Közismert mondás az, hogy ha azt akarod, hogy egy gond ne oldódjon meg, akkor hozz létre egy bizottságot. A jelek szerint ha ebben a bizottságot tanácsra cseréljük, akkor is mûködik a dolog, legalábbis Romániában. Konkrétabban: ha azt akarod, hogy a közbeszédet akadálytalanul elárassza az uszítás és a gyûlöletbeszéd, s ne legyen semmilyen akadálya a diszkriminációnak, akkor hozd létre az Országos Diszkriminációellenes Tanácsot (ODT).
Arról már korábban is beszámoltunk (például itt), hogy a Tanács mûködése távol áll a tökéletestõl, de hogy annál sokkal nagyobb a baj az kiderül abból a hozzánk is eljutott levélbõl, amely – mint a címe is mutatja – egy valódi segélykiáltás, hosszan listázza, hogy az évek során miképpen lehetetlenedett el teljesen az intézmény mûködése. Románul nem tudó olvasóink kedvéért a lényegesebbek:
- elégtelen költségvetés,
- alulméretezett személyzet,
- túlméretezett, de gyakorlatilag nem létezõ igazgatótanács,
- a terepmunka, effektív kivizsgálások teljes megszûnése, ami esetenként lehetetlenné teszi korrekt döntés meghozatalát.
Az eredmény pedig az, amivel mi magunk is szembesülünk immár évek óta: ugyan a vonatkozó jogszabály értelmében a panaszokat 90 napon belül meg kell oldani és a meghozott határozatokat 30 napon belül ki kell közölni, ezeket a határidõket már nagyon rég nem tartják be, a helyzet pedig az utóbbi években túlzás nélkül drámaian romlott. Hogy csak a legextrémebb példákat említsük, van olyan megoldatlan panaszunk, amit még 2022 novemberében nyújtottunk be (tehát a megoldási határidõ már több mint tízszer eltelt), illetve van olyan, amit 2020-ban nyújtottunk be, s amit ugyan az ODT anno megoldott, de azt a határozatot a Legfelsõ Bíróság még 2023-ban formai ok miatt érvénytelenítette, s azóta várunk arra, hogy az ODT hozzon meg egy új határozatot. Ez ellenben annak ellenére sem történt meg mind a mai napig, hogy 2024 decemberében szintén a Legfelsõ Bíróság mondta ki jogerõs ítéletben, hogy márpedig az eredeti határozat érvénytelenítése nyomán a panaszunk megoldatlan maradt, tehát az ODT köteles megoldani. S hogy a határidõk túllépésén túl még egy számszerû adatot említsünk, csak a Székely Figyelõnek 34 panasza vár – nagy része évek óta – megoldásra. (Nem mellékesen ezekben az idõhúzásokban az igazságszolgáltatás is alaposan sáros, ugyanis számos jogerõs ítélet van már, amikben különbözõ bíróságok azt állapították meg abszurd módon, hogy a törvényben szereplõ határidõk nem kötelezõek csak “ajánlottak”, tehát azok betartását nem lehet számon kérni az ODT-n.)
S akkor még nem beszéltünk arról, hogy nem egyszer szembesültünk már olyannal is, hogy egy benyújtott panaszunk esetében az ODT azt állapította meg, hogy a jelzett cselekedet igen súlyos, ezért továbbítja a panaszt az ügyészségnek, majd miután az ügyészség arra a következtetésre jutott, hogy nincs szó bûncselekményrõl és visszaküldte a panaszt az ODT-nek, hogy az oldja meg, akkor második körben a Tanács úgy döntött, hogy nem is történt törvénysértés és felmentette a bepanaszolt személyt.
Egy szó mint száz, az a tény, hogy a hazai közbeszédet valósággal elárasztja az uszítás és a gyûlöletbeszéd nem kis mértékben köszönhetõ annak is, hogy az ODT nem végzi a dolgát, bedobta a lovak közé a gyeplõt. A helyzet pedig olyannyira tarthatatlanná vált, hogy – mint a fent említett levél mutatja – immár az intézmény alkalmazottai is arra szánták el magukat, hogy ugyan neveik vállalása nélkül, de kilépnek a nyilvánosság elé, segítséget kérve.
Ami azonban immár szürreálissá teszi a helyzetet, az az a tény, hogy a fent említett levelet ugyan – mint az a címzésnél látható – megkapta számos – és jelentõs – tévé illetve újság szerkesztõsége is, de az ennek ellenére pusztába kiáltott szó maradt. Lassan két hónap telt el azóta, s legalábbis mostanáig egyáltalán nem téma a román sajtóban. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, semmi különös, minden más téma ennél fontosabb.
S hogy miért tartottuk fontosnak most mindezt elmondani, leírni? Azért, mert – mint a levélben is olvasható – hamarosan a Parlament új tagokat fog kinevezni az Igazgatótanácsba, azt pedig meg kell elõzze a jelöltek meghallgatása. Az pedig kiváló alkalom arra, hogy a téma napirendre kerüljön a Parlament szakbizottságaiban, ahonnan elvileg a változás is elindulhat. Márpedig a két ház emberjogi szakbizottságainak vannak magyar tagjai is (név szerint Markó Attila, Kulcsár-Terza József, Tasnádi István és Kovács Máté), akik megtehetik azt a választóik kedvéért, hogy szóba hozzák a témát, illetve kezdeményezik azokat a változtatásokat (elsõsorban a költségvetés és a személyzet kiegészítését), amelyek szükségesek ahhoz, hogy az intézmény kimozduljon ebbõl a tarthatatlan állapotból. Onnan kezdve már “csak” az a tennivaló, hogy ellentétben az eddigivel (aki – bizonyos értelemben szégyenünkre – Asztalos Csaba volt) egy olyan új elnököt nevezzen ki a Parlament, aki teszi a dolgát s megszervezi rendesen az intézmény mûködését, úgy, hogy az ha nem is egyik napról a másikra, de dolgozza le az elmaradásokat, s mihamarabb jusson oda, hogy tudja operatívan ellátni azt a feladatot, amiért létrehozták. Tudjuk, hogy ennek az esélyi nem nagy, de ha senki nem tesz semmit, akkor garantáltan nem fog megvalósulni. Ezért mi megtesszük azt, ami rajtunk múlik: saját tapasztalataink alapján igazoljuk, hogy az említett levélben foglaltak igazak, illetve jelezzük a problémák megoldásának a módját. Innen kezdve a labda a parlamenti pártok térfelén van, márpedig azok most (adóemelések és mindenféle megszorítások után) igencsak motiváltak kellene legyenek arra, hogy felmutassanak valami eredményt is. A lehetõség adott.