Romániában az Alkotmány garantálja az állampolgárok közti jogegyenlõséget, illetve a kisebbségek anyanyelvének a használatát. Ezen elvek pontosítása megtalálható számos törvényben, melyek közül egyesekkel nemzetközi egyezményeket ratifikált a parlament, tehát még akkor is elsõbbséget élveznek, ha netán valamely más belsõ jogszabály másképp rendelkezne.
Mindezek figyelembevételével kerültek kihelyezésre Hármasfaluban (magánterületre!) olyan névtáblák, amelyek a kommunisták által anno összevont három falu eredeti nevét tartalmazzák. Mely nevek – mint minden tulajdonnév – nem magyarul vagy románul vannak, mert egy ilyen kérdésfelvetés eleve értelmetlen, a tulajdonnevek azok tulajdonnevek, nem lefordíthatóak egyik nyelvrõl a másikra. (Hogy érthetõbb legyen: arra van számos példa, hogy adott hegyet, folyót, várost vagy országot különbözõ anyanyelvû emberek más-más névvel illetnek, de ez nem azért van, mert a nevet “lefordították” több nyelvre, hanem azért, mert a történelem során ez így alakult. Tipikus példák ilyen téren azok a települések, amelyeket több nemzet fiai laknak, s mindegyik adott nekik egy-egy saját nevet. Ezért beszélnek a már említett nemzetközi egyezmények földrajzi nevek esetében a nemzeti kisebbségek által használt megnevezésekrõl és nem a nemzeti kisebbségek nyelvére lefordítottakról.)
Igen ám, de vannak ebben az országban olyanok, akiknek a szemét nagyon szúrja minden, ami arra emlékezteti õket, hogy Romániában élnek más nemzetiségû állampolgárok is, s köztük van egy olyan, aki a “magyar veszély” elleni “küzdelme” által vált közismert, s került be még a parlamentbe is. Maros megyei képviselõként. S ha már árra járt, természetesen “felfedezte” a szóban forgó táblákat, s harcba is indult ellenük. No de nem úgy, hogy utánajárjon annak, hogy hol vannak elhelyezve, miképpen kerültek ki, stb., hanem egy petíciófélét intézett a megye prefektusához, amiben felszólította, hogy távolítsa el a táblákat. Mely petícióféle fényes bizonyítéka annak, hogy a sok-sok éve pereskedõ illetõnek halvány fogalma sincs az ország jogrendjérõl (ergo nem azért nyert pereket, mert ért hozzá és igaza van, hanem valami egész más ok miatt). Ez persze az átlagembernek nem tûnik fel (s részletekbe nem is megyünk bele), de aki kicsit is jártas a jog világában, az bizonyára egyet fog érteni ilyen téren velünk. S ez már csak azért is érdekes információ, mert a hazai oktatási rendszerrõl is elmond valamit, tekintettel arra, hogy az illetõ a képviselõség mellett sikeresen elvégezte a jogi egyetemet is.
Lényeg a lényeg, hogy a prefektus (Ciprian Dobre) elvileg szintén törvényismerõ ember, tehát azt kellett volna válaszolja a petícióra, hogy kedves uram, azok a táblák semmiféle törvénybe nem ütköznek, tehát a kérésének nincs jogalapja. Igen ám, de itt jön a képbe a címben említett kettõsség, ugyanis ha a prefektus is úgy érez netán a magyarok iránt mint a panaszos, akkor nem azt a választ adja, hanem a petíciót kifogásként használja arra, hogy maga próbálja meg eltávolítatni a szóban forgó táblákat. Persze nem mehetett oda egy szerszámosládával, hogy leszerelje azokat, így dörgedelmes, jogszabályi hivatkozásokkal megtûzdelt levelet intézett a község polgármesteréhez, amiben felszólította, hogy rögvest távolítsa el a kifogásolt táblákat.
De meglepetésére azzal szembesül, hogy a polgármester se ma szállt le a falvédõrõl, tehát a válaszában szép higgadtan elmagyarázta neki, hogy a hivatkozott jogszabályok nem érvényesek erre az esetre, tehát a felszólítása megalapozatlan. S ugyan a prefektus még kétszer próbálkozott, de sikertelenül, így belátta, hogy ez sajnos nem fog menni. A táblák pedig továbbra is a helyükön maradtak.
De nem élnénk Romániában, ha ez lenne a történet vége. Ugyanis a képviselõ “harcostársa”, a székelyföldi románok “civil” fórumának a vezetõje nem hagyta annyiban a dolgot, s állampolgári panaszokra hivatkozva (az ember szinte látja maga elõtt azokat a panaszokat) újból a prefektushoz fordult, számon kérve, hogy majd két év eltelt, s a táblák még mindig nincsenek eltávolítva. Mely panaszra – ésszerûen gondolkozva – a prefektus azt kellett volna válaszolja bár most, hogy azok a táblák semmiféle törvénybe nem ütköznek, tehát a kérésének nincs jogalapja. De nyilván nem azt tette. Sõt, a prefektus (Barabási Antal-Szabolcs) látszólag nem tett semmit, ellenben pár nap múlva a polgármester kézhez kapta ugyanazt a levelet mint 2023-ban, épp csak az alprefektus (Alexandru Cîmpeanu) aláírásával. Mely levélre a polgármester nyilván azt válaszolta, hogy ezt a témát már egyszer letisztázták, vegyék már elõ a két évvel korábbi levelezést. De hogy mi lesz tovább, azt csak a Fennvaló tudja, elvégre Romániában élünk, ahol a magyaroknak elméletben alkotmányos jogaik vannak, de a gyakorlat attól gyakran eltér.
S van még a történetnek egy nem elhanyagolható vonatkozása: ezek a jóemberek állítólag a román nyelv védelmében ténykednek, ami nekik anyanyelvük is. S akkor meg kell nézni ilyen szempontból azt a két levelet: mindkettõbõl levonható az a következtetés, hogy egyikükre sem lehet maradéktalanul büszke a román tanára.