Szerepzavar

Több mint egy éve petíciót intéztünk a Parlament két házához, mivel azzal szembesültünk, hogy nem mûködik megfelelõen egy olyan intézmény, amit a Parlament hozott létre és annak ellenõrzése alatt áll. A petícióban jeleztük az általunk tapasztalt problémákat, s azt kértük, hogy azokra találjon megoldást a Parlament, megtéve azokat az intézkedéseket amelyekre módja van (jogszabály-módosítás, költségvetés-kiegészítés, az intézmény létszám-keretének a bõvítése, stb.), s amelyek szükségesek ahhoz, hogy a szóban forgó intézmény mûködése javuljon.
Az önmagában – lévén szó Romániáról – gondoljuk még nem nagyon meglepõ, hogy a petíció máig nincs megoldva, ellenben az már minket is meglepett, hogy miképpen reagált a petíciónkra a Szenátus. Az történt ugyanis, hogy a petíció elküldése után nem sokkal levél érkezett tõlük, amiben arról tájékoztattak, hogy a petíciónkat továbbították annak az intézménynek, aminek a mûködése kapcsán fogalmaztunk meg panaszt. Ez különösebben nem lepett meg, ugyanis hasonló levél jött a Képviselõháztól is, annyi eltéréssel, hogy abban az is szerepelt, hogy azért küldték el, hogy az intézmény fejtse ki azzal kapcsolatban a maga álláspontját. A másik fél meghallgatás ugyanis egy teljesen normális dolog, nem lehetett kifogásunk ellene.
Igen ám, de attól kezdve csak a csend következett, annak ellenére, hogy néhányszor rákérdeztünk mindkét házra, hogy halad-e a petíciónk megoldása. Mindaddig míg múlt hónapban “válasz” érkezett a Szenátustól, amiben az áll, hogy részükrõl semmi tennivaló nincs, s ne is zaklassuk tovább õket, mert a témában több választ nem fogunk kapni. S hogy ezt az álláspontjukat alátámasszák, hivatkoztak a mûködési szabályzatuk 7. fejezetére, azon belül a 187. cikkely (3) bekezdésére. Na akkor néztünk nagyot, amikor elolvastuk a szabályzat 7. fejezetét, s benne hivatkozott bekezdést. Kiderül ugyanis, hogy a Szenátusnak egy teljesen sajátos elképzelése van a petíciókról és azok kezelésérõl, mely elképzelés köszönõ viszonyban sincs azzal a jogszabállyal (27/2002-es Kormányrendelet), ami a petíciók kezelését szabályozza. Konkrétan a Szenátus magát egyrészt a törvény felett állónak képzeli(akinek joga van saját szabályt alkotni), illetve tökéletesnek (hibázni képtelennek, akihez petíciót csak azért intézhetnek az állampolgárok, hogy bepanaszoljanak más intézményeket). Így születhetett meg a szabályzatuk 7. fejezete, amibõl az derül ki, hogy a Szenátusnak van egy olyan szakbizottsága, amelyik a petíciókkal, illetve a visszaélések és a korrupció kivizsgálásával foglalkozik, s amelyik mint egy felettes szerv, továbbítja a hozzá beérkezett panaszokat azokhoz, akik ellen a panaszok szólnak, azért, hogy azok oldják meg a azokat. Ezzel szemben arról egy hang sincs a szabályzatban, hogy ha esetleg, mégis, netalántán érkezne a Szenátushoz egy olyan petíció, ami az intézmény mûködésére vonatkozik, amit neki magának kell orvosolni, akkor mi a teendõ. Igaz ugyan, hogy arra a célra ott van az említett kormányrendelet, de – mint tapasztalhattuk – azt a Szenátus egyszerûen nem alkalmazza.
Na így jutottunk oda, hogy kénytelenek voltunk beperelni a Szenátust, azt kérve a bíróságtól, hogy kötelezze a petíciónk megoldására.