternyi fa szerepelt, tehát még a rendõrök szerint is határesettel volt dolgunk. S ha figyelembe vesszük, hogy a fát elkobozták és letétbe helyezték az erdészeti hivatal udvarán (két ügyes csomóban, erre nagyon figyeltünk, fénykép is készült róla a biztonság kedvéért, ez:
a bíró dolga szerfölött egyszerû volt: mindenek elõtt elrendeli, hogy mérjék meg a fát, hogy derüljön ki, hogy kellett volna-e hozzá szállítólevél. S hogy biztos legyen az, hogy errõl valamiért nem feledkezik meg a bíró, a jegyzõkönyv elleni panaszban ezt kiemelten kértük. (Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy ha nem kértük volna, a bírónak akkor is kötelessége lett volna ezt tenni, mert a törvény értelmében el kell kövessen mindent, hogy az ítélet a valós tényeket tükrözze.) S láss csodát: a bíró nem ezt tette! Egyszerûen figyelmen kívül hagyta ezt a kérést ami révén bizonyíthattuk volna hogy nem sértettünk törvényt, s túlzás nélkül ritka cinikus módon megállapította azt, hogy a rendõr megállapítása bizonyító erõvel bír, mindaddig míg annak ellenkezõjét nem bizonyítja a panaszos, márpedig mi nem bizonyítottuk ezt. A kirótt büntetésrõl pedig (2000 lej) azt állapította meg, hogy az arányos a tett súlyosságával! Hogy ez mennyire helytálló, ahhoz elég elmondani azt, hogy ha valaki egy utánfutós nyergesvontatóval szállít nem saját, hanem lopott fát, azt maximum 5000 lejre lehet büntetni a törvény értelmében. Ehhez képest ha valaki pár szál, amúgy saját tulajdonát képezõ fát szállít, akkor nyilván jogos õt 2000 lejre büntetni, mert ez egy társadalmi szempontból súlyos tett, amit ha büntetlenül hagynának, akkor fennáll a veszélye annak, hogy mások is vérszemet kapnak s hasonló cselekedetre vetemednek, az emberek kezdik csak úgy, összevissza szállítgatni a saját tûzifájukat.
Nem tudom el lehet-e képzelni ennél jogsértõbb ítéletet, amikor a bíró gyakorlatilag megakadályozza az egyik felet hogy az bizonyítsa a maga igazát, majd igazat ad a másik félnek. Éppen ezért természetesen fellebbeztünk, s abban részletesen kifejtettük, hogy az elsõ fokon eljáró bíró mely törvényi elõírások megsértésével hozta meg az ítéletét. Az ügy másodfokú tárgyalása múlt hónap 23.-án volt. S habár az egész annyira tiszta és egyértelmû, a bírók két héttel halasztották az ítélet kihirdetését, majd utána még rátettek egy napot, végül tegnap kimondták a verdiktet: a fellebbezést elutasítják!
Megvallom nem hittem a szememnek. Mert azt még értettem, hogy nyúzták az ügyet mint a rétestésztát, s két-három hónap helyett több mint másfél évet tartottak bizonytalanságban, halasztottak ha kellett ha nem, mindenféle mondvacsinált okokkal, de nem gondoltam volna hogy elmennek addig, hogy bevállalnak egy ilyen nyilvánvaló – már elnézést, de ezt nehéz másképp minõsíteni – gazemberséget.
A történet itt természetesen nem ér, nem érhet véget, következik az Emberjogi Bíróság, amelyik reményeim szerint majd igazságot tesz.
S ha már Strasbourg, akkor bejezésképpen hadd mondjam el azt is, hogy ebben az évben már négy keresetet postáztam oda, köszönhetõen annak, hogy további négy, jellemzõen évekkel ezelõtt kezdõdött ügyben született jogerõs ítélet. Ezek közül a legrégebbi, s talán a legfontosabb az érettségin a magyar tanulókat súlytó diszkrimináció ügye, amiben tegnap múlt négy éve írtam meg a panaszomat a Diszkriminációellenes Tanácshoz, a végsõ, jogerõs ítéletet pedig idén április 11.-én kaptam kézhez.