Már sokszor ejtettünk itt szót arról, hogy a hazai igazságszolgáltatás hagy némi kívánnivalót maga után (hogy nagyon eufemisztikusan fogalmazzunk), de hála a Fennvalónak néha az is megesik, hogy egy vesztett pernek mégis van gyakorlati haszna is. Erre adunk a továbbiakban példát, elsõsorban azért, hogy minél többekhez eljusson egy olyan információ, aminek sokan és sokszor vehetik majd hasznát.
Történt ugyanis, hogy a nagy járvány elsõ hónapjaiban, amikor csak elõre kiállított nyilatkozat birtokában hagyhattuk el a lakásunkat, rákérdeztünk a Belügyminisztériumra, hogy ugye olyan helyeken ahol a magyarság részaránya meghaladja a 20%-ot azt a nyilatkozatot magyarul is ki lehet tölteni? A minden jogalapot nélkülözõ válasz pedig (némi homályos és összefüggéstelen magyarázkodás után, aminek központi eleme szokás szerint az Alkotmány 13. cikkelye volt) az volt, hogy nem.
Tekintettel a válasz jogsértõ voltára, panaszt tettünk a Diszkriminációellenes Tanácsnál, az pedig határozatban mondta ki, hogy a minisztérium félremagyarázta a helyzetet és diszkriminált. S ugyan a Tanács ezen a ponton valamiért megállt, s még bár egy megrovásban sem részesítette a minisztériumot, az bíróságon támadta meg a szóban forgó határozatot, a pert pedig végül jogerõsen megnyerte, némi tényszerûen hamis illetve logikátlan magyarázattal. Aki járatos a román jogi szaknyelvben, az itt találja meg a Bukaresti Táblabíróság és itt a Legfelsõ Ítélõ és Semmitõszék ítéletét.
Eddig volt a történet mondhatni szokványos része (amit természetesen követett egy Strasbourgba postázott panasz), jöjjön most az említett siker, gyakorlati haszon. Ez azzal függ össze, hogy valahányszor eddig szóba került az, hogy a rendõrség és csendõrség megyei és helyi parancsnokságai kötelesek-e használni a magyar nyelvet ott, ahol a magyarság részaránya meghaladja a 20%-ot, az elutasító válasz alapja mindig az volt, hogy azok se nem helyi, se nem dekoncentrált közintézmények, hanem egy központi struktúrához (az országos rendõr- illetve csendõrparancsnoksághoz) tartoznak, esetükben tehát nem érvényesek a Közigazgatási Törvénykönyvnek a nyelvi jogokra vonatkozó elõírásai. S akkor nézzük meg a szóban forgó két ítéletet, találunk bennük egy-egy kiszínezett részt, az elsõben a 9. oldal alján, a másodikban pedig a 9. oldal alján és a 10. tetején. Ezekben pedig az áll, hogy abban igazuk van az alpereseknek, hogy a rendõrség és a csendõrség megyei parancsnokságai dekoncentrált közintézmények, tehát érvényesek rájuk a Közigazgatási Törvénykönyv vonatkozó elõírásai. S tekintettel arra, hogy ezek jogerõre emelkedett bírósági ítéletekben szerepelnek, mint olyan megállapítások, amiken az ítélet alapszik, a hazai jogrend értelmében elbírált kérdésnek számítanak, tehát hivatkozási alapot jelentenek mostantól minden olyan esetben, amikor bárki vitatná rendõrség és/vagy csendõrség helyi vagy megyei egységeinek a státusát, illetve ha ez a kérdés egy perben merül fel, akkor a bíró az ítélet meghozatala során ezt tényként figyelembe kell vegye.
Következésképpen a rendõrségek és csendõrségek igenis kötelesek a magyarok által lakott megyékben illetve településeken használni a magyar nyelvet is az állampolgárokkal való kommunikációban, szóban is meg írásban is. Tudjunk róla, s éljünk ezzel a jogunkkal, mert mint köztudott, minden jog annyit ér, amennyit használnak belõle.