egy esettanulmány
A történet egyes elemeirõl korábban is beszámoltunk, de mivel nemrég több dokumentum birtokába kerültünk, úgy gondoljuk megér egy összefoglalót, hisz mint cseppben a tenger, jól felismerhetõ benne az, hogy miképpen viszonyulnak a romániai hatóságok a hazai magyar közösséghez.
Mint köztudott, a 215/2001-es törvény elõírta, hogy azon településeken ahol a lakosság több mint 20%-a magyar anyanyelvû, a település nevét annak be- és kijáratainál magyar nyelven is fel kell tüntetni. S hogy ne lehessen vita tárgya, hogy ez mely településekre érvényes, a törvény végrehatási utasításai listákba szedve tartalmazták az érintett településeket, s a 12. listában (ami Hargita megyére vonatkozik) az 54. sorban ott van Vasláb.
Ennek ellenére 11 év eltelte után is csak román nyelven szerepelt a falu neve a bejáratainál. Látva ezt, 2012 novemberében egy állampolgár (CS.B.) a Diszkriminációellenes Tanácshoz fordult, kérve, hogy az a vétkes polgármestert büntesse meg. Ennek nyomán 2013 júniusában 2013 a Tanács elfogadta a 377/2013-as határozatot, amiben megállapította, hogy a polgármester diszkriminálja a magyar közösséget, figyelmeztetésben részesítette és felkérte, hogy a település-táblákon tüntesse fel annak a nevét magyarul is.
A polgármester kézhez kapta a határozatot … majd nem tett semmit.
Következésképpen a panaszos 2014 augusztusában a megye prefektusához intézett egy petíciót, amiben azt kérte, hogy az büntesse meg a polgármestert, aki nem tartja be se a törvényt, se a Diszkriminációellenes Tanács határozatát. A kérés teljes mértékben megalapozott volt, mert a fent említett szabályzat 18. cikkelye azt mondja ki, hogy amit a polgármester tesz az törvénysértés és a prefektus illetékes ilyen esetben ezt megállapítani és a vétkest megbüntetni.
No de alkalmazta a prefektus a törvényt? Nem, nem alkalmazta, itt olvasható a petícióra adott válasza, amiben arról tájékoztatta a panaszost, hogy mindössze annyit tett, hogy felszólította a polgármestert a feliratok kihelyezésére. Hogy el ne feledjük: tette ezt 13 évvel a törvény életbe lépése után, illetve egy évvel az után, hogy a Diszkriminációellene Tanács ezt a felszólítást már megtette, minden eredmény nélkül. Ezek után bizonyára senkit sem lep meg, hogy a polgármester továbbra sem tett semmit.
2014 októberében egy másik állampolgár (B.A.F.) intézett ugyanebben a témában egy petíciót a megyei önkormányzat elnökéhez, aki továbbította azt az ügyben illetékes prefektusnak. Aki másodszor is megszegte a törvényt, amikor büntetés kirovása helyett annyit tett, hogy újból felszólította a polgármestert a táblák kihelyezésére, majd két hónappal késõbb kelt válaszában arról értesítette a panaszost, hogy a megoldás folyamatban van.
2015 júniusában, látva hogy semmi sem történik, CS.B. újabb petíciót intézett a prefektushoz, amiben ismét azt kérte, hogy az büntesse meg a polgármestert. A prefektus ellenben – következetes lévén – azt válaszolta ismét, hogy felszólította a polgármestert a táblák kihelyezésére, s hogy az folyamatban van.
S akkor most ugorjunk három évet. 2018 szeptemberében a Székely Figyelõ közvetlen a polgármesterhez fordult, s felszólította, hogy helyezze ki a kétnyelvû táblákat. Erre a polgármester válasza az volt, hogy nem két, hanem háromnyelvû táblák vannak kihelyezve a falu bejárataihoz. Tette ezt úgy, hogy a valós helyzet ez volt:
Így kénytelenek voltunk bírósághoz fordulni, ahol … meglepetésre? … alapfokon is és másodfokon is vesztettünk, mert minden helyszíni ellenõrzés nélkül, az általunk letett fényképes bizonyítékok ellenére a bírók “elhitték” azt, amit a polgármester állított (háromnyelvû feliratok) és elutasították a kérésünket. Az eljárás nyilvánvalóan nem volt tisztességes, ezért az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultunk, ahol a panaszunkat befogadhatónak nyilvánították (itt). Ez reményt ad arra, hogy egyszer majd, évek múlva a Bíróság a javunkra dönt, s annak nyomán a pert idehaza újból elindíthatjuk és megnyerhetjük. Egy pislákoló fény az alagút végén, de megjósolhatatlan távolságban, s ráadásul nem bizonyosság, csak lehetõség.
Éppen ezért, ennek a felszólításnak a tudatában (amit a Belügyminiszter az államelnök közbenjárására küldött szét a prefektusoknak) idén április elején a megye prefektusához fordultunk azzal a kéréssel, hogy tegye meg a szükséges törvényes lépéseket azért, hogy a polgármester helyezze ki a kétnyelvû táblákat. A 30 napos határidõn belül semmilyen választ nem kaptunk, ezért a kérést újraküldtük, amire végre válasz is jött, de abban az állt, hogy a prefektusnak tudomása van arról, hogy az ügyben lezajlott egy per, abban született egy jogerõs ítélet, tehát õ nem tehet semmit. Azonban ilyen könnyen nem adtuk fel, és miután további hét levelet váltottunk, október nyolcadikán a prefektus arról tájékoztatott, hogy a probléma meg van oldva. A helyszínre menve pedig ezt tapasztaltuk:
S akkor foglaljuk össze röviden:
- 20 évvel azután, hogy a törvény életbe lépett,
- 8 évvel azután, hogy arra a Diszkriminációellenes Tanács felszólította,
- 7 évvel azután, hogy arra a prefektus kétszer felszólította,
- 6 évvel azután, hogy arra a prefektus újból felszólította,
- 3 évvel azután, hogy a Székely Figyelõ ugyanazt tette,
- 6 hónappal azután hogy a prefektus ismét felszólította rá,
Vasláb polgármestere kihelyezte a falu bejárataihoz a kétnyelvû helységnév-táblákat.
Tudva azt, hogy egy névtábla kihelyezése messze a legkisebb része annak a feladatnak, amit a magyar nyelv használatának a biztosítása jelent egy adott településen, s látva azt, hogy ezt elérni mekkora munka volt, bárki képet alkothat magának arról, hogy mekkora feladat a magyar nyelv használatának teljes körû biztosítása az összes olyan településen, ahol a magyarság részaránya meghaladja a 20%-ot. Látható ugyanakkor az is – s ez lenne ennek a történetnek a lényege -, hogy miért ilyen nagy feladat ez. Azért, mert azok az állami intézmények, amelyek ebben a folyamatban döntõ szerepet játszanak, gyakorlatilag nem teszik a dolgukat. ugyanis:
– Egy közösség diszkriminálása esetén a Diszkriminációellenes Tanács 2000 és 100.000 lej közti bírságot szabhat ki. Ha tehát ebben az esetben nem megrovásban részesíti a polgármestert, hanem pénzbüntetésben (mondjuk valahol az intervallum közepe táján), a polgármester bizonyára nem várta volna meg a második figyelmeztetést, mert egyszerûen nem érte volna meg neki anyagilag.
– A prefektus 2500 és 5000 lej közti büntetést róhatott volna ki a kétnyelvû tábla kihelyezésének elmulasztása miatt. S ezt megtehette volna havonta egyszer, mindaddig míg a polgármester jobb belátásra tér.
Látva azonban azt, hogy minden esetben megússza egy felszólítással, a polgármester könnyedén volt bátor és “jó román”, mert tudta, hogy az számára nem jelent kockázatot.
S hogy mitõl lesz ez az egész történet teljes mértékben felfoghatatlan? Attól, hogy a Diszkriminációellene Tanács elnöke magyar ember, s a megye prefektusa is többször volt ebben az idõszakban magyar. Ezek az emberek pedig nem kellett volna semmi rendkívülit tegyenek, csak egyszerûen alkalmazniuk kellett volna a Bukarestben megszületett jogszabályokat.