…és annak következményei
Van Székelyföldön egy “civil” szervezet, ami azért jött létre, hogy az itt számbeli kisebbségben levõ románok jogait védje, azért, mert – s most ennek az igazságtartalmáról ne nyissunk vitát – azok itt el vannak nyomva, diszkriminálva vannak. Ha valaki jóhiszemû, akkor azt gondolhatja, hogy ez a szervezet akkor lép fel, ha például azt tapasztalja, hogy egy önkormányzatnál egy alkalmazott nem tud románul, ezért nem tudja kiszolgálni a hozzá forduló románokat. Vagy ha megjelenik egy olyan álláshirdetés, miszerint adott állásra csak magyarok jelentkezhetnek.
No de míg ilyeneket sikerül felderíteni, addig is valamivel el kell foglalja magát a szóban forgó szervezet … s el is foglalja. Nézzünk például egy nyárközépi napot, amikor az emberek többsége nyaralással van elfoglalva. Legyen ez idén augusztus 18. Mely napon az egyesület elnöke három panaszt is megfogalmazott csak Hargita megye prefektusához, amint az itt itt és itt látható. A másik két megyérõl jelenleg nem áll rendelkezésünkre információ, de ebbõl is látható (még akkor is, ha a három levél nagy része szóról szóra megegyezik), hogy az egy nehéz nap volt szegény elnök részére, több súlyos jogsértés miatt kellett szót emeljen. S itt persze azt is figyelembe kell venni, hogy ahhoz, hogy ezek a levelek megszülessenek, elõzetesen fáradhatatlanul kell keresztül-kasul utazni ezt a három megyét, hogy lehessen ezeket a jogsértéseket felderíteni. Az pedig nyilvánvaló, hogy ez nem kis munka, hisz azok a sumák polgármesterek megtévesztésképp minden középületre kitûzik az ország zászlaját, miközben hopp, hol itt, hol itt kitûzik még az “úgynevezett székelyföldét” is, ami ráadásul ugyanakkora mint a román, sõt, a három sávból kettõnek a színe is egyezik a románnal, tehát nem ki intellektuális tevékenység azokat azonosítani. Miközben az is köztudott, hogy minden valamirevaló román embernek súlyos szembántalmakat okoznak, tehát mindent meg kell tenni azért, hogy minél kevesebb helyen s minél kevesebb ideig legyenek kitûzve. Egy szó mint száz, a szóban forgó egyesület derék munkát végez, ezért is érthetetlen, hogy a székelyföldi románok nagy része hûvösen viszonyul hozzá, a nyilvános térben csak elvétve lehet olyannal találkozni, hogy valaki dicsérje és bátorítsa õket.
De hát ilyenek ma az emberek, ezt tudomásul kell venni, s mint ezek a példák is mutatják, ez nem is befolyásolja az elnök urat, aki teszi a dolgát, rendületlenül. Ebben azonban – az igazság kedvéért tegyük gyorsan hozzá – az is közrejátszik, hogy újra és újra azt tapasztalja, hogy munkájának van eredménye. Ugyanis ha a panaszára (amit most inkább ne elemezzünk se jogi, se nyelvhelyességi szempontból, mert az eredmény igen lesújtó lenne) azt a választ kapná, hogy elsõsorban a panaszával rossz helyre fordult, mert annak megoldására az adott település polgármestere illetékes, másodsorban a prefektus felhívja a figyelmét, hogy az “úgynevezett székelyföld” nem más ország (tehát a zászlótörvény arra nem vonatkozik), harmadsorban pedig a vitatott zászló kitûzése nem hogy nem törvénysértõ, de az Alkotmány által garantált jog, akkor egy idõ után vélhetõen az elnök úr más elfoglaltság után nézne. No de itt jön az igazi gond, ugyanis ezzel szemben a prefektus dodonai megfogalmazású leveleket intéz az érintett települések polgármestereihez (ilyet), amiben nem mondja ki, csak sejteti, hogy a vitatott zászló kitûzése törvénytelen lenne, a polgármestereknek pedig általában úgy döntenek – ismervén számos korábbi per végkimenetelét -, hogy inkább eltávolítják a zászlót. Így a prefektus ilyen válaszokat ad a kapott a panaszokra, ez pedig nyilván elégtétel a “civil” elnök számára, illetve bíztatás, hogy folytassa ezt a tevékenységet.
A fentiekbõl pedig az következik (mint sok más esetben), hogy ugyan a törvénykezés szintjén a jelképeink használatának a joga nagyjából korrekt módon rendezve van, mindez mit sem ér, mert az állam (jelen esetben a prefektus, korábban bírók) semmibe veszi azokat a törvényeket, csak azért, hogy elégtételt szolgáltasson azoknak, akiknek a szemében szálka minden ami magyar. A helyzet tehát nem könnyû, de az nem jelenti azt, hogy fel kellene adnunk! Használjuk csak bátran a jelképeinket, hisz ha valahonnan el is távolítanak egy zászlót, mindig adott a lehetõség, hogy másik kettõt tûzzünk ki helyette. Addig, amíg belátják, hogy nem tudnak legyõzni, s õk hagyják abba.