Több mint két éve volt sajtótéma az, hogy Szatmárpálfalva polgármestere folyamatosan etnikai feszültségeket szít, illetve sérti a kisebbségi jogokat. A hír olvastán körülnéztünk a nyilvános térben, s azt tapasztaltuk, hogy a község honlapja és hivatalos Facebook oldala csak román nyelven érhetõ el. Következésképpen felszólítottuk a polgármestert, hogy tartsa be a nyelvi jogokat, s készíttesse el a két oldal magyar fordítását is. Õ eleinte mellébeszélt, majd kerek perec megtagadta ezt, ezért panaszt tettünk a Diszkriminációellenes Tanácsnál, s az ugyan a szokott “sebességgel”, de tavaly júliusban úgy határozott, hogy a polgármester diszkriminál, majd – figyelmen kívül hagyva azt, hogy annak az áldozata több ezer ember, illetve hogy a polgármester felszólításra sem volt hajlandó betartani a törvényt – megrovásban részesítette, illetve ajánlotta neki, hogy készíttesse el a két oldal magyar változatát. A polgármester a megrovást bíróságon támadta meg, az ajánlásra pedig – minõ meglepetés – fittyet hányt. Nem értünk el nagyobb sikert a megye prefektusánál sem, akitõl azt kértük, hogy tegyen eleget törvényes kötelességének és biztosítsa, hogy a polgármester tartsa be a magyar nyelv használatára vonatkozó törvényes elõírásokat. A prefektus ugyanis annyit megtett, hogy küldött egy felszólítást a polgármesternek, de nemsokára lecserélték, s aki utána a székébe ült az nem volt hajlandó semmit tenni. S hiába fordultunk bírósághoz, kérve, hogy az kötelezze õt arra, hogy tegye a dolgát, a per végeredménye az lett, hogy a kérésünket elutasították, azért, mert Közigazgatási Törvény helyét idõközben átvevõ Törvénykönyvben már nem “biztosítja”, hanem “ellenõrzi” (mármint a nyelvi jogok betartását) szerepel, amibõl a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy ha az ellenõrzés során jogsértést tapasztal is, akkor sincs semmi tennivalója, mert nincs rá nem csak kötelezettsége, de bár hatásköre sem! Három a magyar igazság alapon végül idén már azzal a kéréssel fordultunk a bírósághoz, hogy az kötelezze a polgármestert a magyar fordítások elkészítésére. S ugyan a polgármester szóban továbbra is kitart amellett, hogy neki olyan kötelezettsége nincs, az elsõ tárgyalás elõtt arról is értesítette a bíróságot, hogy az elsõ kérésünk (a honlap lefordítása) immár okafogyott, mert idõközben az elkészült. S láss csodát, valóban, ha valaki most látogat el a község honlapjára, akkor azt láthatja, hogy annak van magyar változata is. A jó hír tehát az, hogy kitartással lehet eredményt elérni még Romániában is. Ezzel szemben a rossz hír az, hogy ha minden apróság ekkora erõfeszítést igényel, akkor nagyon messze van még a cél. A kettõbõl azonban levonható egy harmadik következtetést, ezt ajánljuk mindenki figyelmébe: ha elég sokan vállalunk bármilyen kicsi szerepet ebben a munkában, akkor van esély belátható idõn belül lényeges eredményeket is elérni.
Ez a kérdés még múlt hónapban a sajtóban merült fel, s amint az várható volt, a csendõrség vehemensen cáfolta, azt állítván, hogy “alapszabályánál, elõírásainál és a jogszabályi kötelezettségeinél fogva a diszkrimináció mellõzésével, az egyenlõ távolságtartás elvét tiszteletben tartva biztosítja valamennyi állampolgár biztonságát, tevékenysége során pedig nem tesz megkülönböztetést etnikai, vallási, gazdasági vagy egyéb kritériumok alapján.” Ez azonban mindössze egy állítás, amit semmivel sem támasztottak alá, s hogy mennyi az igazságtartalma, az kiderül a következõkbõl.
Amint múlt hónapban jeleztük, látva azt, hogy mennyire elnézõek voltak a hatóságok a nagykárolyi ellentüntetés szervezõivel és résztvevõivel, egy petíciót intéztünk a Szatmár megyei csendõrparancsnokhoz, amiben alaposan megindokolva azt kértük, hogy tegyék azt amit állítottak, vagyis alapszabályuknak és törvényi kötelességüknek megfelelõen büntessék meg bár utólag az ellentüntetés szervezõit és résztvevõit az általuk elkövetett kihágások miatt. A csendõrparancsnok ellenben ahelyett hogy azt tette volna, beérte azzal, hogy egy választ küldött, nem is akármilyet, hanem olyat, amitõl megvalljuk tátva maradt a szánk. Ugyanis ezek álltak benne:
Egy törvényi idézet után (miszerint a gyülekezési jog garantált és az ilyen rendezvények békésen kell lezajoljanak) “tájékoztatnak” minket (mintha nem tudnánk, vagy lenne valami jelentõsége annak ebben a konkrét esetben), hogy nem minden tömegrendezvényt kell elõzetesen bejelenteni, miközben arról mélyen hallgatnak, hogy az általunk kifogásolt ellentüntetés nem tartozik azon kivételek közé.
A szóban forgó rendezvényen nem tapasztaltak olyan súlyos rend- és csendzavarást, ami szükségessé tette volna a csendõrök beavatkozását. (Ezek szerint például nem hallották azt, hogy egy ellentüntetõ végig éktelenül rázott egy kolompot, irdatlan zajt csapva.)
Ezt követte egy újabb “törvényismertetõ”, miszerint a kihágások büntetése a hatóságok feladata és hatásköre, s ez utólag is megtehetõ, a tett elkövetése utáni hat hónap folyamán. Amit mi nyilván tudtunk, s pont annak alapján fogalmaztuk meg a petíciónkat, kérve, hogy büntessék meg utólag azokat, akik jogsértést követtek el. Ezt követõen biztosított arról, hogy továbbra is (!!!) számíthatunk minden támogatásukra, persze a törvényes kereten belül.
Miután felocsúdtunk a meglepetésükbõl újabb levelet küldtünk a csendõrparancsnoknak, amiben egyrészt tudattuk vele, hogy a törvényt mi is ismerjük (amire rájöhetett volna, hisz a petíciónk minden kérését a törvényre hivatkozva fogalmaztuk meg), másrészt pedig jeleztük neki, hogy a petíciónkban megfogalmazott kérések teljesítését várjuk továbbra is, hisz a válaszában pont azokról nem volt szó. Mindössze néhány nap múlva újabb válasz érkezett, amivel a csendõrparancsnoknak sikerült szintet lépni a mellébeszélésben és a lenézésünkben. Ugyanis egyrészt arról tájékoztat benne, hogy petíciónk megoldása érdekében alkalmazták a 27/2002-es Kormányrendelet elõírásait, ami óvatosan fogalmazva szemenszedett hazugság, hisz a kormányrendelet azt írja elõ, hogy alaposan ki kell vizsgálni a petícióban jelzettek minden részletét majd meg kell hozni annak nyomán a szükséges intézkedéseket, amibõl ebben az esetben nyilván nem történt meg semmi sem, a két válasz érdemben semmit nem tartalmaz az általunk jelezettekrõl, ezt bárki láthatja, aki elolvassa azokat. Másrészt pedig arról tájékoztat amirõl már a rendõrségtõl tudomást szereztünk, miszerint az ügyészség az ügy kapcsán kivizsgálást indított rend- és csendzavarás illetve uszítás gyanújával, ennek alapján pedig azt állítja, hogy nem büntethetik meg az ellentüntetés résztvevõit, mert a Büntetõ Törvénykönyv tiltja azt, hogy ugyanazon cselekedetért valakit kétszer büntessenek. Ezen érveléssel egy tájékozatlant félre lehetne vezetni, ellenben mi nem ma szálltunk le a falvédõrõl, tehát annyit tudunk, hogy ha valaki egy idõben több törvényes elõírást is megsért, akkor azokért külön-külön felel. Ráadásul az általunk jelzett kihágások a 60/1991-es törvényben szerepelnek és a Büntetõ Törvénykönyvben nem, tehát ki van zárva még az elvi lehetõsége is annak, hogy a két eljárás során ugyanazon cselekedetért két büntetést szabjanak ki. S ha ez nem volna elég, a csendõrparancsnok által hivatkozott 30. cikkely a 2/2002-es Kormányrendeletbõl azt mondja ki, hogy amennyiben a kivizsgálást végzõ szerv úgy értékeli, hogy adott cselekedet annyira súlyos, hogy már bûncselekménynek minõsül, akkor köteles értesíteni arról az ügyészséget. S tekintettel arra, hogy a 60/1991-es törvény betartását a rendõrség és csendõrség köteles ellenõrizni, a dolgok rendje nem az, hogy a csendõrség kivárja míg az ügyészség lefolytat egy kivizsgálást, hanem elsõsorban õ vizsgálja az esetet, s ha azt súlyosaknak találja, akkor õ értesíti az ügyészséget.
Egy szó mint száz, még mindig csak ott tartottunk, hogy a csendõrség több mint egy hónap teltével sem kezdte el végezni a dolgát, hanem csak magyarázta a bizonyítványát. Éppen ezért harmadszor is nekifutottunk, s újabb levelet írtunk a csendõrparancsnoknak, amiben jeleztük, hogy az általa felhozott kifogás nem áll meg a lábán, s felszólítottuk, hogy végre kezdjék tenni a dolgukat. Azzal azonban mindössze annyit sikerült elérnünk, hogy a pár nap múlva érkezett válaszban a parancsnok arról tájékoztatott, hogy eme harmadik levelünket önálló petíciónak tekintették és ejtették. Tette ezt hivatkozva a 27/2002-es Kormányrendelet azon elõírására, miszerint ha egy petíció megválaszolása után ugyanabban a tárgyban újabb petíció érkezik egy adott intézményhez, akkor azt – immár tárgytalanként – ejteni kell. S mivel az eredeti petíciónkra kaptunk választ, ez formailag akár rendben is lenne, ha eltekintenénk attól, hogy a válaszírást megelõzõ kötelességeit (a jelezettek alapos elemzése és a szükséges intézkedések meghozása) a csendõrség elmulasztotta teljesíteni.
Ott tartunk tehát, hogy jó szóval nem sikerült meggyõzni a Szatmár megyei csendõrparancsnokot arról, hogy tegye a dolgát, így kénytelenek voltunk más módszerekhez folyamodni: egyrészt petíciót intéztünk az országos csendõrparancsnokhoz, amiben arra kértük, hogy utasítsa ezen beosztottját arra, hogy tegyen eleget törvényes kötelességének ebben az ügyben, másrészt pedig panaszt tettünk a bíróságon, azt kérve, hogy az kötelezze a csendõrparancsnokot arra, hogy oldja meg törvényes módon a petíciónkat.
Hogy ezen lépéseink valamelyike sikerre vezet-e, azt – mivel Romániában élünk – nehéz lenne megjósolni. A címben szereplõ kérdésre azonban a választ már meg tudjuk adni, ráadásul nem szubjektív véleményünkre, hanem tényekre alapozva: igen, a romániai csendõrség diszkriminál! S hogy egy élõ “klasszikust” idézzünk, “nem kicsit, nagyon!” Ezt számszerûsíteni is lehet: magyarellenes tüntetés 500 lej, kormányellenes tüntetés 118.500 lej! Az eltérés magáért beszél.
Az év elején petíciót intéztünk az Országos Rendõrparancsnokhoz, amiben – hivatkozva a Kisebbségi Keretegyezményre és a Nyelvi Chartára, illetve az azokat a román jogrendbe emelõ törvények elõírásaira – azt kértük, hogy azokon a településeken illetve azokban a megyékben, ahol a magyarság részaránya meghaladja a 20%-ot, biztosítsák a magyar nyelv használatát a rendõrségeken. A petíciónkra választ nem kaptunk, ellenben egy idõ után kiderült, hogy azért nem, mer az országos parancsnok a petíciónkat azokhoz a megyei rendõrségekhez továbbította ahol jelentõs számban élnek magyarok. Így egy idõ után érkezni kezdtek a válaszok a megyei rendõrparancsnokoktól. Azok közül most kettõrõl szólunk, mert azokban a megyékben eredményrõl számolhatunk be.
Hargita megyébõl a válasz még februárban megérkezett, s abban arról tájékoztattak, hogy megyei rendõrség rendelkezik magyarul tudó rendõrökkel, így biztosítják a magyar nyelv használtát az állampolgároknak minden olyan esetben, amikor azt kérik. Ezt tesztelendõ egy magyar nyelvû petíciót intéztünk a megyei rendõrparancsnokhoz, amiben azt kértük, hogy az eredeti petícióban említett jogszabályoknak megfelelõen helyezzenek ki magyar nyelvû névtáblákat a megyében mûködõ rendõrségekre. Választ ugyan nem kaptunk rá 30 napon belül, de a rendõrség szóvivõje telefonon jelezte, hogy nagyon elfoglalt, kicsit késni fog, s ez már önmagában egy értékelendõ gesztus volt. S végül szerdán megérkezett a válasz is, ami ugyan román nyelvû és a konkrét kérésrõl semmi konkrétat nem mond, ellenben érdemi válasznak tekinthetõ (ami azért értékelendõ, mert létezik egy belügyminiszteri rendelet, ami azt mondja ki, hogy ha egy belügyi alárendeltségû intézményhez nem román nyelvû petíciót intéz valaki, arra csak azt kell válaszolni román nyelven, hogy nyújtsa be a petícióját románul) és az áll benne, hogy a megyei rendõrség szintjén meghoztak minden olyan intézkedést, ami a Nyelvi Charta gyakorlatba ültetését célozza, így kimondatlanul benne van az is, hogy eleget tesznek a kérésnek. A biztonság kedvéért azonban újabb levélben fordultunk a parancsnokhoz, amiben:
Felhívtuk a figyelmét arra, hogy magyar nyelvû petícióra õ is magyarul kell válaszoljon, s ezt bizonyára módjában van megtenni, mert a válaszból az derül ki, hogy van olyan személy a megyei rendõrségen aki tud magyarul.
Jeleztük, hogy értékeljük azt, hogy nem alkalmazta a fent említett miniszteri rendeletet hanem érdemben válaszolt a petíciónkra.
Végül jeleztük azt is, hogy a konkrét kérésünkre nem tért ki, de mi a válaszát úgy értelmezzük, hogy ki fogják tenni a magyar nyelvû névtáblákat.
A Bihar megyei válasz az eredeti petícióra márciusban érkezett, s ugyan a megfogalmazása visszafogottabb (a reális igényre és a rendelkezésükre álló erõforrásokra hivatkozik), de lényegén azt mondja, hogy az állampolgároknak Bihar megyében is lehetõségük van a magyar nyelvet használni a rendõrségeken, esetenként fordítók bevonásával. Hargita megyéhez hasonlóan a Bihar megyei rendõrparancsnoknak is elküldtük a magyar nyelvû névtáblák kihelyezésére vonatkozó magyar nyelvû petíciót. Arra a Hargita megyeihez képest rövidebb, de konkrétabb válasz érkezett tegnap. Mint látható, abban az áll, hogy valóban léteznek a megyében olyan települések, ahol a magyarság részaránya meghaladja a 20%-ot, s ott a lehetõ legrövidebb idõn belül ki fogják helyezni a magyar nyelvû névtáblákat!
Ezek szerint a magyar nyelv használata a rendõrségen Bihar és Hargita megyében – legalábbis elméletben – megoldott, annak a lehetõsége a két megye rendõrparancsnokai által aláírt pecsétes iratok szerint megvan. Sokszor mondtuk, de most kifejezetten fontos megismételnünk, hogy minden jog annyi ér, amennyit használunk belõle. Tisztában vagyunk azzal, hogy létezik egy – nem föltétlen megalapozatlan – vélekedés, hogy fõleg a rendõrségen nem célszerû magyarul beszélni, mert az azt is eredményezheti, hogy negatívan fognak viszonyulni hozzánk, abból hátrányunk keletkezhet. Annak ellenére bíztatunk mindenkit arra, hogy Bihar és Hargita megyében éljen bátran ezzel a jogával, s pont azért tesszük itt közzé a rendõrparancsnokok által aláírt hivatalos válaszokat, hogy azokat bárki tudja kinyomtatni, magánál tartani, s szükség esetén hivatkozni rájuk. Ugyanis az evidencia, hogy minél többen beszélnek magyarul a rendõrökkel, annál inkább megszokottá és elfogadottá válik a számukra is a helyzet, s az által csökken annak a lehetõsége, hogy valakit hátrány érjen a magyar nyelv használata miatt.
S hogy mi a helyzet a többi magyarok által lakott megyében? Amint valami kézzelfoghatóra jutunk azok kapcsán, azokról is be fogunk számolni. Egy dolgot azonban már most elmondhatunk: az ottani magyarok is kinyomtathatják a fenti válaszokat, s azokra hivatkozva igényelhetik, hogy a megyéjükben/településükön is járjon el ugyanúgy a rendõrség. Elvégre a törvények nem csak egy-egy megyében, hanem az egész országban egységesen érvényesek.
Ismeri mindenki a mondást, ami jelen esetben is érvényes, ugyanis sajnos a hazai nyilvános tér tele van magyarellenes uszítással, s ennek ellenére az arra illetékes hatóságok igen keveset tesznek azért, hogy ez ne így legyen. Megelõzés gyakorlatilag nem létezik, s az ilyen esetekben tett panaszok elbírálása is igencsak döcög, s ráadásul számos esetben mondvacsinált okok miatt büntetlenek maradnak az elkövetõk. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy jól fizetõ politikai karriert építhetett a magyarellenességre Jól-tudjuk-ki, illetve hozzá hasonlóan már évek óta végzi ártalmas ténykedését a brassói fogdoktor. Van tehát bõven oka az egyik szemünknek a sírásra, ezt gondoljuk nem kell sokat bizonygatni.
Éppen ezért tekinthetõ egyfajta ünnepnapnak az olyan, mint volt idén március 7, amikor jogerõre emelkedett az Országos Diszkriminációellenes Tanács egy határozata (lásd itt), aminek nyomán a fogdoktor ki kellett fizesse a rá kirótt 2000 lejes büntetést. S azt bizonyítandó, hogy nem csak a baj nem jár egyedül de néha szerencse is, ma ismét ünnepnap van, mert a Legfelsõ Bíróság honlapján újabb ítéletet tettek közzé, ami által az ODT újabb határozata emelkedett jogerõre, következésképpen ugyanaz a fogdoktor ismét a zsebébe kell nyúljon, s ki kell fizessen egy újabb, ezúttal 3000 lejes büntetést.
Ez a két jogerõs ítélet azért is örvendetes, mert további panaszaink várnak elbírálásra az illetõ ellen az ODT-nél illetve bíróságon, s ilyen elõzmények után elvileg nõ az esélye annak, hogy az ODT újabb, még nagyobb összegû büntetéseket ró ki rá, melyeket majd a bíróságok is megerõsítenek. S így egy idõ után talán még azt is elérhetjük, hogy ha másért nem is, de anyagi okokból felhagy ezzel a tevékenységgel. Adja a Fennvaló!
Ezt már többször írtuk és mondtuk, csak a rend kedvéért ismételjük meg újra, illetve azért, hogy bíztassunk mindenkit, hogy ha valamelyik tévé-adón vagy rádiómûsorban olyat lát vagy hall ami a magyarokra nézve jogsértõ, akkor az nem habozzon, tegyen panaszt itt. S hogy ehhez a véleményünkön túl további bíztatást adjunk, álljon itt az a válasz, amit egy április 20-án tett panaszunkra kaptunk ma. Mint látható, egy tévé-társaságot 10.000 lejre büntettek azért a mûsorért, amiben a fogdoktor szerepelt, ontva a rágalmazásokat és hazugságokat. Az operativitás pedig külön kiemelendõ, tekintettel arra, hogy más intézmények mekkora késlekedéssel hoznak általában inkorrekt határozatokat.
A hónap közepén szoboravatás volt Nagykárolyban, egy partiumi, nagyjából fele-fele arányban magyarok és románok lakta városban. Az esemény – sajnos – emlékezetesre sikeredett, érdemes tehát közelebbrõl megvizsgálni, hogy ez miért történt így. Elöljáróban annyit mindenképp érdemes tisztázni, hogy a történelmi tények ismeretében (nevezetesen hogy Kölcsey Ferenc hosszú ideig élt Nagykárolyban, s erre való tekintettel már a 19. században szobrot állítottak neki ott, amit a két világháború között – akkor nem ritka módon – elõbb megrongáltak, majd végleg eltávolítottak) nem volt semmi meglepõ és kirívó abban, hogy a város vezetõi úgy döntöttek, hogy elfogadják egy magyarországi alapítvány felajánlását és az eredeti szobornak egy szinte hasonmását felállítják a városháza elõtt. Él azonban a városban egy román házaspár, akik éjt nappá téve azon ügyködnek, hogy egymás ellen uszítsák a románokat és magyarokat. A férj politikus (akarna lenni), ellenben ahhoz nem sikerül elnyerje a város polgárainak a támogatását (s ez mondhatni jó hír), a feleség egy internetes újság-félét mûködtet, amit arra használ, hogy lépten-nyomon bírálja – legtöbbször kínosan kicsinyes módon – a város vezetõit. Na õk voltak a kovászai annak a folyamatnak, ami elvezetett oda, hogy a szoboravatás úgy folyt le ahogy lefolyt, illetve akik azóta is kavarnak és uszítanak napi szinten. Ezt már március közepén elkezdték, az említett lapon, illetve annak Facebook-oldalán terjesztve mindenféle álhírt, illetve toborozva az ország távoli sarkaiból a hozzájuk hasonlókat. Ténykedésüket pedig (nevezzük így) siker koronázta, mert az “ügyet” felkarolta az úzvölgyi uszító brassói fogorvos (aki az õsszel pártot alapított s most azt építgeti), illetve másik három hozzá hasonló, akik a “Nemzet Útja” más rendezvényein is társai voltak már. Õk ötön érték el intenzív munkával azt, hogy összegyûlt az a pár tucat szélsõséges román személy, akik minden lehetséges módon próbálták ha megakadályozni nem is, de bár megzavarni a szoboravatást. Szélsõséges emberek a világ minden táján vannak, ezt tudomásul kell venni, a jelenség nem csak Romániára és a románokra jellemzõ, tehát hiba lenne azt elkönyvelni, hogy na igen, a románok már ilyenek, szégyelljék magukat. Az igazi kérdés ebben az esetben is az, hogy mivel ez közismert, úgy igazából kinek/kiknek a szégyene az, ami Nagykárolyban történt? Ahhoz, hogy ezt eldöntsük, nem kell mást tenni, mint elõvenni a gyülekezési törvényt (60/1991), s annak elõírásait összevetni azzal, ami akkor és ott történt. Nézzük tehát:
Az uszítók hívására Nagykárolyba érkezettek nyilván nem azért mentek oda, hogy a szoboravatáson – Kölcsey iránti tiszteletbõl – részt vegyenek, õk tiltakozni akartak a szobor felállítása ellen. Erre törvény adta joguk van, ellenben egy ilyen rendezvényt a törvény elsõ cikkelye értelmében elõzetesen be kell jelenteni a polgármesternek. A bejelentésnek pedig vannak formai követelményei (hogy mirõl szól a rendezvény, pontosan hol és mikor lesz, kik a szervezõk, stb, stb.) Ilyen bejelentést a szervezõk nem tettek le városházán, tehát törvényt sértettek.
A törvény 2. cikkelye értelmében még a tüntetések is békés és civilizált módon kell lezajoljanak. Ha valaki megnézi az szoboravatáson készült felvételeket, az meggyõzõdhet arról, hogy arra a tüntetésre ez egyáltalán nem volt jellemzõ. Mi itt csak egy rövid videóra szeretnénk hivatkozni, abból külön kiemelve három részletet (0:31-0:43, 1:14-1:19, 0:47-0:48). Az elsõ kettõn a brassói fogdoktor látható gyûlölettõl eltorzult arccal, a harmadikon meg az, hogy egy tüntetõ a magyar köztársasági elnök irányába köp látványosan.
A törvény 5. cikkelye azt mondja ki, hogy tilos ugyanabban az idõben és ugyanazon a helyen két vagy több rendezvényt szervezni. S mivel a szoboravatás helyszíne és idõpontja már hetekkel korábban rögzítve volt, az azt jelenti, hogy az ellenzõinek szíve joga tiltakozni a szobor felállítása ellen, de azt csak más idõpontban vagy más helyszínen tehették volna meg. Õk azonban a törvénynek ezt az elõírását is megsértették.
A törvény 9. cikkelye arról szól, hogy milyen rendezvények szervezése tilos. Az ott felsoroltak közül itt hadd emeljünk ki kettõt: tilos olyan rendezvényt szervezni, ahol sovén, rasszista eszméket terjesztenek (lásd: “ki a magyarokkal az országból”), illetve tilos olyat is, ami a közrendet, közbiztonságot és a morált veszélyezteti (lásd a tüntetés egész lefolyását, azt, hogy végig zavarták egy törvényesen megszervezett rendezvény lefolyását, illetve a köpködést). Következésképpen azt a rendezvényt ezen okok miatt is tilos lett volna megszervezni még akkor is, ha amúgy idõben és törvényesen bejelentik.
A törvény 12. cikkelye a rendezvények szervezõinek a kötelezettségeit sorolja fel. Van ott szám szerint tíz, azok közül már említettük az elõzetes bejelentés kötelezettségét, ahhoz még – relevánsként – hármat teszünk itt hozzá:
Kötelesek eltávolítani a rendezvényükrõl azon személyeket, akik a közrendet zavarják. Jelen esetben ez a feltétel a rendezvény összes résztvevõjére érvényes volt, hisz pont a rendzavarás céljából gyûltek össze.
Kötelesek azonnal leállítani a rendezvényt, amennyiben fennáll valamelyik, a 2. cikkelyben említett feltétel (például az, hogy a rendezvény nem békés és civilizált). Ennek értelmében a rendezvényüket az elsõ pillanatban le kellett volna állítsák.
Kötelesek eltávolítani a rendezvényükrõl azon személyeket, akik például olyan eszközt birtokolnak, ami rendzavarásra alkalmas. Aki ott volt, vagy kicsit is látott a rendezvényen készült felvételekbõl az tudja, hogy tüntetõk egyike a szoboravatás egész ideje alatt éktelenül rázott egy jókora kolompot, rá egyértelmûen érvényes volt ez az elõírás.
6. A törvény 14. cikkelye azt mondja, hogy tilos az, hogy olyan személyek akiknek nincs közük ez adott rendezvényhez befurakodjanak a résztvevõk közé, azért, hogy a rendezvény normális lefolyását megzavarják. A tüntetés résztvevõi pedig pontosan ezt tették, befurakodtak a szoboravatás résztvevõi közé és zavarták annak normális lefolyását. Látható tehát, hogy a szoborellenes tüntetés szervezõi és résztvevõi a törvény majd minden elõírását nyilvánvaló módon és súlyosan megsértették. Innen levonható lenne az a következtetés, hogy a kialakult helyzetért õk a felelõsek, az õ szégyenûk az, hogy a szoboravatás úgy zajlott le ahogy lezajlott. Ebben némi igazság van, de érdemes megvizsgálni azok felelõsségét is, akik a szoboravatás helyszínét körülvevõ kordon másik oldalán álltak. Mondjuk ezt azért, mert törvényt sérteni egy ilyen helyzetben – amikor jelen vannak ugyanakkor és ugyanott a törvénysértõk és a rendvédelmi szervek képviselõi is – csak úgy lehet, ha a rendõrség és csendõrség nem teszi a dolgát. Márpedig itt – elnézve a rendezvényrõl elérhetõ video-felvételeket – úgy nézett ki, hogy pontosan ez történt, a nagy számban jelen levõ rendfenntartók gyakorlatilag tétlenül nézték a törvénysértéseket. Történt ez olyan körülmények között, hogy ugyanaz a törvény a rendfenntartásról a következõket mondja:
A 17. cikkely értelmében ha egy rendezvény elveszti békés és civilizált jellegét, a rendõrség és csendõrség köteles beavatkozni és eltávolítani a rendzavarókat. Ezt ebben az esetben nem tették meg.
A 26. cikkely felsorolja azokat a cselekedeteket, amelyek kihágásnak, de akár bûncselekménynek is számítanak. Azok közül a jelen esetben relevánsak:
-Elõzetesen be nem jelentett rendezvény szervezése.
-A rendezvény nem beszüntetése rendzavarások esetén.
-Elõre be nem jelentett rendezvényen való részvétel.
-Arra való uszítás, hogy bármilyen módon megzavarjanak egy rendezvényt.
-Ellenrendezvény szervezése illetve azon való részvétel.
Ezek mindegyikét nyilvánvaló módon elkövették az ellenrendezvény szervezõi és résztvevõi, következésképpen az összeset, egytõl egyig meg kellett volna büntessék a rendõrök vagy csendõrök (ezt írja elõ a törvény 27. cikkelye), a kirovandó büntetések pedig cselekedetenként 500 és 10.000 lej között mozognak.
S ezek még csak a formai problémák, azok a szabályok, amelyek bármilyen rendezvény esetében betartandóak, még következnek a tartalmiak, hogy mi is volt az ellentüntetés célja, mik történtek ott illetve milyen következményei voltak a szervezõk ténykedésének. Ilyen téren releváns a 137/2000-es Kormányrendelet illetve a Büntetõ Törvénykönyv, ugyanis azok több elõírását sértették meg, amikor elvitatták a magyarok azon jogát, hogy egy számukra fontos személyiségnek szobrot állítsanak illetve hogy az anyanyelvüket használják, nem beszélve a hagyományosnak nevezhetõ “ki a magyarokkal (illetve bozgorokkal) az országból” skandálásokról. S ha ez nem volna elég, akkor az ellentüntetés szervezõi által megosztott video-felvételekhez olyan hozzászólások érkeztek, hogy “verjétek fejbe kövekkel a magyarokat“, illetve hogy “Nincs nálatok Molotov-koktél?“. Hogy ne csak a látszat alapján ítéljünk, másnap tájékoztatást kértünk e rendõrségtõl és a csendõrségtõl is, s az derült ki, hogy a látszat ezúttal nem csalt, mert amint a csendõrségtõl megtudtuk (a sajtó is megírta idõközben) összesen egy személyt bírságoltak meg, a rendõrség pedig – megszegve a közérdekû információkhoz való hozzáférést biztosító törvény elõírásait – máig nem közölte velünk, hogy bírságoltak-e, s ha igen hány személyt és milyen cselekedetek miatt.
Álláspontunk szerint ilyen körülmények között teljes mértékben jogos volt a sajtó azon felvetése, hogy a csendõrség nem tette a dolgát idén április 12-én Nagykárolyban, illetve minden alapot nélkülöz a csendõrség arra adott válasza, miszerint “Határozottan megismételjük, … hogy a román csendõrség folyamatosan átlátható, diszkriminációmentes módon, egyenlõ távolságtartással fejti ki tevékenységét elsõdleges célkitûzése megvalósítása érdekében, mégpedig olyan közszolgálatot biztosítani, amely nemzetiségi hovatartozásuktól függetlenül válaszol valamennyi állampolgár biztonsági igényeire”. A fentiek fényében ez az állítás maximum azt bizonyítja, hogy a román csendõrség ahelyett hogy betartaná törvényes kötelezettségeit orcátlanul hazudik, miközben gyakorlatilag bûnrészes az összes fent felsorolt törvénysértésben.
S akkor álljon itt a válaszunk a címben szereplõ kérdésre: mindaz, ami idén április 12-én Nagykárolyban történt annak a román államnak a szégyene, amelyik arra hivatott intézményei révén nem hogy nem védi meg a magyar etnikumhoz tartozó állampolgárait a jogsértésektõl, hanem azon intézményeket pont arra használja fel, hogy ama jogsértések elkövetését elõsegítse, az elkövetõket pedig tisztára mossa. Ezt fényesen bizonyítja az, hogy ezidáig ebben az országban egyetlen magyarellenes uszítót se zártak börtönbe (miközben az ellenünk irányuló gyûlöletbeszéd valósággal elárasztja a nyilvános teret), sõt, még bár enyhe pénzbüntetéseket is csak elvétve rónak ki, mint teszi ezt a Diszkriminációellenes Tanács a magyarellenes tevékenységének köszönhetõen senkibõl parlamenti képviselõvé avanzsált tudjukki esetében.
Ennek ellenére mi megtettük és megtesszük azt, ami rajtunk múlik. Máig a fent említett öt szervezõ ellen egyenként panaszt tettünk a Diszkriminációellenes Tanácsnál az általuk elkövetett kihágások miatt, illetve egy csoportos panaszt az ügyészségen bûnszövetkezetben elkövetett bûncselekmények (fenyegetés, felbujtás és uszítás) miatt. Ezeket bõséges bizonyítékokkal támasztottuk alá (hála az internetnek olyanok léteznek minden mennyiségben), megtéve minden tõlünk telhetõt azért, hogy megnehezítsük a dolgukat, ha a panaszokat el akarják utasítani. A következõ lépésünk pedig az volt, hogy hivatkozva a fent leírtakra, egy petícióban felszólítottuk a csendõrséget, hogy tegyék a dolgukat, s büntessék meg az ellentüntetés szervezõit és résztvevõit. Ha pedig azt megtagadnák, akkor bírósághoz fogunk fordulni, illetve fontolóra fogjuk venni bûnvádi panasz benyújtását az illetékes rendõr- illetve csendõrparancsnok ellen hivatali visszaélés miatt. Bíztatjuk ugyanakkor a nagykárolyi magyarokat, hogy közvetlen érintettként maguk is tegyenek panaszokat ebben az ügyben és jelezzük nekik, hogy azok elkészítésében díjmentesen biztosítunk segítséget. Mert azt nem gyõzzük hangsúlyozni, hogy a jogsértéseket szó nélkül tûrni nem szabad!
Azt már többször is szóvá tettük, hogy – ellentétben a magyar feliratokkal, jelképekkel, stb. – a szélsõséges személyek, mozgalmak és eszmék ellen sokkal kisebb lendülettel harcolnak a román hatóságok. Álljon itt arra egy újabb példa:
2019 novemberében tettünk panaszt több vasgárdista eszméket terjesztõ személy illetve internetes honlap ellen a gyergyószentmiklósi ügyészségen. Ott az elsõ lépést még viszonylag gyorsan (kevesebb mint négy hónap alatt) megtették, igaz, hogy abban érdemi munka nem volt, mindössze annyit tettek, hogy a panaszt szétosztották négyfele, s az így létrejött négy iratcsomót továbbították azokra az ügyészségekre, amelyek hatáskörében a bepanaszoltak lakhelye volt. Így került az egyik iratcsomó Bukarest 2. kerületének ügyészségére lassan három évvel ezelõtt, s ugyan idõközben többször sürgettük a megoldását, nem jártunk sikerrel. Így múlt hónapban panaszt tettünk a bíróságon az eljárás elhúzódása miatt, kérve, hogy a bíró állapítson meg egy határidõt, amin belül az ügyészség legyen kötelese az ügyet megoldani. Múlt héten pedig megszületett a határozat, amibõl túl azon, hogy a bíró további kilenc hónapot adott az ügyészségnek (ami igencsak bõséges), még egyebek is kiderültek, tételesen a következõ két dolog:
Az elmúlt közel három év alatt ebben az ügyben mindössze annyi történt, hogy idén februárban (tehát majd három évvel a “kivizsgálás” megkezdése után) az ügyész a META-hoz fordult, s információkat kért egy Facebook oldalról.
Ez is egy látszat-intézkedés volt, ugyanis a panasz tárgya nem egy Facebook oldal, hanem a miscarea.net címen elérhetõ, vasgárdista eszméket, jelképeket és tartalmakat megosztó honlap.
Kell ennél fényesebb bizonyíték arra nézve, hogy Romániában komoly (passzív) hatósági támogatással zajlik ma is a vasgárdista eszmék terjesztése? Szerintünk nem, de attól még nem biztos, hogy nem létezik olyan. Azt azonban megígérjük, hogy ha olyat találunk, azt is közzétesszük. Illetve hogy azért a harcot nem adjuk fel, hátha egyszer egy ilyen ügy egy korrekt ügyész kezébe kerül, aki tenni fogja a dolgát.
Ugyan errõl a közbeszédben nem igazán esik szó, az idõközben parlamenti képviselõvé elõlépett “nagy román jogvédõ” évek óta háborút folytat a székelyföldi önkormányzatok által kiadott (vagy csak finanszírozott) helyi lapok ellen is. Ez nyilvántartásunk szerint ezidáig 15 panaszt eredményezett 10 önkormányzat ellen. Ebben a sorban található a Gyergyóremete ellen 2019-ben tett panasz is, amit a Diszkriminációellenes Tanács megalapozottnak talált és 493/2018-as Határozatával (megtalálható itt) 2000 lej büntetést rótt ki a községre. Tette ezt nem mellékesen immár többedszer olyan körülmények között, hogy a Tanács elnöke különvéleményében jól megindokolva, többek közt a Románia által ratifikált Kisebbségi Keretegyezményre és Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájára hivatkozva kifejti, hogy nincs szó diszkriminációról, az önkormányzat jogszerûen jár el, a helyzet pedig az, hogy pontosan a kérés jogsértõ, mert a panaszos célja az, hogy megakadályozza, hogy egy többségében magyar anyanyelvû közösség éljen a nyelvi jogaival. A község bíróságon támadta meg a határozatot, részletesen és jól megindokolva kifejtve, hogy a határozat törvénytelen, ezért kérte annak megsemmisítését. Mindezek ellenére a Marosvásárhelyi Táblabíróság 2019 november 22-én kelt 114-es számú ítéletében elutasította a panaszt. Az ítéletet természetesen megfellebbezte a község, így az ügy a Legfelsõ Ítélõ és Semmítõszékre került, ott született az 1855/2022-es számú jogerõs ítélet, amivel elutasították az önkormányzat fellebbezését. Így az önkormányzatnak két választása maradt, ha nem akarja a községet megfosztani attól, hogy továbbra is hozzájussanak a lapban közzétett információkhoz: továbbra is kiadja változatlan formában (kockáztatva újabb panaszokat és büntetéseket), vagy pedig drága pénzen elkészítteti mindig a lap román nyelvû fordítását is. Amint a jogerõs ítéletben látható, másodfokon már a Székely Figyelõ is beavatkozott a perbe, további érvekkel megindokolt kérésben fejtve ki, hogy miért jogsértõ az ODT illetve az alapfokon eljáró Táblabíróság döntése, de ez csöppet sem érdekelte a bírókat, õk – nyugodtan mondhatjuk így – a medvével tartottak. Következésképpen ebben az ügyben is panaszt tettünk az Emberi Jogok Európai Bíróságán. Anélkül, hogy túl mélyen belemennénk szakmai kérdésekbe, vázoljuk az ügy jogi vonatkozásait: Az Európa Tanács emberjogi egyezményének 10. cikkelye garantálja a szólásszabadság jogát, aminek két összetevõje van, az információk megosztásához és az információkhoz való hozzáféréshez való jog. A jogerõs bírósági ítélet ennek mindkét komponensét sérti, vagyis az újságban cikkeket írók azon jogát, hogy információkat osszanak meg, illetve a község minden lakójának azon jogát, hogy információkhoz jussanak. Történt ez olyan körülmények között, hogy a lap megjelentetése teljesen jogszerûen történt, figyelembe véve a következõket:
A Románia által ratifikált Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában tételesen szerepel az, hogy az állam támogatja azt, hogy kisebbségek által lakott területeken létezzen bár egy az adott kisebbség nyelvén szerkesztett újság.
Románia ratifikálta a Helyi Autonómia Európai Chartáját is, annak értelmében pedig az önkormányzatoknak joguk van saját költségvetésbõl helyi lapot kiadni.
Az 500/2004-es törvény (ami az idegen nyelveken nyilvánosságra hozott információk kötelezõ románra fordítását írja elõ) tartalmaz több kivételt is, azok között található a részben vagy teljes egészében egy kisebbség nyelvén szerkesztett újság, tehát ilyet minden további nélkül ki lehet adni, anélkül, hogy románra is le kellene fordítani a tartalmát. Ezekkel állt szemben a “panaszos” azon érvelése, hogy Romániában a hivatalos nyelv a román, tehát a lapot az önkormányzat románul kell megjelentesse, a kisebbségek nyelvhasználatát elõíró törvények csak azt teszik lehetõvé, hogy elkészíttesse a cikkek magyar fordítását is.
Az külön pikantériája az ügynek, hogy a remeteivel párhuzamosan zajlik egy eljárás a gyergyócsomafalvi helyi lap ügyében is, ahol az ODT ugyanazt a sablont alkalmazta mint Remete esetében és büntetést rótt ki, ellenben azt a határozatot (nota bene!) a Bukaresti Táblabíróság egy szuper-tisztességes ítéletben ízekre szedte, s helyt adva a község keresetének érvénytelenítette.
Formálisan nézve ez az ügy az önkormányzatot érinti, az sértett állítólag törvényt s ezért azt büntették meg, de a dolog nyilván nem annyira egyszerû, ezt maga a bíróság is elismerte már az által is, hogy jóváhagyta egy jogvédõ szervezet belépését a perbe, amibõl már eleve következik, hogy az ügynek kisebbségi jogi vonatkozása van. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy van egy 98,22%-ban magyarok lakta nagyközség, amelyiknek az önkormányzata megjelentetett egy olyan helyi lapot, amiben önkéntesek a szabadidejükben a helyi közösség számára fontos eseményekrõl számoltak be (illetve olyan témákról írtak). Ennek a lapnak a megjelenését lehetetlenítette el egy rosszindulatú “panasz”, amit egy minden jogalapot nélkülözõ ítélettel a hazai bíróságok jóváhagytak. Következésképpen a jogsérelmet elsõsorban a község lakói szenvedték el, éppen ezért az rendben van, hogy jogvédõ szervezetként mi panaszt teszünk Strasbourgban, de – legalábbis elvileg – az sokkal meggyõzõbb, ha maguk az érintettek teszik meg azt. Ez a javaslatunk pedig meghallgatásra talált, így tavaly december végén volt postázva az elsõ olyan csoportos panasz, aminek a megszületésénél a Székely Figyelõ bábáskodott. A remetei közösség pedig ezúttal is kitett magáért, ami konkrétan azt jelenti, hogy a panasz nem egy borítékban ment el, hanem egy testesebb csomagban, ugyanis szám szerint 469 személy csatlakozott a kezdeményezéshez, így a dobozba ennyi ügyvédi megbízás illetve személyi adatokat tartalmazó lap is került. Azt ügy most ott tart, hogy a küldeményt a Bíróság titkárságán január 12-én átvették, remélhetõleg pár hónapon belül további fejleményekrõl is be tudunk számolni. Tény ugyanis, hogy titkon arra is számítunk, hogy most is az fog történni mint az érettségire vonatkozó panaszok esetében, vagyis látva azt, hogy sok érintett van, a bíróság sürgõsségiként fogja kezelni a panaszt és hamarabb hoz döntést.
Kétségtelen, hogy némi elégtételt jelent számunkra az, hogy sikerült ezt megvalósítani, de annál sokkal fontosabb az, hogy ebben az esetben maga az érintett közösség megtette ezt a lépést, példát mutatva másoknak is. Ugyanis sajnos jogsértõ határozatok és ítéletek születnek továbbra is (a legfrissebb ugye Sepsiszentgyörgy zászlaját érinti) és egyáltalán nem mindegy, hogy azokra legyintünk (mondván, hogy ez egy ilyen ország, nincs mit tenni), vagy pedig felvesszük a kesztyût és kiállunk a jogaink mellett, bevetünk minden bevethetõ eszközt. Ha pedig a jogsérelem egy közösséget érint, akkor jogos az, hogy maga a közösség tegye meg azt. Ilyen téren (is) lehet számítani a továbbiakban is a Székely Figyelõ segítségére.
A román alkotmány garantálja azt a jogunkat, hogy azokon a településeken ahol jelentõs számban élünk használhassuk az anyanyelvünket a közhivatalokban. Ezt a jogot pontosítja jelenleg is a Közigazgatási Törvénykönyv 195. cikkelye. Ez tehát tiszta, a kérdés az, hogy a hatóságok betartják-e ezt az elõírást? A válasz pedig köztudott: hellyel-közzel. Ezért fontos a betartatás kérdése, az, hogy ez kinek a feladata és õ eleget tesz-e annak. Ilyen téren figyelhetõ meg az említett “fejlõdés”. Ugyanis a prefektusokra vonatkozó 340/2004-es törvény 19. cikkelye elsõ bekezdésének m. pontja kimondta, hogy: “asigura folosirea, în conditiile legii, a limbii materne în raporturile dintre cetatenii apartinând minoritatilor nationale si serviciile publice deconcentrate…“, vagyis hogy a prefektus feladata az, hogy biztosítsa a nyelvhasználatra vonatkozó törvényes elõírások betartását. Ez tiszta beszéd, a törvényes feladat elhanyagolása akár bírósági úton is számon kérhetõ. Aztán megszületett a már említett Közigazgatási Törvénykönyv, ami egységes keretbe foglalta számos hatóság mûködésének a módját, köztük a prefektusét is, s egyúttal hatályon kívül helyezte a 340/2004-es törvényt. Az új “szabály” pedig a Törvénykönyv 253. cikkelyében így szól: “verifica modul de aplicare a normelor legale care reglementeaza folosirea limbii minoritatii nationale…“. Laikus szemmel és jóhiszemûen nézve ez ugyanaz, hisz épeszû ember nem gondolja azt, hogy ezt úgy kell érteni, hogy a prefektus csak passzív szemlélõ, aki ellenõrzi a jogszabályok betartását, s ha valahol törvénysértést észlel, akkor nem tesz semmit. Aki azonban ezt gondolja, az téved, mert egy jogszabály esetében a megfogalmazásnak sokkal nagyobb jelentõsége van, és az “ellenõrzi” nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy “biztosítja“. Ez pedig nem egy elméleti okoskodás, hanem maga a valóság, álljon itt máris egy konkrét példa: Minekutána a csendõrség nem volt hajlandó magyarul válaszolni egy magyar nyelvû petícióra, a megye prefektusához fordultunk, s azt kértük, hogy intézkedjen azért, hogy a csendõrség tartsa be a nyelvhasználatra vonatkozó törvényes elõírásokat. A prefektus ezt nem tette meg, ezért perbe fogtuk, s azt kértük a törvényszéktõl, hogy kötelezze a prefektust arra, hogy tegyen eleget a kérésünknek. A per nemrég zárult alapfokon, s amint itt látható, a törvényszék a kérésünket elutasította, éspedig ezzel az indoklással: “În mod evident, aceste atributii legale nu conferã prefectului autoritatea de a dispune inspectoratului de jandarmi sã foloseascã limba maghiarã în raporturile cu minoritãtile nationale ci doar pe aceea de a verifica modul de aplicare a normelor legale incidente.” Persze a bíró értelmezhette volna jóhiszemûen is a törvényt, sõt, elméletileg kötelessége is jóhiszemûen értelmezni, de errõl az értelmezésrõl nem mondható el egyértelmûen hogy rosszhiszemû, így a bíró fedve van, az ítéletét még bár megfellebbezni sem érdemes, mert minimális az esély arra, hogy a táblabíróság ezt a döntést megváltoztassa. A következtetés pedig az, hogy Románia ismét bebizonyította, hogy ha kisebbségi jogokról van szó, akkor bármikor kész arra, hogy azokat így vagy úgy, de korlátozza, visszanyesse. Például ilyen körmönfont módon mint ebben az esetben. Ezért a parlamentben ülõ magyar képviselõknek nagyon helyén kell legyen a szemük, hogy az ilyen sunyi húzásokat vegyék észre és minimum tegyék szóvá, hogy azzal ne kelljen késõbb szembesülnünk, hogy román politikusok azt dörgölik az orrunk alá, hogy “de hát a ti képviselõitek is megszavazták ezt!“.
Ugyan van sajnos nem egy negatív tapasztalatunk is az Emberi Jogok Európai Bíróságának mûködése kapcsán, attól tény, hogy az egy fontos intézmény, munkája egyfajta fokmérõje annak, hogy az egyes tagországok mennyire taksálják az emberi jogok tiszteletben tartását. Éppen ezért van jelentõsége ennek a statisztikának, ami a Bíróság tavalyi tevékenységét összegzi, konkrétan arról szól, hogy mely ország ellen hány ítélet született 2022-ben:
Amint látható, egyáltalán nem meglepõ módon toronymagasan elsõ Oroszország, a dobogó második fokát pedig – jócskán lemaradva, de azért még mindig meggyõzõ elõnnyel – Ukrajna foglalja el. A harmadik helyért folyó küzdelmet pedig, még ha csak hajszállal is, de Románia nyerte, tehát sikerült dobogós helyen végezni. Ami – tekintettel a témára – minden, csak nem dicséretes. (Ugyanakkor számukra, akik itt élünk, egyáltalán nem meglepõ.) Az már csak hab a tortán, hogy a többi európai ország esetében még fele annyi ítélet sem született, illetve hogy még Albánia, Azerbajdzsán, Bulgária meg Grúzia is messze Románia mögött kullog ebben a rangsorban. Mindenképp jó ezt tudni, s érvként használni minden olyan esetben, amikor román politikusok meg egyéb hivatalosságok a mellüket verik, minden alap nélkül. Arról nem beszélve, hogy a 81 ítélet közül 37 olyan esetben született, aminek a tárgya embertelen illetve megalázó bánásmód, ez a szám pedig nagyobb mint az összes ítélet száma bármelyik más ország esetében (kivéve az elsõ kettõt meg Törökországot).
