Való s igaz

„A rétek, útak csendesen
úsznak a hűvös vizeken
sejhaj
úsznak a hűvös vizeken – -„
József Attila: Dúdoló

A vers, a vers, a vers
legyen veled!
A jót, a jót, a jót
elviheted,
ha jársz, ha jársz, ha jársz
világon át:
a rím, a rím, a rím
igaz barát.

A dal, a dal, a dal,
szép dúdoló;
a súly, a súly, a súly:
súlyos a szó!
Ha kell, ha kell, ha kell,
mint a madár,
csak száll, csak száll, csak száll:
hét a határ.

Magyar, magyar, magyar:
édes a nyelv,
amely, amely, amely
emberré tett.
S a vers, a vers, a vers
ékszere, az!
Legyen, legyen, legyen
való s igaz.

a szavak körbeérnek

hogy mennyit tudok magamról?
magamtól is hogy mennyit? kit hagyok
kétellyel s kit szabadítok rá
egy-egy gyenge versre? kihez kopogtatok
tapasztalatlanul és emléktelenül
porba gurult gyermekfejjel? milyen
tanítás nem fogan? s a gondolat-keserűk
hány eszeveszett éjszakát segítenek
megfejthetetlenné tenni?

én ezeket mind nem tudom.

négybe szakadok s a szavak körbeérnek
takargatni valóm mind kiterítem
lessen rám kin a szégyen nem fog
akit nem talál igaz szándék csatlósa
csélcsap pénz- és megváltóknak
s adja ég szegje fel fejét vaegy lázammal
égő kíváncsi forma hogy árvulásom
nehezebb árulásom lehetetlen legyen
s a valahára kitisztult tavaszi ég tartson itt

 A szépség tanúja

 „…ez a menedék ez a fedezék a bunker a dekkung a futóárok az ürgelyuk az óvóhely (kinek vasbetonból kinek papírból) ez a menedék a fedezék amelyből amelyből olykor olykor kirohanunk…”

Szilágyi Domokos – Haláltánc-szvit

Kibélelem a lelkemet,
Derűvel, áhítattal,
Megszelídítem azt, miről
Hallgattam nagy haraggal.

Vasárnapot, tavaszt hívok,
Csupa ünnepi népet,
Veszett idők odvát vésem:
Féltem, féltem a szépet.

S féltésem – jaj, bizony! –
A világot bejárja,
Annyi van csillagom,
Mit szemen bár ne látna.

Kibélelem a lelkemet,
Vesszek meg is benne!
Szűkölök, sorvadok
Korhadó rengetegben.

S kibélelt lelkemmel
Állok a vártába,
A Szépségnek tanú kell,
És nem, nem lehet halála.

2007-2018.04.11.

Készülj!

Készülj a Nagy Nevetésre!
S imádkozz, imádkozz, hogy
a meszes erek még elhordják
véred, jusson még a csavarral
fogott fogak alá szivarvég,
felsavasodott gyomrodba
olcsó, üvegalji seprő.
Készülj! A deszkák s a módszerek
már nyikorognak: konferálják
a Végső Vicceket. A demo-krácia
három évtitititiezezezezrednyi
kísérleti fázisa végéhez közeledik:
a proto-típusokat szétszerelik,
az ágyak alól kiráncigálják az
igazság kegyvesztett szanitéceit,
a bankárok s a közügyek lánglovagjai
egy utolsó, orbitális orgiába kezdenek,
s a maradék utó-piát is felvedelik.
A szétroncsolódott magasztosság?
Jó magaviselet? Szorgalom?
Szemétdombon, farkasveremben végzi –
agyvelővel, széttört szavakkal,
késhegynyi méltósággal, csipetnyi hűséggel,
anyatejszagú végrendeletekkel.
A költők? Kikínlódják még az
utolsó, el nem használt rímeket: csókra,
asszonyölre, s egy-egy mihaszna,
újsütetű hasonlatot szeretetre, békére,
tiszteletre stb. S te? Te készülj fel a Nagy Nevetésre!

Nem madárfütty

Mégis, mégis incselkedsz velem?
Ravasz vagy, fagyos és idegen,
nem madárfütty, nem rügy, nem barkaág,
nem szegődöm, nem tartozom hozzád!

Mégis, mégis játszanál velem?
Szeles vagy, dacos és hirtelen,
kék-szürke égbolt, nem rímes fény,
ne köss, ne tarts, ne bújj belém!

De mégis? Csak-csak marakodsz velem?
Kidől, mint sírkő, a türelem.
Jég tükre borítja, tartja arcomat,
fázom hazudott mondatok alatt.

Mint véres jégcsapok

Megkergült, összezavarodott évszakban,
e szitkok honolta tájon, mint véres
jégcsapok lógnak az igaztalan s a
szűziessé kovácsolt vádak és védelmek.

Gyanútlanságból font hurkokba tartják
nyakukat a szer(e)te(t)len hívek, és
senki toldotta szépségben észrevétlenül
kárhoznak, keverednek s felejtődnek el.

Unos-untalan

*

Foghíjas a múlt
és kilógunk, kínlódunk egyre.
Törtünk, beletörtünk a jóba
és nyelvünk s Nyelvünk kettéhasadt.
Egyszerre nem történünk,
egyszer-egyszer csak megtörténünk,
mind a Mind mellé ülünk,
szédülünk és megszédülünk,
míg százfelé szaggat a bizonytalanság,
mert lecövekelt a kétség,
és szuvas szavakkal háborgatjuk egymást,
unos-untalan.

**

mennyi fals duma
megtelne két Duna
ha ez a sok duma
esők vize volna

mennyi nyers zörej
nevetem kész röhej
karcos nyers zörej
azt mondja ne perelj

mennyi rossz nyivák
fordítva is fonák
dunsztolt rossz nyivák
agyunkba belerág

s mennyi álsirám
ez itt az én hazám?
sívó álsirám
túl sok a sarlatán

Szeretettel ajánlom a Hitel folyóirat 2018. januári számában megjelent verseimet!

Újévi köszöntő Barátaimnak!

voltvanésleendő Barátaim
kik még ép ésszel? járatjátok
a motort szerelmek és tettenérések
alatt kik függőhidakról mészgödrökből
nem? szakadtatok a mélybe
mellkasotokba nem? fúródtak
félbe maradt beszélgetések
hármaspontjai kérdőjelek
görbülését nem? sínylette
derekatok vállatok gerincetek
kiáltások után nem? feszültetek
önnön vázatokra nem? delejeztek
letudhatatlan imádságok
Barátaim! adjon az Isten nektek
szép szerelmeket és
tűrhető tettenéréseket
meg nem el nem és le nem
szakadást elviselhető jeleket
jelenéseket megfeszítő kiáltások
helyett nyugodt ébrenléteket
csendes lankadásokat

Krónikás ének otthonról-otthontalanságról

Rendhagyó, zenés könyvbemutatón ismerkedhetett a hallgatóság, október elején Debrecenben Csíki András verseskötetével, mely immár második a sorban. A jelenleg a cívisvárosban élő, nyárádszeredai származású költő előző gyűjteménye Aposztróf címmel jelent meg, a második a Ki talál ki? – Erdélyi dallam címet viseli. Az alcím nem véletlen, az alkotó munkái ugyanis erősen kötődnek a szülőföld élményéhez.

Erdélyi dallam, vagy Transzilván taktus, ahogy az egyik verscím mondja, egy biztos, Csíki András soraiban ott lüktet a táj, ahol született, pontosabban az emberlakta táj, ősökkel, sorsokkal, a nyelvben megbúvó igazságokkal, szerteágazó és sokszor tehertételes kulturális örökséggel. “Nagyapák sírján / körbevágott árnyék: / kupecek, kápók – / ember verte tájék”. A második kötet öt év termését foglalja össze, melynek néhány darabját az olvasók ismerhetik a Magyar Napló vagy a Hitel folyóirat hasábjairól.

Míg 2012-es Aposztróf című kötet elsősorban a személyes élmények köré fonódik, a mostaniban inkább a közéleti, történeti, társadalmi kérdések kerültek a versek középpontjába. Ahogyan Csíki András fogalmaz: „A haza minduntalan alakuló fogalma, távolságai, mélységei, alkotóelemei mindegyre témát szolgáltatnak. Az erdélyi magyarság zűrzavaros mindennapjai, s a magyarországi ideológiai állóháborúk kiváltotta versreakciók összeolvasva krónikás énekké állhatnak össze. Krónikás énekké, melyben ott van Erdély és Székelyföld: magyarok fogyatkozása / szászok elszaladása / völgyekből kicsordult sár / borona vágta arcokon / méreg és megszikkadt mosoly / első háztól utolsókig érő/ megszikkadt mosoly”; de ott vannak a budapesti, debreceni repterek is: s veszi az irányt Londonnak/ akármi is az akármivel is/ egyenlő akárhogy is más/ mint ez itt amihez szintén/ nehéz megfelelő szót szívet/ és szándékot találni”.

A kötet versei az otthon és otthonosság felől közelítenek a témákhoz, hol kisebb, hol nagyobb olvasói erőfeszítést igényelve a krónikába való beillesztésükhöz. Az egyik kulcsvers, a Transzilván taktus kérdései zsigerig ütnek: Sorsunkon vastag, / évszázados tályog. / Ki árul(t) el kit /s kinek adjunk számot? / Kiért oltsuk el / szemünk szép világát, / kire bízzuk a / templomkapuk kulcsát? Egy másikban, a Téged örököltelek címűben pedig ez áll: nekem eleven úgy vagy, / mint anyám tekintete: / nem a szemek gömbje, / de a féltés titkai… Én téged örököltelek / Nyárád feletti égbolt, / nagyapám vésőnyomát / a székelykapuk indáiban, versek csengését és / tanulságát a meséknek; / nem telekkönyvet és pecsétet – fogalmazza meg a lírikus, s ez egyszerre program, késztetés, világnézet, költői horizont.

A kötet olvasója nemcsak a táj 21. századi lírai krónikájának darabjaival szembesül a lapokon, hanem azzal az örök kérdéssel is, hogy mi valójában a költészet tétje, mekkora a hatósugara, mit, mennyit és mikor kell versbe foglalnunk szigorú szabályok között megélt hétköznapjainkból.

Ungvári Judit

A kötet megvásárolható a következő online könyvesboltokban:

Bookline

Líra

Libri