Celebrare necesse est?

A román hatalom újabb hatalmas öngólt rúgott a mai napon Csíkszeredában. A két miniszter nyilván tüntetõleg, a megalázás szándékával döntött úgy, hogy a román zászló napját Székelyföld közepén fogja megünnepelni, de a részletekben megbúvó ördög ezúttal sem az õ kezükre játszott. A gyorsított eljárással lezavart ünneplés ugyanis egyetlen dolgot mutatott meg a napnál fényesebben: a hatalom retteg a székelyektõl. Rendes körülmények között egy ilyen ünnep gondtalan, fesztelen, közvetlen és vidám kellene legyen, egy alkalom, ami összeköt egy közösséget. Zenés, táncos, lufis, fagylaltos, térzenés, sétálgató, beszélgetõ, kisgyermekes. A sor tetszés szerint folytatható.
Ezzel szemben mit láthatott az a néhány lézengõ (vagy odavezényelt?) Csíkszeredában? Állig felfegyverkezett katonák tömkelege, szertartásosság, közhelypufogtató szövegek, formalizmus, és mindenek felett sietség. Ahogy Karinthy megírta az emberke tragédiájában: gyorsan-gyorsan, mert a miniszter urak sietnek. S ez a második fontos következtetés: maguk román miniszterek se tisztelik a saját zászlajukat. A kötelesség kötelesség alapon lezavarják minél gyorsabban az ünneplést, s azzal már ott sincsenek. Messzirõl lerí a rendezvényrõl, hogy mindenki unja, nyûg az egész, mert ugyan meg kell mutatni ezeknek a fránya székelyeknek hogy ki az úr a házban, de legyen már vége minél hamarabb.
Ami pedig a jövõre nézve talán a legszomorúbb: ezek a kardcsörtetõk képtelenek megérteni, hogy akkor lesz június 26 Székelyföldön ünnep, amikor mi magunk, saját elhatározásból fogunk ünnepelni. Ennek pedig az a feltétele, hogy jól érezzük magunkat ebben az országban, jogaink legyenek biztosítva és betartva, egyénileg is meg közösségként is. Ha pedig õk ezt nem értik, akkor igen kicsi az esély arra, hogy bármit is tegyenek az érdekében.