Ismét eltelt egy tanév, a középiskolák végzõsei pedig túl vannak az érettségin. Újabb alkalom tehát, hogy visszatérjünk erre a sajnos örökzöld gondra, amit ezidáig még bár az Emberi Jogok Európai Bíróságának a segítségével sem sikerült megoldani. Ugyan az óvások elbírálása még hátravan, de az borítékolható, hogy idén is sokkal rosszabb lesz a sikeresen vizsgázók aránya a magyar iskolák végzõsei között mint az országos átlag, ennek pedig gyakorlatilag egy oka van, a “román vizsga”, amihez a hatóságok körömszakadtáig ragaszkodnak, azzal a teljesen hamis érveléssel, hogy az állam nyelvét mindenki kell ismerje. Mely érvelés legalább két okból hamis. Egyrészt az a vizsga nem a nyelvismeretrõl szól, hanem román nyelvû vizsga amin a román irodalomra vonatkozó ismereteket mérik. Másrészt pedig az evidencia, hogy a nyelvet nem egy vizsgán tanulják meg a fiatalok, hanem az iskolában eltöltött 12 év alatt, feltéve ha létezik a hatóságok részérõl valós szándék arra, hogy megtanítsák õket (mely szándék nyilván nem létezik, mert még mindig csak valami öszvér-megoldást vezettek be, távolról sem úgy tanítják a magyar gyermekeknek a román nyelvet mint az angolt vagy franciát). Lényeg a lényeg: továbbra is az a diszkriminatív helyzet áll fenn, hogy a magyar végzõsök kettõvel több vizsgát kell letegyenek ahhoz, hogy megkapják ugyanazt az érettségi diplomát, amit a román fiatalok jóval kisebb erõfeszítéssel tudnak megszerezni, hisz a magyaroknak azáltal hogy több vizsgájuk van ráadásul kevesebb idejük van felkészülni az egyes vizsgákra. S mivel érettségi diploma nélkül egyetemre menni nem lehet, ebbõl a helyzetbõl az is következik, hogy a román állam nem biztosít egyenlõ feltételeket az egyetemre való bejutásra a román és magyar fiataloknak, annak ellenére, hogy Románia még 1995-ben ratifikálta a Kisebbségi Keretegyezményt, benne a 12. cikkely 3. bekezdését, ami így szól: “A Felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy elõmozdítják a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára az oktatáshoz minden szinten a hozzájutás esélyegyenlõségét.” Vegyük ehhez hozzá az Alkotmány 11. cikkelyét, ami két dolgot mond ki:
Románia pontosan és jóhiszemûen végrehajtja a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeit.
A parlament által ratifikált nemzetközi egyezmények a belsõ jogrend részévé válnak (vagyis mindenki által betartandó törvénynek minõsülnek).
S ha ez nem volna elég, ott van az Alkotmány 20 cikkelye, amelyik azt mondja ki, hogy ha ellentmondás van valamely az ország által ratifikált nemzetközi egyezmény és egy belsõ törvény között, akkor a nemzetközi egyezménynek van elsõbbsége, tehát azt kell alkalmazni. Ha az Oktatási Minisztérium nem tenne magasról az alkotmányra és erre a nemzetközi egyezményre, akkor – függetlenül attól, hogy mit ír elõ az oktatási törvény – úgy kellene megszervezze az érettségit, hogy minden egyes vizsgázó ugyanannyi és ugyanolyan típusú vizsga letétele után kapja meg a diplomát, vagyis román nyelv és irodalom meg magyar nyelv és irodalom vizsga helyett anyanyelv és irodalom vizsgát kellene szervezzen. De mint láthatjuk ezt nem teszi, s ezért továbbra is súlyosan diszkriminálja a magyar vizsgázókat, s köztük kiemelten a székelyföldieket, akik kis túlzással román szót csak az iskolában hallanak, román órán. Az külön fájdalmas, hogy ezt a diszkriminációt nem érzékelik a maga helyén még bár a magyar fiatalok sem, erre döbbenetes bizonyítékot szolgáltatott a napokban egy tévétársaság, amelyik azt kérdezte magyar vizsgázóktól, hogy mi a véleményük arról, hogy nekik több vizsgát kell letenni, s a válaszadók közül nem volt egy sem, aki azt mondta volna, hogy ez diszkriminatív! Láthatóan mind természetesnek vették azt, hogy román nyelvbõl és irodalomból vizsgázni kell, s plusz vizsgának a magyar nyelv és irodalmat tekintették, amirõl azt mondták, hogy inkább jó hogy van, mert ott jobb jegyet lehet szerezni, ami javítja az érettségi átlagot. Az egyiküknek sem esett le, hogy hiába kapnak tízest a magyar vizsgán, ha a románon 4.99-et.
Egy szó mint száz, ez egy igen áldatlan állapot, amin változtatni kell. Márpedig arra hiába várunk, hogy a román parlament jobb belátásra tér és módosítja az oktatási törvényt. Így marad az az út, amirõl – mint már jeleztük – nem mondunk le: más panaszosokkal, más érveléssel, de újból el kell vinni az ügyet az Emberi Jogok Európai Bíróságár. Éppen ezért ismételten azzal a kéréssel fordulunk azokhoz a fiatalokhoz, akik a román vizsga miatt nem kaptak érettségi diplomát és akik hajlandóak tenni azért, hogy bár a következõ nemzedékek ne szenvedjék el ezt a diszkriminációt, hogy keressenek meg minket (szekler.monitor@sic.hu vagy Szekler Monitor a Facebookon Messengeren), mi pedig biztosítjuk nekik a jogi és anyagi támogatást ahhoz, hogy panaszt tegyenek a Bíróságon az õket ért diszkrimináció miatt.
Ha a kisebbségi nyelvek használata szempontjából nézzük, akkor kétféle intézmény létezik Romániában. Vannak azok, amelyek azokat a jogokat gyakorlatba kell ültessék, illetve azok, amelyek közbe kell lépjenek akkor, ha az elsõ csoportba tartozó valamelyik intézmény nem teszi a dolgát. Ez utóbbiak a bíróságok, melyek szerepe éppen ezért kiemelt. Éppen ezért fontos kérdés az, hogy teszik-e megfelelõen a dolgukat. Errõl kinek-kinek meglehet a maga véleménye, mi a magunkét annak alapján alakítjuk ki, hogy mit tapasztalunk a gyakorlatban. Nézzünk tehát két friss konkrét esetet:
2020-ban indult egy ilyen ügy azzal, hogy egy magát jogvédõnek hazudó román egyesület panaszt tett a Diszkriminációellenes Tanácsnál azért, mert a csomafalvi önkormányzat kiadott egy magyar nyelvû helyi lapot. S ugyan ez minden csak nem diszkrimináció (azt támasztja alá számos hazai jogszabály meg az ország által ratifikált nemzetközi egyezmény), a Tanács büntetést rótt ki az önkormányzatra. Az természetesen bíróságon támadta meg azt a határozatot, ellenben jogerõsen elvesztette a pert, a Legfelsõ Bíróság megerõsítette a Tanács határozatát. Ennek pedig az lett a következménye, hogy az önkormányzat szorzott-osztott, majd arra jutott, hogy túl nagy áldozat volna minden egyes lapszámot lefordítani románra is (arról nem beszélve, hogy felesleges, mert a helyi lakosság részérõl erre semmiféle igény nem volt), így a lap megjelentetésének a beszüntetésérõl döntött. Látva ezt helyi lakosok szép nagy csoportja (köztük olyanok, akik a lapban közölni szoktak) panaszt tett az Emberi Jogok Európai Bíróságán, mondván, hogy diszkriminációt szenvedtek el (mert bármelyik önkormányzat kiadhat román nyelvû lapot, azt nem kötelezi senki, hogy valamilyen más nyelvre is lefordítsa), illetve hogy sérült a szólásszabadsághoz való joguk (ami – jó tudni – két dolgot jelent, az információk megosztásához illetve az azokhoz való hozzáférés jogát). A panaszukban jelezték, hogy õk maguk nem voltak részesei az egész eljárásnak, akkor értesültek róla, amikor azzal szembesültek, hogy a lap immár nem jelenik meg, így a hazai bíróságokon nem tudták kifejteni az érveiket, de ez annyiban nem is releváns, hogy a jogsértés attól kezdve áll fenn, hogy a jogerõs ítélet nyomán az önkormányzat beszüntette a lap kiadását. Ennek ellenére a strasbourgi bíróság érdemben nem vizsgálta meg a panaszukat, arra hivatkozva, hogy nem merítették ki a jogorvoslat lehetõségét a hazai bíróságokon. Tekintettel arra, hogy a Bíróság érdemi döntést nem hozott (tehát nem mondta ki, hogy jogszerû-e az ODT határozata), a panaszosok arra jutottak, hogy ilyen könnyen nem adják fel, s közülük ketten (mindketten választott önkormányzati képviselõk, tehát nem egyszerû magánemberek) bíróságon támadták meg az ODT határozatát, mondván, hogy annak az volt a hatása, hogy diszkriminációt szenvedtek el (ugyanis fontos tudni, hogy a jogszabály szerint függetlenül attól, hogy az elõzõ eljárásban kik voltak az érintette felek, illetve hogy milyen meggondolásból/okból/célból született az ODT vitatott határozata, az diszkriminatívnak tekinthetõ azért, mert olyan hatással volt többek közt olyan személyekre, akik nem voltak érintettek az eredeti eljárásban). Az általános szabály az, hogy ha valaki egy irat érvénytelenítését kéri a bíróságtól, az bélyegilletéket kell fizessen. Ezzel szemben a speciális szabály az, hogy ha a per tárgya diszkrimináció, akkor az illetékmentes, éppen ezért a két panaszos úgy tette le a keresetet, hogy nem fizetett bélyegilletéket. Rövid idõ múlva azonban érkezett a bélyegilleték befizetésére vonatkozó felszólítás, õk pedig – hogy azon ne múljon – nem vitatkoztak, hanem kifizették az általános szabály szerinti bélyegilletéket. Tették ezt úgy, hogy összeadták a pénzt és egyikük befizette, mert a szabály az, hogy ha több felperes van, akkor a bélyegilletéket közösen kell megfizessék (vagyis nem annyiszor, ahány felperes van). Aztán eljött a tárgyalás napja, s megszületett az ítélet: azt a panaszost, aki nem fizetett bélyegilletéket kizárták a perbõl (arra való hivatkozással), a másik esetében pedig megállapították, hogy nincs meg szükséges személyes érdekeltsége, ezért a panasz érdemi megvizsgálása nélkül érvénytelenítették a keresetét. Tették ezt olyan körülmények között, hogy a keresetben jelezte, hogy nem csak hogy abból szokott tájékozódni, de õ maga is írni szokott a lapba!
A mási ügy 2021-ben kezdõdött, amikor petíciót intéztünk Kolozsvár polgármesteréhez és önkormányzatához, azt kérve, hogy biztosítsák a magyar nyelv használatát szóban és írásban a város közintézményeiben. Tettük ezt azért, mert létezett az a precedens, hogy a bíróság arra kötelezte a polgármestert, hogy a város bejáratainál levõ táblákra írja ki magyarul is a város nevét, tehát nem csak az érvényes jogszabályokra hivatkozhattunk, hanem arra a precedensre is. (Nem mellékesen nem értettük, hogy abban a perben a felperesek miért csak annyit kértek, de azon már változtatni utólag nem lehet, az egyetlen rendelkezésre álló lehetõség az volt, hogy elindítani egy új eljárás.) A kérésünket azzal utasították el, hogy idõközben a magyarság részaránya 20% alá esett Kolozsváron, s tették ezt annak ellenére, hogy már a másik per idején is az volt a helyzet, illetve hogy a Közigazgatási Törvény tételesen kimondta, hogy a nyelvi jogok ilyen esetben érvényben maradnak. Kénytelenek voltunk tehát a bírósághoz fordulni, s mint a dátumokból is látszik, végigvinni egy meglehetõsen hosszas pert. Ami azzal kezdõdött, hogy az alapfokon eljáró bírónak nem sikerült se elsõre se másodikra megérteni, hogy mit is akarunk, újabb és újabb tárgyalások teltek el azzal, hogy magyaráztuk neki a nyilvánvalót, õ meg nem értette, s azzal halasztott, hogy tegyünk le kiegészítést a keresethez, amiben pontosítjuk a per tárgyát. Aztán folytatódott azzal, hogy mikor végre megértette, akkor úgy döntött, hogy nincs személyes érdekeltségünk a perben, ezért érdemi vizsgálat nélkül utasította el a keresetet. Azt megfellebbeztük, másodfokon a Táblabíróság azt állapította meg, hogy de biza van (elvégre ott van az alapító okiratunkban, hogy a nyelvi jogok betartatásáért is tevékenykedünk, ha kell pereket is indítva), így az ügy visszakerült ismét a törvényszékre, hogy második nekifutásra a bíró igazat adjon az alpereseknek abban, hogy a kérésünk megalapozatlan, mert a magyarság részaránya már kisebbi mint 20% Kolozsváron. Ez ellen ismét fellebbeztünk, hivatkozva nemzetközi egyezményekre, az Alkotmányra és a Közigazgatási Törvénykönyvre (amelyek mind nekünk adnak igazat), de eredménytelenül, tegnap megszületett a jogerõs ítélet, miszerint a fellebbezésünk megalapozatlan, ezért elutasítják.
Ezek két eset alapján már adható egy válasz a bevezetõben felvetett kérdésre, vagyis arra, hogy teszik-e a dolgukat a bíróságok amikor a téma a magyar nyelv használata a közintézményekben.
Több mint egy éve petíciót intéztünk a Parlament két házához, mivel azzal szembesültünk, hogy nem mûködik megfelelõen egy olyan intézmény, amit a Parlament hozott létre és annak ellenõrzése alatt áll. A petícióban jeleztük az általunk tapasztalt problémákat, s azt kértük, hogy azokra találjon megoldást a Parlament, megtéve azokat az intézkedéseket amelyekre módja van (jogszabály-módosítás, költségvetés-kiegészítés, az intézmény létszám-keretének a bõvítése, stb.), s amelyek szükségesek ahhoz, hogy a szóban forgó intézmény mûködése javuljon. Az önmagában – lévén szó Romániáról – gondoljuk még nem nagyon meglepõ, hogy a petíció máig nincs megoldva, ellenben az már minket is meglepett, hogy miképpen reagált a petíciónkra a Szenátus. Az történt ugyanis, hogy a petíció elküldése után nem sokkal levél érkezett tõlük, amiben arról tájékoztattak, hogy a petíciónkat továbbították annak az intézménynek, aminek a mûködése kapcsán fogalmaztunk meg panaszt. Ez különösebben nem lepett meg, ugyanis hasonló levél jött a Képviselõháztól is, annyi eltéréssel, hogy abban az is szerepelt, hogy azért küldték el, hogy az intézmény fejtse ki azzal kapcsolatban a maga álláspontját. A másik fél meghallgatás ugyanis egy teljesen normális dolog, nem lehetett kifogásunk ellene. Igen ám, de attól kezdve csak a csend következett, annak ellenére, hogy néhányszor rákérdeztünk mindkét házra, hogy halad-e a petíciónk megoldása. Mindaddig míg múlt hónapban “válasz” érkezett a Szenátustól, amiben az áll, hogy részükrõl semmi tennivaló nincs, s ne is zaklassuk tovább õket, mert a témában több választ nem fogunk kapni. S hogy ezt az álláspontjukat alátámasszák, hivatkoztak a mûködési szabályzatuk 7. fejezetére, azon belül a 187. cikkely (3) bekezdésére. Na akkor néztünk nagyot, amikor elolvastuk a szabályzat 7. fejezetét, s benne hivatkozott bekezdést. Kiderül ugyanis, hogy a Szenátusnak egy teljesen sajátos elképzelése van a petíciókról és azok kezelésérõl, mely elképzelés köszönõ viszonyban sincs azzal a jogszabállyal (27/2002-es Kormányrendelet), ami a petíciók kezelését szabályozza. Konkrétan a Szenátus magát egyrészt a törvény felett állónak képzeli(akinek joga van saját szabályt alkotni), illetve tökéletesnek (hibázni képtelennek, akihez petíciót csak azért intézhetnek az állampolgárok, hogy bepanaszoljanak más intézményeket). Így születhetett meg a szabályzatuk 7. fejezete, amibõl az derül ki, hogy a Szenátusnak van egy olyan szakbizottsága, amelyik a petíciókkal, illetve a visszaélések és a korrupció kivizsgálásával foglalkozik, s amelyik mint egy felettes szerv, továbbítja a hozzá beérkezett panaszokat azokhoz, akik ellen a panaszok szólnak, azért, hogy azok oldják meg a azokat. Ezzel szemben arról egy hang sincs a szabályzatban, hogy ha esetleg, mégis, netalántán érkezne a Szenátushoz egy olyan petíció, ami az intézmény mûködésére vonatkozik, amit neki magának kell orvosolni, akkor mi a teendõ. Igaz ugyan, hogy arra a célra ott van az említett kormányrendelet, de – mint tapasztalhattuk – azt a Szenátus egyszerûen nem alkalmazza. Na így jutottunk oda, hogy kénytelenek voltunk beperelni a Szenátust, azt kérve a bíróságtól, hogy kötelezze a petíciónk megoldására.
Jó három évvel korábban egy közismert román “nemzetvédõ” (ma már parlamenti képviselõ) megírt egy bejegyzést, ami több ezer reakciót váltott ki a Facebookon, plusz egyet (egy panaszt a Diszkriminációellenes Tanácsnál) a Székely Figyelõ részérõl. A panaszt a Tanács (szokása szerint) jó nagy késéssel bírálta el, s egy meglehetõsen szürreális döntést hozott, ugyanis megállapította (lásd itt), hogy a cselekedet egy egész közösséget érintett és igen súlyos volt, ennek ellenére mindössze megrovásban részesítette az elkövetõt. (A teljes 691/2021-es határozat letölthetõ innen.) Ezt a döntést természetesen nem fogadhattuk el, ezért bírósághoz fordultunk, s kértük, hogy az súlyosbítsa a büntetést. Ez lett a 28/43/2022-es ügy, amiben alapfokon a Marosvásárhelyi Táblabíróság igazat adott nekünk:
Mint látható, érvénytelenítette a határozatnak a büntetésre vonatkozó pontját, s arra kötelezte a Tanácsot, hogy hozzon új határozatot, amivel 10.000 lej büntetést ró ki az elkövetõre. Ez ugye elsõ látásra szép nagy összeg, de ha figyelembe vesszük, hogy ilyen esetekben 2000 és 100.000 lej közti büntetés róható ki, máris változik a kép, hisz csak a maximum tízede. Ennek ellenére elégedettek lehettünk, hisz egy ilyen büntetés jó kiindulópont a továbbiakra nézve, mert ha ez jogerõre emelkedik, akkor a késõbb elbírálandó panaszaink esetében (van még jó sok) joggal hivatkozhatnánk arra, hogy ennyi nem volt elég, tovább folytatta a jogsértõ tevékenységét, tehát jöhetnek a nagyobb összegû büntetések. Ez ellen az ítélet ellen fellebbezett a Tanács is meg a megbüntetett is, tehát – némi tapasztalattal a hátunk mögött ami a hazai igazságszolgáltatást illeti – nem véletlen izgultunk a tegnapi nap, arra várva, hogy kiderüljön, miképpen dönt a Legfelsõ Bíróság a fellebbezések ügyében. Ma délelõtt aztán az is kiderült:
Volt tehát valóban alapja az izgalomnak, mert közel voltunk a teljes kudarchoz, össze is szorult a torkunk amikor ahhoz a mondathoz jutottunk, hogy “Admite recursul declarat de pârâtul Tanasa Dan împotriva aceleiasi sentinte.” (Jóváhagyja a Tanasa Dan által benyújtott fellebbezést.) Ahhoz képest aztán már akár kellemes meglepetésnek is nevezhetõ az, hogy csak a büntetés összegét csökkentette le a bírói tanács. Így akár azt is mondhatnánk, hogy egyik szemünk sír, a másik meg nevet, de talán helyesebb azt mondani, hogy mindkettõ elkerekedett, ugyanis a Legfelsõ Bíróság lényegében azt mondta ki, hogy elegendõ a minimális büntetést kiróni akkor, amikor valaki egy súlyos kihágást követ el, ráadásul pedig az illetõ visszaesõ, kétszer büntették eddig jogerõsen, további két olyan ügy van folyamatban, amelyekben a táblabíróság újabb 10.000 lejes büntetések kirovására kötelezte a Diszkriminációellenes Tanácsot:
illetve további ellene benyújtott panaszok várnak megoldásra a Diszkriminációellenes Tanácsnál, csak a Székely Figyelõ részérõl 29 darab. Arról nem beszélve, hogy az illetõ az uszító tevékenysége nyomán vált ismertté, s így lett belõle parlamenti képviselõ, ezáltal azt üzeni másoknak, hogy ilyen tevékenység révén õk is politikai karriert építhetnek és messze az átlagon felüli anyagi jólétet biztosíthatnak maguknak. Mint tudjuk, van is már olyan, aki ezt a receptet követi. Hát ezért az idézõjel a címben.
Azt már volt alkalmunk tapasztalni, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságán sem szentek dolgoznak akik maximálisa tisztességesen és pártatlanul kezelik a hozzájuk benyújtott panaszokat, sõt, ha egy jogvédõ szervezet viszonylag rövid idõ (pár év) alatt több panaszt is benyújt hozzájuk, akkor abból nem azt a következtetést vonják le, hogy az adott országban komoly gondok vannak az emberi jogok tiszteletben tartásával, hanem azt, hogy az illetõ szervezet visszaél a bírósághoz való fordulás jogával és túlterheli õket. Ez az egyik oka annak, hogy immár jó éve rendszeresen arra buzdítjuk a helyi közösségeket, hogy ha jogsérelem éri õket, akkor tegyenek csoportos panaszt, jelezvén a Bíróságnak, hogy nem egy-két ember magánügyérõl van szó, hanem egy közösség érintett, az emeli fel a szavát a jogai védelmében. S mivel az átlagemberek számára egy ilyen panasz megszerkesztése nem kézenfekvõ feladat, ezért természetesen a bíztatáson túl segítséget is nyújtunk, mint tettük ezt eddig szám szerint öt esetben, sajnos változó sikerrel. Konkrétan:
Az elsõ ilyen panaszt gyergyóremetei polgárok tették, azért, mert a Diszkriminációellenes Tanács (ODT) ismételt büntetései miatt (melyek nyilvánvalóan jogsértõek voltak, de a hazai bíróságok nem tettek igazságot) a polgármesteri hivatal kénytelen volt megszüntetni a helyi újság kiadását. Ez a szólásszabadság, illetve az információkhoz való jutás jogát sérti, így a panaszosok joggal gondolhatták azt, hogy a Bíróság majd igazat ad nekik, s így elérhetõ lesz a büntetések törlése és a lap majd újból megjelenhet. Ezt a várakozást a Bíróság joggyakorlata is alátámasztotta, hisz a panaszban sikerült hivatkozni olyan korábbi ítéletekre, amelyek sajtótermékek megjelenésének megakadályozása esetén megállapították a jogsértést. Az ellenben már nem volt túl bíztató, hogy elsõ nekifutásra találtak a panaszban egy mondvacsinált formai hibát, ezért újra be kellett nyújtani. Történt ez tavaly áprilisban, majd következett egy az átlagnál hosszabb várakozás, amit ez a határozat követett. Mint látható az áll benne, hogy a Bíróság semmi arra utaló jelet nem talált, hogy itt jogsértés történt volna! Igaz, hogy az önkormányzat immár nem adja ki azt a lapot, amibõl a remeteiek addig tájékozódtak, s az is igaz, hogy az összes releváns román törvényt megsértette a Diszkriminációellenes Tanács amikor a polgármestert megbüntette (mely büntetés egyenes következménye volt az, hogy a lapot a hivatal már nem adja ki), de Krenc bíró úr ebben semmi kivetnivalót nem talált.
A második panasz az elsõnek szinte pontos mása, gyergyócsomafalvi polgárok tették, akik ugyanúgy jártak mint a remeteiek: a Diszkriminációellenes Tanács jogsértõ, de jogerõre emelkedett határozatai miatt az õ polgármesterük is abba a helyzetbe került, hogy ha továbbra is kiadja a Csomafalvi Hírlapot, akkor további büntetéseket kell fizessen. Azt talán mondanunk sem kell, hogy a benyújtott panasz szinte szóról szóra egyezett a remeteivel, csak a település és az újság nevét kellett kicserélni, illetve néhány jelentéktelen részletet. Éppen ezért amikor megérkezett az elutasító határozat a remetei ügyben, más sok jóra nem számítottunk, a Bíróság azonban bebizonyította, hogy tud meglepetést okozni, ugyanis ezt a panaszt … más indoklással utasította el, amint az itt látható. Azt talán mondanunk sem kell, hogy ez legalább annyira abszurd és felháborító mint remetei elutasítás, mert a panaszosok ebben az esetben is leszögezték, hogy még bár tudomásuk sem volt az ODT határozatáról és az az ellen indított perrõl (az egészrõl akkor értesültek, amikor azzal szembesültek, hogy egyik hónapban nem jelent meg a helyi lap), s ennek ellenére a bíró képes volt úgy dönteni, hogy elutasítja a panaszt azért, mert a panaszosok nem merítették ki a hazai jogorvoslati lehetõségeket, vagyis a hazai eljárás során a nem fejtették ki az érveiket a bíróságokon! Öröm az ürömben (ha lehet ilyet mondani ebben a helyzetben) az, hogy ezúttal nem azt állapította meg a Bíróság, hogy nyoma sincs jogsértésnek, illetve az, hogy elvileg létezik mód arra, hogy a panaszosok hazai bíróságon maguk is megtámadják az ODT határozatát. S ha ez a lehetõség adott, akkor ez már meg is történt, a panaszosok közöl ketten a hazai bírósághoz fordultak kérve az ODT határozat érvénytelenítését, azért, hogy elutasítás esetén legyen lehetõségük újabb panaszt tenni Strasbourgban, s legyen kénytelen a Bíróság érdemben megvizsgálni azt.
Végül pedig következzen a harmadik olyan csoportos panasz, amire immár érkezett valami válasz Strasbourgból, ezt gyergyószentmiklósi polgárok tették, a tárgya pedig az a jogsértõ de jogerõs bírósági ítélet, ami miatt el kellett távolítani a városháza elõl a város, illetve a mûvelõdési ház elõl Székelyföld zászlaját. Ez tavaly novemberben került benyújtásra, s meglepõ módon mindössze jó hónap múltán már választ is fogalmaztak rá, ami e hó elején érkezett az ügyvédünkhöz. Ez a válasz pedig már akár bíztatónak is nevezhetõ, mert nem elutasító (jelzik, hogy iktatták a panaszt és ki fogják vizsgálni), mindössze pontosításokat kérnek. Igaz, hogy ezek kapcsán meg azt kell leszögezni, hogy nem arról van szó, hogy a benyújtáskor valami hiba történt volna, hanem arról, hogy keresik a kákán a csomót. Ugyanis:
Az le volt írva a panaszban, hogy a panaszosok akkor értesültek a perrõl és a jogerõs ítéletrõl, amikor eltûnt a két zászló, s érdeklõdtek annak okáról.
Az alapítványoknak nincs tagságuk, csak egy alapítójuk, tehát a második kérdés értelmetlen. Ellenben azt elárulja, hogy kifogást keresnek az elutasításra formai ok miatt, ugyanis a perben a Székely Figyelõ fél volt és maga is tett le panaszt ebben az ügyben a Bíróságon, s a kérdésre adott esetleges igenlõ válasz okot adhatna a bíróságnak, hogy a csoportos panaszt azzal utasítsa el, hogy ebben az ügyben ugyanazok már tettek le panaszt. Ez azonban nem áll fenn, tehát ez a potenciális kifogás esett.
Az a kérés pedig, hogy minden panaszos személyi igazolványáról tegyenek le másolatot egyrészt adatvédelmi kérdést vet fel, másrészt pedig azért értelmetlen, mert a kérést a nevükben ügyvéd tette le, aki egyúttal azt is igazolta, hogy a kérésben szereplõk adataik (név, lakcím, stb.) valósak, tehát azok további igazolása értelmetlen. No de ezen nem fog múlni, nem kis munkával de begyûjtöttük az igazolvány-másolatokat is és az ügyvéd továbbította azokat Strasbourgba.
Következésképpen adott az esély, hogy ezt a harmadik panaszt a Bíróság érdemben ki fogja vizsgálni, s még az is megeshet, hogy bár ebben az esetben Strasbourgban meghallgatják a nép szavát és igazságot tesznek. Ebben ugyan biztosak nem lehetünk, de nem tehetünk mást, mint hogy továbbra is élünk a Bírósághoz való fordulás lehetõségével és másokat is erre bíztatunk, mert ha adott ügyben nem teszünk panaszt, akkor abban garantáltan nem fog kedvezõ döntés születni.
Alig egy napja panaszkodtunk arra, hogy az évet sajnos rossz hírrel kell kezdjük, s lám, a Fennvaló gondoskodott arról, hogy kerüljön valami a mérleg másik serpenyõjébe is. Megosztjuk hát ezt az újabb hírt is.
A történet még 2022-ben kezdõdött, amikor rákérdeztünk a megyei pénzügyi igazgatóságra, hogy használják-e a magyar nyelvet az ügyintézésben, úgy, ahogy azt a Közigazgatási Törvénykönyv elõírja. A választ ugyan nem volt könnyû megkapni (kénytelenek voltunk pert indítani, s jogerõs ítélettel kötelezni õket a kérdés megválaszolására), de fél év után csak a kezünkben volt ez a válasz. (Itt most tekintsünk el attól, hogy a válasz román nyelven érkezett, ez magyarázható azzal, hogy adott esetben a bíróságon tudják bizonyítani, hogy végrehajtották a jogerõs ítéletet.)
Aztán jó évvel késõbb eljött az a pillanat is, amikor konkrét próbát tehettünk, ugyanis tavaly novemberben magyar nyelvû levelet írtunk az intézmény városi irodájának, amire 30 napon belül semmilyen választ nem kaptunk, ezért ismét a megyei igazgatósághoz fordultunk ezzel a petícióval. S mindössze pár nap múlva már hozta a postás a magyar nyelvû választ a levelünkre, majd tegnap megérkezett Csíkszeredából a válasz a petíciónkra. Így immár nem csak ígéret, hanem bizonyíték is van a kezünkben arra nézve, hogy létezik egy olyan jog, ami nem csak papíron van, hanem – feltéve ha az ember elég kitartó – a gyakorlatban is.
Nyilván a rámenõsségünk miatt az érintett hivatalnokok nem zártak a szívükbe, illetve az is egyértelmû, hogy szokatlan számukra a magyar hivatalos nyelv. Hogyha ellenben sokan élnek/élünk ezzel a jogunkkal, akkor a helyzet rohamosan javulhat, s el lehet érni azt, hogy a hivatalokban különösebb erõfeszítés illetve indulatok nélkül, rutinosan használják a magyar nyelvet. A cél pedig természetesen ez, bíztatunk tehát mindenkit, hogy ennek megfelelõen járjon el.
Ha valaki csak néha-néha használja is az úgynevezett közösségi oldalakat Romániában, az is szinte biztos hamar belebotlik mindenféle uszító bejegyzésekbe és/vagy hozzászólásokba, azon egyszerû okból kifolyólag, hogy azok valósággal elárasztják azokat az oldalakat. Azt talán hosszan nem kell ecsetelni, hogy ez mennyire káros társadalmi szempontból, illetve azt a következtetést sem nehéz talán levonni, hogy ebben szerepe van a hatóságok elnézõ magatartásának is. Ugyanis ha az ilyen cselekedeteket következetesen és szigorúan büntetnék, akkor a jelenséget bizonyára bár visszább lehetne szorítani. S hogy ne lehessünk rosszindulattal vádolhatóak, még korábban kértünk a Legfõbb Ügyészségtõl konkrét adatokat is több évre, s a válasz megerõsítette a feltételezésünket: az ügyészségek karba tett kézzel szemlélik ezt a káros jelenséget, s ha néha-néha valakik panaszt is tesznek ilyen témában, az elkövetõt az esetek 99,98%-ában felmentik. S hogy miért teszik, az szinte mindegy, a lényeg az eredmény, amire fennebb utaltunk. S akkor nézzük meg egy konkrét példán keresztül, hogy miképpen mûködik ez a gyakorlatban: Még 2019-ben tettünk büntetõ panaszt egy közismert brassói fogorvos ellen, hivatkozva arra, hogy viszonylag rövid idõ alatt 14 darab magyarok ellen uszító bejegyzést tett közzé a Facebookon, mely bejegyzések mind nagy visszhangot váltottak ki, csak úgy záporoztak a gyûlölködõ illetve fenyegetõ hozzászólások utánuk. Ezt követõen fél év telt el addig, míg az ügyészségnek sikerült egy iratcsomót nyitni, s elsõ lépéskent beidézni az alapítványunk képviselõjét, hogy sértett félként hallgassák ki. S mivel annyi idõ eltelt közben, õ további bizonyítékokat tett le, illetve küldött a kivizsgálást végzõ rendõrnek a következõ pár hétben. Majd újabb hónapok teltek, a hónapokból évek lettek, míg megelégeltük a dolgot, s 2022 novemberében (tehát több mint három évvel a panasz benyújtása után!) panaszt tettünk a bíróságon a kivizsgálás elhúzódása miatt. Azt a bíró megalapozottnak találta, s a hó végén született ítéletében adott két hónapot az ügyészségnek a kivizsgálás lezárására. Mely két hónap gyorsan elrepült, majd a harmadik is, s végül – több sürgetés után – az ötödik hónapban megkaptuk az ügyész rendeletét, amivel a panaszt megalapozatlanként ejtette. Az ellen a fõügyésznél tettünk panaszt, aki gyakorlatilag indoklás nélkül elutasította azt, így ismét kénytelenek voltunk bírósághoz fordulni, kérve, hogy az állapítsa meg, hogy az ügyészség nem végzett megfelelõ munkát (konkrétan rámutatva, hogy mivel és hogyan mulasztott), s kötelezze az ügyészséget arra, hogy emeljen vádat a bepanaszolt személy ellen.
{S akkor itt nyissunk egy zárójelet, tisztázandó azt, hogy az uszítást – a tett súlyosságának függvényében – kihágás (amit a Diszkriminációellenes Tanács pénzbüntetéssel sújthat), vagy pedig bûncselekmény, amiért a bíróság akár börtönbüntetésre is ítélheti az elkövetõt. Ezt azért fontos tisztázni, mert ennek az ügynek fontos jellemzõje az, hogy a bepanaszolt személy ezt a tevékenységet módszeresen folytatja, egyes tettei miatt pedig eddig már három (idõközben jogerõre emelkedett) esetben büntette õt a Diszkriminációellenes Tanács. Ebbõl pedig már eleve következik az, hogy erõsebb eszközt kell ellene bevetni, ha azt akarjuk, hogy hagyja abba. A bíróságra benyújtott panaszban pedig ezt az érvet is felvetettük, ugyanis ez fontos információ.}
A tárgyalásra sajnos nem tudtunk elmenni, mert aznap Vásárhelyen másik 6 ügyben volt tárgyalásunk (s ezért inkább oda mentünk), de írott konklúziókat letettünk, újabb érveket felhozva a kérésünk indokoltsága mellett. A bepanaszolt személy ellenben megjelent a bíróságon, s utána roppant magabiztosan számolt be arról, amivel szemben némi bizakodásra adott okot az, hogy a bíró nem siette el a döntést (nem volt eleve egy prekoncepciója), hanem két héttel halasztotta. Sõt, a dolgok a továbbiakban is mondhatni jól alakultak, ugyanis maga a bepanaszolt személy szolgáltatta tálcán az újabb és újabb érveket maga ellen. Elõször azzal, hogy beszámolt arról, hogy kézhez kapta a Legfelsõ Bíróság ítéletét, amivel elutasították a Diszkriminációellenes Tanács határozata elleni panaszát, amibõl az következik, hogy ki kell fizesse a rá kirótt 3000 lejes büntetést, amit megfejelt azzal, hogy azt állította, hogy a bírói tanács magyar (nevû) elnöke a hibás ezért, illetve jelezte a híveinek, hogy szüksége van a támogatásukra, hogy tudja kifizetni a büntetést. S nagyon gyorsan érkezett a bíztatás is, hogy segíteni fogják. Ha pedig ez nem volna elég, az is kideríthetõ abból a bejegyzésbõl (mert a Facebook rögzíti a módosításokat is!), hogy a végleges változat ugyan már azzal kezdõdik, hogy azért büntették, mert kinyilvánította a románságát, de a bejegyzés eredetileg úgy kezdõdött, hogy “A Diszkriminációellenes Tanács semmiféle büntetése nem fog megállítani!”. Ezt követte egy újabb, ezúttal diadalittas bejegyzés pár nap múlva, amiben az áll, hogy összegyûlt a pénz (sõt, többet is kapott lelkes híveitõl), tehát nyugodtan folytathatja a ténykedését. Idõközben a bíró is újabb két héttel halasztotta az ítélethirdetést, így ezekrõl a fejleményekrõl is sikerült tájékoztatnunk, melyekbõl egyértelmûen kiderült, hogy egyetlen mód van, amivel esetleg sikerülhet megállítani ezt az embert, az pedig egy börtönbüntetés (hisz pénzbüntetésre immúnis). S ilyen körülmények között már adtunk némi esélyt annak, hogy a bíró a javunkra döntsön. Aztán eljött az ítélet napja, s az meg is született. Ez:
Tehát nem elég, hogy elutasították a kérésünket (ami azt jelenti, hogy ezzel ez az ügy lezárult, az illetõt nem állítják bíróság elé), de még perköltség megfizetésére is köteleztek. Vagyis mi elvégeztük a hatóságok munkájának a nehezét (dokumentáltunk egy halom uszító cselekedetet, majd a kezükbe adtuk azt a jogi érvelést is, ami alapján könnyen megírhatták volna a vádiratot), s a “hála” az lett, hogy még mi kell fizessünk a román államnak azért, mert megzavartuk az ügyészt meg bírót a szundikálásukban.
Hát ezért nem ülnek a román börtönökben uszítók, s ezért van tele a közbeszéd uszítással.
Romániában a gyûlöletbeszéd és a magyarellenes uszítás sajnos egyre nagyobb méreteket ölt, köszönhetõen többek közt a hatóságok elnézõ magatartásának, ami a gyakorlatban egy indirekt bíztatásnak tekinthetõ. Erre ékes példa az, hogy jól jövedelmezõ parlamenti képviselõi helyet is lehet szerezni a kitartó magyarellenes uszítással, s az illetõ elleni panaszokat az ügyészségek és a Diszkriminációellenes Tanács futószalagon utasítja el. Ugyanazt a receptet követi most egy brassói fogorvos, aki nemrég szintén pártot alapított és a parlamentbe készül. Vele készült hosszú beszélgetés egy tévé-adón, ami ellen panaszt tettünk az Audiovizuális Tanácsnál. Ez az egyetlen állami intézmény, ami ilyen téren teszi a dolgát, s most sem kellett csalódnunk, amint alább látható:
Véleményünk szerint – s ezzel remélhetõleg sokan egyetértenek – ha egy közösséget jogsérelem ér, akkor az ellen felléphetnek jogvédõ szervezetek, de az igazi az, ha maga a közösség teszi azt meg, például úgy, hogy nagy számú tagja tesz panaszt egy olyan fórumon, mint az Emberi Jogok Európai Bírósága. Ezen gondolat jegyében kezdeményeztük még az év elején, hogy Gyergyóremete lakói forduljanak a Bírósághoz azért, mert a román állam korlátozta alkotmányos jogaikat azzal, hogy egy helyi magyar nyelvû lap kiadását ahhoz a feltételhez kötötte, hogy az abban megjelenõ összes írást fordítsák le román nyelvre is. Tette ezt olyan körülmények között, hogy a Legfelsõ Bíróság által megerõsített határozatnak semmilyen jogalapja nincs, sõt, az ország által ratifikált nemzetközi egyezmények illetve az ország saját jogszabályai garantálják tételesen azt a jogot, hogy ki lehet adni minden feltétel nélkül magyar nyelvû lapokat.
Azt már akkor jeleztük, hogy a remetei eset nem egyedi, rendszerszintû gonddal van dolgunk, s ezt sajnálatos módon nagyon gyorsan igazolta két újabb jogerõs bírósági ítélet, melyek tárgya ezúttal a gyergyócsomafalvi helyi lap:
Következésképpen abban az esetben is azt a javaslatot tettük a helyi önkormányzatnak, hogy kövessék a remetei példát, javaslatunk pedig meghallgatásra talált. S ugyan mindez a nyár közepén történt, amikor faluhelyen az emberek egy része a nyári munkákkal, másik részük pedig a nyaralással van elfoglalva, ezúttal is szép számban kerültek olyan helyi lakók, akik nevüket adták a benyújtandó panaszhoz, szám szerint 126-on. Ezért köszönettel tartozunk a polgármester úrnak, illetve azon helyi önkormányzati képviselõknek, akik párthozzátartozástól függetlenül az ügy mellé álltak és mozgósítottak. S mivel idõközben a benyújtandó panasz megszövegezése is megtörtént, a mai nap a Székely Figyelõ ügyvédje postázta Strasbourgba ezt a csoportos panaszt is.
Hogy még egyértelmûbb legyen, hogy egy rendszerszintû gonddal van dolgunk, idõközben megszületett a Diszkriminációellenes Tanácsnak egy újabb határozata, amelyikkel ezúttal Csíkdánfalva önkormányzatát büntették meg azért, mert merészelt élni törvény adta jogával, s a honlapján is megjelentette a helyi idõszakos újságot. S tekintettel arra, hogy ennek az elõzménye az a korábbi határozat volt, amiben az ODT még azt állapította meg, hogy a lap közzététele a község honlapján nem diszkriminatív, de azt a határozatot jogerõs bírósági ítélet érvénytelenítette (mely ítélet arra kötelezte az ODT-t, hogy hozzon új határozatot, amiben megállapítja a diszkrimináció tényét), az önkormányzat kénytelen volt beszüntetni a helyi lap közzétételét a honlapján. Következésképpen Csíkdánfalva lakóinak a jogai is sérültek, (immár nem jutnak ezen az úton számukra fontos információkhoz) s mivel a polgármester úr elfogadta a Székely Figyelõ felajánlását, ezért a segítségünkkel ott is folyamatban van immár egy újabb csoportos panasz elõkészítése.
Ha pedig ez valakinek nem volna elég, akkor jelezzük, hogy további két hasonló ügy van jelenleg bírósági szakaszban, melyek érintettjei Csíkszereda és Csíkszentkirály. Természetesen ezekbe a perekbe is beavatkozási kérést teszünk le, s ha azok úgy alakulnak, akkor ugyanazt a javaslatot fogjuk megtenni a két önkormányzat felé.
Látható tehát, hogy teljesen megalapozottak azok a megállapítások, amelyeket az Európa Tanács egyik szaktestülete tett (román nyelvû kivonata itt), miszerint vannak bõven gondok a kisebbségi jogok terén Romániában. De mivel minden rosszban van valami jó, az a tény, hogy viszonylag rövid idõ alatt kerül benyújtásra (egyelõre) három panasz ugyanabban a témában, ennek lehet az a következménye (tapasztalatból mondjuk), hogy a Bíróság összekapcsolja és sürgõsséginek nyilvánítja azokat, s így soron kívül, a megszokott sok éves határidõnél hamarabb megoldja.
Végezetül jelezzük, hogy ugyan más-más témákban, de további csoportos panaszok benyújtása indokolt két olyan ügyben, melyekben Gyergyóremete és Gyergyószentmiklós az érintett. Remete esetében a “Községháza” feliratot távolíttatták el minden jogalap nélkül az önkormányzat székhelyérõl, Szentmiklóson pedig a város törvényesen elfogadott zászlaját a városháza elõl, s Székelyföld zászlaját (aminek használatát semmilyen törvény nem szabályozza) a mûvelõdési ház elõl. Mindkét ítélet sérti a szólásszabadságot, ezt Székelyföld zászlaja esetében már az Emberjogi Bíróság is kimondta. A javaslatunkat mindkét esetben megtettük az önkormányzatok felé, s bízunk abban, hogy hamarosan azokra is pozitív választ kapunk, s nemsokára újabb két csoportos panasz benyújtásáról tudunk majd beszámolni.
Márciusban jutott el hozzánk az az információ, hogy a brassói hokimeccsekre a csendõrség nem engedi bevinni a székely zászlót. Ugyan ez nem tûnt valószínûtlennek, elsõre a biztonság kedvéért csak kérdést tettünk fel a brassói csendõrségnek, azaz rákérdeztünk, hogy igaz-e. Választ azonban elsõ nekifutásra nem kaptunk, mert a csendõrség – óvodásokhoz méltó módon – visszakérdezett eképpen. Vagyis eljátszották, hogy nem is tudják mi az a székely zászló, illetve arra is rákérdeztek, hogy milyen jogszabállyal volt elfogadva (mintha ennek bármi jelentõsége lett volna a kérdésünk szempontjából). Azért – hogy rajtunk ne múljon – válaszoltunk a kérdéseikre, amire pár nap múlva továbbra sem érdemi válasz érkezett, hanem ez a levél, amibõl ugyan csak indirekt módon de kiderül, hogy a hír igaz, ellenben megpróbálták alaposan körülbástyázni magukat, arra hivatkozva, hogy az egy reklám-zászló, s hogy a sportklub a hibás, az nem engedi meg a bevitelét a jégcsarnokba. Tudva azt, hogy a kifogásaik nem állnak meg a lábukon (még 2016-ban született az a jogerõs ítélet a Maros megyei Törvényszéken ami kimondja, hogy a székely zászló nem reklámzászló), harmadszor már egy petíciót küldtünk nekik, amiben elmagyaráztuk a vonatkozó jogszabályokat, amelyekbõl az derül ki, hogy a székely zászló egyáltalán nem reklámzászló, státusa ugyanaz mint más hasonló hagyományos régiók zászlajának, tehát szabadon használható. Jeleztük nekik azt is, hogy már az Emberi Jogok Európai Bírósága is tisztázta, hogy a székely zászló nem reklámzászló, következésképpen felszólítottuk õket, hogy hagyjanak fel az üldözésével. Ugyanakkor, arra gondolva hogy ez a gond más megyékben is fennállhat, intéztünk egy petíciót az országos csendõrparancsnokhoz is, amiben ugyanazon érvek felsorolása után azt kértük, hogy tájékoztassa az ország összes csendõralakulatát errõl és utasítsa õket, hogy semmilyen módon ne akadályozzák a székely zászló használatát. Brassóból nemsokára újabb mellébeszélõ választ kaptunk, de azt a vonalat tovább már nem erõltettük, hisz a kérdést mindenképp országos szinten kell rendezni. Az országos csendõrparancsnoktól kapott válasz sem vitt elõbbre, mert õ is kötötte az ebet a karóhoz, hogy egy reklámzászlóról van szó, s õk be kell tartsák a reklámzászlókra vonatkozó törvényes elõírásokat. Erre egy bõvebb átiratban fejtettük ki a témára vonatkozó tudnivalókat, egyúttal jelezve, hogy ha nem tesz eleget a kérésünknek, akkor bírósághoz fogunk fordulni.
Azonban azt kellett tapasztaljuk, hogy ezzel sem sikerült meggyõznünk, az újabb válaszában ismét a sportesemények szervezõinek a nyakába varrta a felelõsséget (hogy õk csak azok utasításai szerint járnak el), illetve belekötött a körlevél fogalmába (ugyanis azt találtuk írni korábban, hogy intézzen egy körlevelet az országban mûködõ csendõr-alakulatokhoz), mert hogy a csendõrségi törvény ilyesmit nem tartalmaz. Ezen a ponton már jogunk lett volna bírósághoz fordulni, de tettünk még egy próbálkozást az ügy békés megoldására, s újabb levélben több pontosítást is küldtünk a csendõrparancsnoknak. Õ azonban hajthatatlan maradt, s újabb kifogásokkal, de ismét elutasította a kérésünk teljesítését. Idõközben még megtettünk egy lépést a helyzet még pontosabb tisztázása érdekében, s megkerestük a “Corona” sportklubot azzal a kérdéssel, hogy az õ kérésükre/utasításukra akadályozza a csendõrség a székely zászló használatát a brassói jégcsarnokban. A válaszuk így néz ki:
—————————
Feladó: comunicare@coronabrasov.ro Címzett: szekler.monitor@sic.hu Dátum 2023. május 16. 18:39 Buna ziua
Echipa de organizare si conducerea clubului nu au cunostinta de vreun astfel de incident la meciurile echipei Corona Brasov. Nu a fost luata nicio decizie în acest sens.
Am facut tot posibilul ca galeriile prezente la meci sa fie bine primite si sa ne bucuram împreuna de meciurile de hochei în spiritul fair-play-ului.
Va multumim pentru mail
———————–
Így nem maradt más választásunk, ismét be kellett pereljük az országos csendõrparancsnokot, azt kérve a bíróságtól, hogy kötelezze õt a petíciók megoldására, konkrétan arra, hogy utasítsa az ország összes csendõr-õrsét, hogy azok semmilyen módon ne korlátozzák a székely zászló használatát. A keresetet múlt hét péntekén postáztuk, a fejleményekrõl be fogunk továbbra is számolni. Azt pedig csak a rend kedvéért jegyezzük meg, hogy a nagykárolyi eset után ez egy újabb bizonyíték arra, hogy a romániai csendõrség igenis diszkriminál etnikai alapon, ugyanis amint azt nap mint nap láthatjuk (például a tévében), mindenféle sporteseményre be lehet vinni mindenféle zászlót, egyedül a székely zászló használatát akadályozzák.
S ha ez nem volna elég, akkor máris mondjuk, hogy sajnos nem csak a csendõrség foglalatoskodik a székely zászlót használók zaklatásával, ebbe beleállt Hargita megye prefektusa is. Ez pedig úgy derült ki, hogy április húszadikán azzal szembesültünk, hogy a magyarság “aranyos” zaklatója a Facebook oldalán azzal dicsekszik, hogy ismét neki kellett közbelépni azért, hogy az ország törvényeit tartsák be, s ismét sikerrel járt. A bejegyzéshez pedig ezt csatolta:
Látva ezt rögvest levelet írtunk a prefektusnak, amire pár nap múlva választ is kaptunk, megküldte nekünk azt a felszólítást amit a két iskola igazgatójának küldött. Mely felszólítás ugyan – mondhatni sumák módon – nem tartalmazza konkrétan azt, hogy távolítsák el az iskolák épületérõl a székely zászlót, de az igazgatók bizonyára értettek a szóból, függetlenül attól, hogy a két érv amire a prefektus hivatkozik (miszerint a bíróság jogerõsen érvénytelenítette azt a megyei határozatot amivel anno az önkormányzat a megye zászlajává tette a székely zászlót, illetve hogy az iskolák épületére állandó módon csak az ország zászlaját szabad kitûzni) közül az egyik teljesen irreleváns a téma szempontjából, a másik meg egy – elnézést a kifejezésért – szemenszedett hazugság, olyan elõírást a törvény nem tartalmaz.
Látva azt a levelet a magunk részérõl indokoltnak tartottunk hogy tájékoztassuk a prefektust arról, hogy mi is a helyzet jogi szempontból a székely zászlóval, ezért ezt a választ küldtük neki:
————————————-
Tisztelt prefektus úr!
Adatkérésünkre adott válasza kapcsán a következõkre szeretnénk felhívni a figyelmét:
Székelyföld zászlaja nyilván nem Hargita megye zászlaja, ezért az ön által hivatkozott 2690/R/26.09.2012-es számú jogerõs ítéletnek semmi relevanciája nincs Székelyföld zászlajának a használata ügyében.
A 75/1994-es törvény 3. cikkelyének b) pontja azt írja elõ, hogy Románia zászlaját kötelezõ kitûzni “cu ocazia festivitatilor si ceremoniilor oficiale cu caracter local, national si international, în locurile unde acestea se desfasoara;”, következésképpen annak sincs semmi relevanciája Székelyföld zászlajának a használata ügyében.
Sejthetõ, hogy ön tulajdonképpen a 2. cikkely b) pontjára gondolt, de az is csak az ország zászlajának az iskolákra való kitûzésére vonatkozik.
A 75/1994-es törvény és az 1157/2001-es kormányhatározattal jóváhagyott eljárási szabályok az ország zászlajára vonatkoznak, következésképpen tényszerûen nem igaz az, hogy az említett jogszabályok értelmében az iskolákra csak azt a zászlót szabad kitûzni. Az ön arra vonatkozó állítása (miszerint CSAK azt SZABAD kitûzni) hozzáadás a törvényhez, ami köztudottan tilos.
Se az 1157/2001-es kormányhatározatnak, se az azzal elfogadott utasításoknak nincs 2. cikkely a) pontja, így értelmezhetetlen az arra vonatkozó hivatkozása. Összegezve: minden jogalapot nélkülöz azon álláspontja, hogy a két iskola épületére jogszerûtlenül volt kitûzve Székelyföld zászlaja, ugyanis azt semmilyen érvényben levõ jogszabály nem tilt. Ezzel szemben szeretnénk felhívni a figyelmét az Alkotmány 6. és 30. cikkelyére. Azok közül az elsõ a kisebbségek azon jogát rögzíti, hogy kifejezzék az identitásukat, a második pedig a szólásszabadsághoz való jogot rögzíti. A szóban forgó zászló eltávolítására vonatkozó minden kísérlet az említett két cikkelyt sérti, következésképpen a jövõben a Dan Tanasãtól kapotthoz hasonló felszólítás esetén tisztelettel felkérjük, hogy arra azt válaszolja, hogy a kérés jogsértõ, ezért nem tehet eleget annak. Az esetleges kételyeit eloszlatandó csatoljuk az Európai Emberjogi Bíróságnak a 15976/16-és és 50461/17-es ügyekben hozott ítéletének a kivonatát, amiben a Bíróság azt állapította meg, hogy Székelyföld zászlaja egy etnikai csoport jelképe, s a használatának a korlátozása sérti az Európai Emberjogi Egyezmény 10. cikkelyét, vagyis a szólásszabadsághoz való jogot.
Bízunk abban, hogy sikerült kellõképpen felvilágosítanunk és hogy a jövõben nem hagyja majd magát egy ilyen sovén személy által manipulálni. Kérjük ugyanakkor, hogy újabb átiratban tájékoztassa az iskolákat arról, hogy elõzõleg kifejtett álláspontja téves volt és biztosítsa õket arról, hogy Székelyföld zászlajának a kitûzése az iskolák épületére nem ütközik semmilyen jogszabályba.
Üdvözlettel, Árus Zsolt, elnök
————————————-
Arról sajnos nincs tudomásunk, hogy az utolsó bekezdésben szereplõ kérésünknek eletet tett-e, mert 30 napon belül nem kaptunk választ a levelünkre (elvégre azt a határidõt a különféle intézmények csak elvétve, mondhatni tévedésbõl tartják be néha), de nem adtuk fel, május 31-én újabb levélben jeleztük a prefektusnak, hogy a 30 nap letelt és várjuk a válaszát.
Tekintettel arra, hogy a levelünk kellõképpen részletes és jogi szempontból alátámasztott volt, azt gondoltuk, hogy azt bár sikerül vele elérnünk, hogy a következõkben a prefektus nem enged hasonló zsarolásnak, de azzal kellett szembesüljünk, hogy tévedtünk, ugyanis pár napja ugyanannak a képviselõnek a Facebook oldalán ezt láttuk:
Az egyik “áldozat” pedig – gondolom kitalálták már – ismét a székely zászló volt. Így arra a következtetésre jutottunk, hogy ideje határozottabb hangot megütni a prefektussal szemben, tehát ezt a levelet intéztük hozzá. S szeretnénk egyértelmûvé tenni mindenki számára, hogy ha még ilyen esettel fogunk találkozni, akkor nem fogunk habozni büntetõ panaszt tenni a prefektus ellen, hisz az õ kötelessége a törvények betartásának az ellenõrzése, s nem az, hogy minden törvényes alapot nélkülözõ felszólításoknak szolgai módon eleget téve zaklassa a megye magyar intézményeit. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy korábbi esetekben ugyanaz az “akkor még nem képviselõ” azért panaszkodott, hogy hiába kérte a prefektust, hogy az tartassa be a törvényt s távolíttassa el innen vagy onnan a székely zászlót, az nem tett eleget a felszólításának, ezért kénytelen volt pert indítani. Holott azok a prefektusok románok voltak, a mostani pedig – mint köztudott – magyar.
Elnézést kérve, hogy jelen tájékoztató az átlagnál hosszabbra sikeredett, befejezésképpen azt szeretnénk még egyszer hangsúlyozni, hogy a székely zászló használható az országban bárhol (tehát akár középületeken is), az semmiféle törvényes elõírásba nem ütközik, tehát használjuk bátran. Példaképpen álljon itt egy friss fénykép arról az épületrõl, ahol Tõkés László képviselõi irodája volt, s ahol tekintettel a Strasbourgban született ítéletre ma is ott lobog Székelyföld és Partium zászlaja:
Ha pedig azt bárki bármiképp korlátozni akarja, azt nem szabad tûrni, itt fennebb megtalálhatóak azok az érvek, amelyekre hivatkozni kell. Szükség esetén pedig – reméljük tudja azt már mindenki – bátran lehet hozzánk fordulni jogi segítségért.
