A román alkotmány garantálja azt a jogunkat, hogy azokon a településeken ahol jelentõs számban élünk használhassuk az anyanyelvünket a közhivatalokban. Ezt a jogot pontosítja jelenleg is a Közigazgatási Törvénykönyv 195. cikkelye. Ez tehát tiszta, a kérdés az, hogy a hatóságok betartják-e ezt az elõírást? A válasz pedig köztudott: hellyel-közzel.
Ezért fontos a betartatás kérdése, az, hogy ez kinek a feladata és õ eleget tesz-e annak. Ilyen téren figyelhetõ meg az említett “fejlõdés”. Ugyanis a prefektusokra vonatkozó 340/2004-es törvény 19. cikkelye elsõ bekezdésének m. pontja kimondta, hogy: “asigura folosirea, în conditiile legii, a limbii materne în raporturile dintre cetatenii apartinând minoritatilor nationale si serviciile publice deconcentrate…“, vagyis hogy a prefektus feladata az, hogy biztosítsa a nyelvhasználatra vonatkozó törvényes elõírások betartását. Ez tiszta beszéd, a törvényes feladat elhanyagolása akár bírósági úton is számon kérhetõ. Aztán megszületett a már említett Közigazgatási Törvénykönyv, ami egységes keretbe foglalta számos hatóság mûködésének a módját, köztük a prefektusét is, s egyúttal hatályon kívül helyezte a 340/2004-es törvényt. Az új “szabály” pedig a Törvénykönyv 253. cikkelyében így szól: “verifica modul de aplicare a normelor legale care reglementeaza folosirea limbii minoritatii nationale…“. Laikus szemmel és jóhiszemûen nézve ez ugyanaz, hisz épeszû ember nem gondolja azt, hogy ezt úgy kell érteni, hogy a prefektus csak passzív szemlélõ, aki ellenõrzi a jogszabályok betartását, s ha valahol törvénysértést észlel, akkor nem tesz semmit. Aki azonban ezt gondolja, az téved, mert egy jogszabály esetében a megfogalmazásnak sokkal nagyobb jelentõsége van, és az “ellenõrzi” nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy “biztosítja“.
Ez pedig nem egy elméleti okoskodás, hanem maga a valóság, álljon itt máris egy konkrét példa:
Minekutána a csendõrség nem volt hajlandó magyarul válaszolni egy magyar nyelvû petícióra, a megye prefektusához fordultunk, s azt kértük, hogy intézkedjen azért, hogy a csendõrség tartsa be a nyelvhasználatra vonatkozó törvényes elõírásokat. A prefektus ezt nem tette meg, ezért perbe fogtuk, s azt kértük a törvényszéktõl, hogy kötelezze a prefektust arra, hogy tegyen eleget a kérésünknek. A per nemrég zárult alapfokon, s amint itt látható, a törvényszék a kérésünket elutasította, éspedig ezzel az indoklással: “În mod evident, aceste atributii legale nu conferã prefectului autoritatea de a dispune inspectoratului de jandarmi sã foloseascã limba maghiarã în raporturile cu minoritãtile nationale ci doar pe aceea de a verifica modul de aplicare a normelor legale incidente.” Persze a bíró értelmezhette volna jóhiszemûen is a törvényt, sõt, elméletileg kötelessége is jóhiszemûen értelmezni, de errõl az értelmezésrõl nem mondható el egyértelmûen hogy rosszhiszemû, így a bíró fedve van, az ítéletét még bár megfellebbezni sem érdemes, mert minimális az esély arra, hogy a táblabíróság ezt a döntést megváltoztassa.
A következtetés pedig az, hogy Románia ismét bebizonyította, hogy ha kisebbségi jogokról van szó, akkor bármikor kész arra, hogy azokat így vagy úgy, de korlátozza, visszanyesse. Például ilyen körmönfont módon mint ebben az esetben. Ezért a parlamentben ülõ magyar képviselõknek nagyon helyén kell legyen a szemük, hogy az ilyen sunyi húzásokat vegyék észre és minimum tegyék szóvá, hogy azzal ne kelljen késõbb szembesülnünk, hogy román politikusok azt dörgölik az orrunk alá, hogy “de hát a ti képviselõitek is megszavazták ezt!“.