Románia közigazgatási átszervezése az Európa Tanács dokumentumainak a fényében

Székelyföld autonóm régió létrejöttének az esélyei

(Ez az írás folytatásokban jelent meg a Krónikában, itt most közzéteszem egyben, már csak azért is, mert kiváncsi vagyok az olvasói véleményekre.)

Elõzmények, a jelenlegi helyzet

Románia közigazgatási átszervezése, melynek során a területi szervezés új szintjét – a közigazgatási régiókat – is be akarják vezetni évek óta napirenden van, ráadásul az egyes politikai pártok között gyakorlatilag egyetértés van azt illetõen, hogy a már évekkel korábban létrehozott fejlesztési régiókat ruházzák fel közigazgatási hatáskörökkel. Ennek ellenére még mindig csak beszélnek róla, konkrét lépés mindössze annyi történt, hogy elkészült egy alkotmánymódosító törvénytervezet, illetve lezajlott néhány közvitának nevezett rendezvény, ahol a megnevezéssel ellentétben mindössze az történt, hogy a miniszterelnök-helyettes lényegében kész tényként ismertette a kormány elképzelését (ami szinte kizárólag a régiók behatárolásáról szólt, azok kompetenciáiról, mûködésérõl kevés szó esett), s maximum meghallgatta a jelenlevõk véleményét, de fel sem merült, hogy azokat valaki figyelembe vegye, netán módosítsa a kormány elképzelését.
Egy lehetséges magyarázat erre a lassú elõrehaladásra az, hogy a 2003-as alkotmány több ponton is módosításra szorul, ráadásul az egyes pártok – a jelek szerint nem értve egy alkotmány szerepét – napi politikai érdekeik alapján fogalmazták meg módosító indítványok tömkelegét. Tekintettel ezek számára is, nem véletlenül merült fel többször az, hogy módosítás helyett célszerûbb lenne egy új alkotmányt kidolgozni. Ennek ellenére ilyen irányú konkrét lépések nem történtek, a módosítás folyamata pedig jó ideje be van fagyasztva.
Azt hogy gyökeresebb módosításokra van szükség, az alkotmányjogi szakértõkbõl álló Stanomir bizottság is megfogalmazta a 2009-ben közzétett jelentésében. A bizottság – amelynek elnöke a jelentés közzétételekor fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy mindenféle politikai nyomástól és elvárástól mentesen, kizárólag szakmai szempontok figyelembevételével készítették el a 86 oldalas, igen részletes dokumentumot – nem csak az ország közigazgatási átszervezése kapacsán, hanem más összefüggésben is említést tesz az Európa Tanács több dokumentumáról, kritizálva a jelenlegi alkotmányt azért is, ahogyan a nemzeti kisebbségek kérdését kezeli, rámutatván, hogy túl kell lépni a kilencvenes éveken, amikor az egyes cikkelyek megfogalmazását jelentõs mértékben befolyásolták a “szeparatizmustól” való félelem és egyéb irracionális elgondolások. A területi közigazgatási szervezés kapcsán pedig a jelentés egyértelmûen kimondja, hogy azon változtatni kell, ugyanakkor nem kerüli meg – sõt kiemeli – azt a sokak számára kényes tényt, hogy ebben a folyamatban sajátos szerep hárul a nemzeti kisebbségekre, illetve az általuk lakott területekre, ugyanis Románia be kell tartsa a vállalt nemzetközi kötelezettségeit, márpedig ilyen téren három is van, amiket mind figyelembe kell venni.
Tekintettel arra, hogy a jelentés részletes áttekintést nyújt az 1989 utáni alkotmányos helyzetrõl, összevetve azt nem csak a hazai valósággal, de más európai országok gyakorlatával, alkotmányainak alakulásával, s mindezek alapján fogalmaz meg részletes szakmai javaslatokat egy kidolgozandó új alkotmányra vonatkozóan, ezek a nemzeti kisebbségekre vonatkozó megállapítások jellemzõ módon inkább csak utalások, nincsenek részletesen kifejtve. Jelen írás célja ellenben kizárólag az, hogy közigazgatási átszervezésnek a székelyföldi vonatkozásait tárgyalja, ilyen értelemben nem csak lehetõsége, de kötelessége is a téma részletes elemzése, a vonatkozó dokumentumok minél teljesebb körének, illetve a közöttük levõ összefüggéseknek a bemutatása.

Az Európa Tanács vonatkozó dokumentumai

Tudatában annak, hogy egyéb nemzetközi szervezeteknek is léteznek releváns dokumentumai, alább csak az Európa Tanács által kibocsátottak kerülnek bemutatásra, azon egyszerû okból kifolyólag, hogy ezek meggyõzõ és kellõképpen átfogó módon szabályozzák ezt a területet. Az Európa Tanács egy meglehetõsen bonyolult intézményrendszer, mely az elmúlt évtizedekben számos, a témához kapcsolódó dokumentumot dolgozott ki. Ezek két nagy csoportba sorolhatóak: vannak olyanok, amelyek betartása a dokumentumot ratifikáló tagállamok számára kötelezõek, és vannak olyanok, amelyek iránymutatóak, csak kifejezik az Európa Tanács álláspontját. Az összes releváns dokumentumot még listázni sem volna könnyû feladat, ezért a következõkben mindkét csoportból a jelentõsebbeket ismertetem.

1. Kötelezõ érvényû dokumentumok

1.1. A Helyi Autonómia Európai Chartája

Az 1985-ben született Chartát Románia 1997-ben ratifikálta, s a 199/1997-es törvényként lett a hazai jogrend része. Ez nem kisebbségvédelmi dokumentum, ellenben van két elõírása is, ami jelen írás tárgya szempontjából releváns.
Egyrészt ott van a negyedik cikkely hatodik bekezdése, ami kimondja, hogy a helyi hatóságokkal idõben és érdemben konzultálni kell minden õket közvetlenül érintõ kérdésben. Márpedig az nem kétséges, hogy adott település szempontjából igen lényeges kérdés az, hogy milyen közigazgatási régióba kerül, illetve még pontosabban az, hogy mely településekkel együtt fog majd egy régiót alkotni. Nyilvánvaló, hogy minden településnek léteznek hagyományos kapcsolatai, illetve hogy a közös múlt, a kultúra, a lakosság identitása (legyen az nemzeti vagy regionális) ilyen téren meghatározó tényezõk.
Másrészt releváns még az ötödik cikkely, ami ugyan a település-határok megváltoztatására vonatkozik (s azt mondja ki, hogy azokat csak a helyi közösség megkérdezése után szabad módosítani), ám – mutatis mutandis – az elv jóhiszemûen kiterjesztendõ a régióra is, s egyaránt betartandó azok határainak kijelölésekor, illetve esetleges módosításakor.
Ha tehát a régiók létrehozása során Románia parlamentje és kormánya tiszteletben fogják tartani a Charta elõírásait, akkor az egyik létrejövõ régió várhatóan pontosan azokat a településeket fogja tartalmazni, amelyek a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott autonómia-statútum mellékletében fel vannak sorolva, kizárt annak a lehetõsége, hogy székelyföldi települések más régiókba kerüljenek, vagy hogy Székelyföldet mindenestõl egy beolvasszák egy nagyobb régióba.

1.2. A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája

Ezt hét évvel az önkormányzati charta elfogadása után, 1992-ben fogadta el az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlése, Románia azonban nem siette el a ratifikálását, kerek 15 évig kellett várni arra (282/2007-es törvény). Ez a dokumentum elsõsorban – mint a címe is mutatja – nyelvi jogokról és azok gyakorlásáról szól, ellenben ezek közül nem egy esetében óhatatlanul felmerül azon terület, ahol valamely kisebbségi vagy regionális nyelvet beszélik.
Maga a charta egyfajta menü, amiben a közélet területei (oktatás, kultúra, igazságszolgáltatás, közigazgatás, stb.) szerint csoportosítva számos, a nyelvhasználattal kapcsolatos jog (például az anyanyelv használata a hivatali ügyintézésben) van felsorolva, s minden egyes ratifikáló ország maga döntheti el, hogy mely nyelv beszélõi számára ezen jogok közül melyiket biztosítja, figyelembe véve az adott országban levõ konkrét helyzetet. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Románia lényegesen több és “erõsebb” jogot biztosít a területén élõ magyaroknak mint például a tatároknak. A charta kidolgozói arra is odafigyeltek, hogy ne lehessen azt csak szemkiszúrásból ratifikálni (értsd: egy tagország ratifikálja, de a jogok közül szinte semmit nem garantál), ezért feltételként szerepel az, hogy az adott ország területén elismert minden nyelv esetében minimum 35 jogot kell garantálni, s ezen belül még az is meg van szabva, hogy minden egyes terület esetén minimum hányat (például minimum három jogot az oktatás és a kultúra területén).
Amint már említettem, a nyelvi charta tipikusan a nyelvhasználati jogokról szól, ellenben a hetedik cikkely – mely a célokról és elvekrõl szól – kimondja, hogy a dokumentumot ratifikáló államok jogalkotásukat és gyakorlatukat arra a célra és elvre alapozzák, hogy minden egyes regionális vagy kisebbségi nyelv körzetét oly módon tartják tiszteletben, hogy a fennálló, vagy késõbb létesítendõ közigazgatási határvonalak ne jelentsék e kisebbségi vagy regionális nyelv támogatásának az akadályát (kiemelések tõlem). A Charta olyan területekrõl beszél, ahol az adott nyelvet beszélõk jelentõs számban élnek, ez Románia esetében úgy néz ki, hogy számos nyelvi jogot konkrét (20%-os, 1/3-os, stb.) küszöb eléréséhez kötöttek. Ebbõl egyenesen következik az, hogy a leendõ régiók kialakításánál – szöges ellentétben azzal, amit a román politikusok hangoztatnak folyamatosan – kötelezõen figyelembe kell venni a nyelvi határokat, tilos szándékosan olyan határokat meghúzni, amelyek jelentõs számban magyarok lakta településeket túlnyomóan román többségû régióba sorolnának, illetve tilos Székelyföld egészét egy olyan régióba olvasztani, mint a közép fejlesztési régió, ahol a magyarok részaránya mindössze 30% körüli. Ha az ország jóhiszemûen tartja tiszteletben a 282/2007-es törvény elõírásait, akkor akár az érintett települések megkérdezése nélkül is – pusztán a hetedik cikkely értelmében – létre kell hozza azt a régiót, ami pontosan lefedi Székelyföldet.

1.3. Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelmérõl

A nemzeti kisebbségek jogai azonban nem korlátozhatóak kizárólag a nyelvhasználatra, ezek ki kell terjedjenek az élet minden területére. Ezt tükrözi a nyelvi charta után három évvel, 1995-ben elfogadott (Románia által még az elfogadás évében, a 33/1995-ös törvény révén ratifikált) Kisebbségi Keretegyezmény.
Ez már a harmadik cikkelyben leszögezi, hogy a kisebbségi jogok nem csak egyéniek (amint azt elõszeretettel állítják román politikusok, illetve hatóságok), azok jelentõs része csak közösségként gyakorolható. A témánk szempontjából releváns cikkelyek a 10. és a 16.
Az elsõ azt mondja ki, hogy a kisebbségek által lakott területeken a hatóságoknak azon kell lenni, hogy tegyék lehetõvé a kisebbség nyelvének használatát a közhivatalokban. A szöveg közhivatalokat említ, ez tehát egyértelmûen vonatkozik nem csak a helyi hivatalokra, hanem az összesre, ideértve a központi hatóságok helyi kirendeltségeit. Ez egy újabb olyan elõírás, ami a nyelvi jogok gyakorlását területhez, nevezetesen a kisebbségek által jelentõs létszámban lakott területhez köti.
A 16. cikkely megtiltja a Keretegyezményt aláíró országoknak, hogy módosítsák a lakosság nemzetiségi összetételét azon területeken, ahol kisebbségek élnek, azzal a céllal, hogy ily módon korlátozzák ezeket a Keretegyezményben rögzített jogok gyakorlásában. Ha ezt az elõírást szigorúan szó szerint értelmezzük, akkor mindössze a kisebbségi lakosok kitelepítését, illetve többségiek betelepítését tiltja, s azt is csak akkor, ha a tevékenység bejelentett célja a jogok gyakorlásának a korlátozása. A helyes értelmezéshez azonban – mint tette ezt a Stanomir bizottság is – figyelembe kell venni a Keretegyezmény második cikkelyét ami azt mondja ki, hogy a felek jóhiszemûen, a kisebbségekkel szembeni megértés jegyében alkalmazzák annak elõírásait, márpedig akkor ez az elõírás vonatkozik közigazgatási határok kijelölésére vagy módosítására is, amennyiben azok következtében adott területen lakó kisebbségiek jogai csorbulnak.

Miben áll a kötelezõ jelleg

Ahhoz, hogy az olvasó átfogó és helyes képet kapjon az Európa Tanács mûködésérõl, ezt a kérdést semmiképp nem lehet szabad megkerülni.
A fennebb ismertetett mindhárom egyezményt ratifikáló államok önként vállalják azok elõírásainak a betartását, aminek megvannak a maga elõnyei és hátrányai. Elõny elsõsorban az, hogy az aláírás és ratifikálás nem kötelezõ, tehát ha valamelyik tagország úgy gondolja, hogy adott egyezmény betartása számára gondot okozna, akkor megteheti azt, hogy nem írja alá és kész. Ily módon elérhetõ az, hogy tényleg csak olyan országok ratifikáljanak valamely egyezményt, amelyek be is akarják és fogják tartani azt. Hátrány az, hogy ez nem garantálható, lehet olyan ország – s túlzás nélkül mondható, hogy Románia tipikusan olyan – amelyik úgy akarja növelni nemzetközi presztízsét, hogy ratifikálja ezeket az egyezményeket, a betartásukat ellenben távolról sem veszi komolyan, sõt, minden szégyenkezés nélkül tesz olyan lépéseket, amelyek ellentétesek az egyezmények elõírásaival. (Egy releváns példa ilyen téren az anyanyelv használata az igazságszolgáltatásban. A nyelvi charta elõírja, hogy a chartát ratifikáló országban megengedik a regionális vagy kisebbségi nyelven készült dokumentumok és bizonyítékok benyújtását, ugyanakkor intézkednek hogy … a tolmácsok és fordítások esetleges alkalmazása az érdekeltek számára ne jelentsen többletköltséget. Ezt az elõírást Románia 2003-ban belefoglalta az alkotmányába is, errõl szól a 128. cikkely. Ez azonban nem volt akadálya annak, hogy a rá hét évre elfogadott új Polgári Perrendtartási Törvénykönyv 150. cikkelyében az álljon, hogy ha a felek bizonyítékként egy nem román nyelven készült dokumentumot nyújtanak be, ahhoz kötelesek mellékelni annak hivatásos fordító által készített, hitelesített fordítását. A fordítás is meg a hitelesítés is nyilván pénzbe kerül, ezen elõírás tehát ellenkezik mind a Charta, mind az alkotmány elõírásaival. Ennek ellenére jelenleg is érvényben van.)
Mindebbõl azonban hiba volna azt a következtetést levonni, hogy ezek az egyezmények semmilyen gyakorlati jelentõséggel nem bírnak. Tudni kell ugyanis, hogy mindháromnak a betartását rendszeresen ellenõrzi az Európa Tanács valamely testülete, olymódon, hogy a ratifikáló országok maguk készítenek egy jelentést az egyezmény gyakorlatba ültetésérõl, ugyanakkor készül egy szakértõi jelentés is (aminek elkészítése elõtt a szakértõk ellátogatnak az adott országba s találkoznak nem csak hivatalosságokkal, de az érdekelt közösségek képviselõivel és civil szervezetekkel is), s a kettõ alapján készíti el a Miniszterek Tanácsa a maga határozatát, ami mindig tartalmaz az adott ország számára megjelölt tennivalókat is. Mint látható, a kisebbségi szervezeteknek lehetõségük van az egész folyamat befolyásolására, sok múlik azon, hogy mennyire hitelesen képviselik a közösségüket, miképpen tájékoztatják a szakértõket a jogrend visszásságairól és a közösségüket érõ jogsérelmekrõl.
Következésképpen elmondható, hogy az Európa Tanács keretében született egyezmények önmagukban nem nagyon gyenge vagy nagyon erõs eszközök, sok múlik minden esetben az érintett szereplõkön, illetve – amit késõbb errõl még szó lesz – a nemzetközi helyzeten.

2. Nem kötelezõ érvényû dokumentumok

2.1. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésének 1201 (1993)-as ajánlása

Az Európa Tanács tagjai 1950-ben fogadták el az Emberi Jogok Európai Egyezményét, amely alapvetõ emberi jogokat rögzít, illetve felállítja az Emberi Jogok Európai Bíróságát, ahova a tagállamok azon polgárai fordulhatnak jogorvoslatért, akiknek az Egyezményben rögzített valamely jogát valamely tagállam hatóságai megsértették. Az idõk folyamán az Egyezmény több kiegészítõ jegyzõkönyv elfogadása révén lett átfogóbb és naprakészebb. Egy ilyen, a nemzeti kisebbségek jogait rögzítõ kiegészítõ jegyzõkönyv szükségességét – valamint annak konkrét szövegét – fogalmazta meg a Parlamenti Közgyûlés az 1201-es ajánlásban, felkérve a Miniszterek Tanácsát (a kiegészítõ jegyzõkönyvek elfogadására illetékes testületet), hogy fogadja azt el. Erre sajnos mindmáig nem került sor, ellenben az ajánlás maga létezik, hivatkozási alap bárki számára, ráadásul – mint látni fogjuk – Románia esetében annál is több.
A témánk szempontjából az ajánlás 11. cikkelye a releváns, ami magyarul a következõképpen hangzik: Azokon a területeken, ahol a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, ezen személyeknek joguk van ahhoz, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelõ és az állam belsõ törvényeivel összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatással (önkormányzattal), (appropiate local or autonomous authorities), illetve különleges státussal rendelkezzenek. (forrás: www.jakabffy.ro) Ez tehát már túlmutat a közigazgatási határok kijelölésén, s arról szól, hogy az olyan területek amelyekben a kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, sajátos jogokra, különleges státusra is jogosultak. Ez egyik alapja annak az elvárásnak, hogy a majdani Székelyföld régió sajátos jogállást is kapjon.
S hogy miért több ez mint egy ajánlás Románia esetében? Mert szerepe volt abban, hogy Romániát felvették az Európa Tanácsba. A felvétellel kapcsolatos összes dokumentum nem érhetõ el az interneten, de az ET honlapján meg lehet találni ezek közül négy igen fontosat. Ezek közül három a Parlamenti Közgyûlés szakbizottságainak a jelentése, a negyedik pedig magának a közgyûlésnek ezen jelentések alapján megfogalmazott álláspontja (176/1993-as Vélemény). Ezen dokumentumok alapján döntötte el a Miniszterek Bizottsága, hogy Romániát felveszi az Európa Tanácsba. A Parlamenti Közgyûlés álláspontjának 5. pontjában az áll, hogy a Közgyûlés értékeli Románia írott kötelezettségvállalását, miszerint kisebbségvédelmi politikáját az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésének 1201 (1993)-as ajánlásában lefektetett elvekre fogja alapozni. Hogy pontosabban mirõl is van szó, az megtalálható az egyik szakbizottság jelentésében, amelyik nyugtázza azt a tényt, hogy Románia külügyminisztere (Teodor Melescanu) 1993 május 25-én az Európa Tanács Fõtitkárának, június 22-én pedig az ETPK Politikai Szakbizottsága jelentéstevõjének írt levelet, s mindkettõben ígéretet tett erre. Ez a kötelezettségvállalás volt az egyik olyan pozitívum, ami alapján Romániát felvették az Európa Tanácsba, következésképpen román politikusok azon kijelentései, miszerint az csak egy ajánlás aminek a betartása nem kötelezõ, még óvatosan fogalmazva is igencsak visszatetszõek.
Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy az ajánlás 11 cikkelye mindössze egy pár soros bõvített mondat, a mondanivalója ellenben annál bõségesebb. Ezt jól mutatja az, hogy az Európa Tanács nagy tekintélyû jogászokból álló szaktestülete – az úgynevezett Velencei Bizottság – négy oldalas dokumentumban fogalmazta meg a szakvéleményét ennek a cikkelynek az értelmezésérõl. Ez a témánk szempontjából is igen érdekes és tanulságos dokumentum, hisz – ellentétben a román politikusok értelmezésével – mindjárt az elején leszögezi, hogy ezen cikkely megfogalmazásakor elsõsorban az államok egységének a megóvását tartották szem elõtt. Más szavakkal egy sajátos jogállású önkormányzat elsõdleges szerepe nem az, hogy kiváltságokat biztosítson egy adott régió lakóinak, illetve végképp nem a függetlenedés elõszobája (amint szent borzadállyal szokták ezeket emlegetni a pártok képviselõi), hanem pontosan az, hogy alternatívája legyen egy terület önállósodásának, elszakadásának. Ezzel, illetve a témánkkal kapcsolatban fontos megállapítása a Bizottságnak az, hogy a sajátos jogállás milyenségét az adott állam határozza meg (ez a garanciája annak, hogy az állam szuverenitása nem sérül), ellenben ez a szabályozás nem lehet olyan, hogy sértse, avagy teljesen ellehetetlenítse a cikkely lényegét (azaz a sajátos jogálláshoz való jogot).
Fontos még megjegyezni az 1201-es ajánlás kapcsán, hogy amikor a Parlamenti Közgyûlés úgy döntött, hogy befejezni Románia monitorizálását (ugyanis a felvétel utáni években folyamatosan figyelemmel kisérték, hogy eleget tesz-e vállalt kötelezettségeinek) – lásd az 1123 (1997)-es határozatot – akkor megfogalmaztak több elvárást, kezdve az oktatási törvény módosításával, s befejezve rasszizmus és intolerancia elleni harccal. Egyúttal ismét emlékeztették Romániát, hogy vállalta hogy a kisebbségi politikáját az 1201-es ajánlásban lefektetett elvekre fogja építeni. Végül az utolsó pontban kilátásba helyezték azt, hogy amennyiben a felsorolt problémákat egy éven belül nem orvosolja, avagy megszegi a felvételkort vállalt kötelezettségeit, akkor a monitorizálás újraindításáról dönthetnek. Azóta eltelt nem egy, hanem 18 év, s túlzás volna azt mondani, hogy az összes jelzett problémát megnyugtatóan megoldották. Következésképpen célszerû a monitorizálás újraindítását kezdeményezni, fõleg ha figyelembe vesszük azt, hogy a kormány ismert tervei szerint a régiósítás úgy szándékoznak megvalósítani, hogy az 1201-es ajánlásban rögzítettekkel ellenkezõ módon jelöljék ki a régiók határait, illetve hatásköreit.

2.2. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésének 1334 (2003)-as határozata

Kerek tíz évvel az 1201-es ajánlás után fogadta el a Parlamenti Közgyûlés ezt az Andreas Gross jelentése alapján készült határozatot, aminek már a címe sokatmondó: Az autonóm régiók pozitív tapasztalatai, mint az európai konfliktus-megoldás forrásai. A dokumentum már az elsõ pontban rögzíti azt a vitathatatlan tényt, hogy jelenleg Európában a legtöbb politikai válság az államokon belül jelentkezik. Ezek okai között kiemelt szerepe van annak, hogy a két világháború, illetve a kommunista rendszer összeomlása nyomán új államok keletkeztek, illetve határok módosultak. Ezeknek (is) köszönhetõen számos ország területén élnek jelentõs számban más nemzetiségû állampolgárok, akik jogot formálnak arra, hogy õrizzék identitásukat, hagyományaikat. Az államoknak ezeket az igényeket megértéssel kell kezelniük, s – mivel számos ilyen létezik – érdemes tanulniuk a meglévõ pozitív példákból. A dokumentum leszögezi (13. pont), hogy a területi autonómia intézménye lényegében bármilyen szervezésû államban gyakorlatba ültethetõ, kezdve az egységes államokkal s befejezve a szövetségi berendezkedésûekkel. Megállapítja ugyanakkor azt is (16. pont), hogy ha egy államnak célja a belsõ feszültségek megelõzése vagy csökkentése, akkor megértéssel kell kezelnie, ha egy kisebbségi csoport nagyobb önállóságra tart igényt. Ez a megértés – jóhiszemûen értelmezve – természetesen nem merülhet ki abban, hogy nem alkalmaz retorziót azokkal szemben, akik az igényt megfogalmazzák. A pozitív példák említése nyilvánvalóvá teszi, hogy az önmagában nem elégséges ha a közösségnek joga van kérni, a feszültség megoldásához szükség van arra, hogy az állam hallgassa meg a kéréseket, legyen hajlandó és képes azokról egyeztetni és megállapodásra jutni az adott közösség képviselõivel.
A határozat fontos hozadéka az, hogy nyilvánvalóvá teszi, hogy ahol az állam autonómiát biztosított valamely közösségnek, ott ennek pozitív hatása volt az ország egészére, egyrészt azért, mert a feszültségek megszûntek, másrészt azért, mert egy közösség autonómiája törvényszerûen vezet el alkotó energiák felszabadulásához, ami gazdasági fejlõdést eredményez. Ilyen körülmények között elmondható, hogy ugyan ez a határozat nem kötelezõ jellegû, de teljesen figyelmen kívül sem hagyható, hisz az kínos kérdéseket vet fel azon országok viszonylatában, amelyek azt teszik. Következésképpen egyfajta puha nyomásgyakorlásra mindenképp alkalmas. Azon államokat pedig, amelyek úgy döntenek, hogy autonómiát adnak valamely régiónak vagy közösségnek, a Parlamenti Közgyûlés felszólítja (22. pont), hogy tartsanak tiszteletben 9 alapelvet, köztük azt, hogy a központi hatalom és a leendõ autonóm közösség közötti megállapodás legfontosabb pontjait – a kellõ garancia biztosítása érdekében – foglalják bele az ország alkotmányába. S hogy ezek nem csak szavak a szélben, azt jól példázza az ukrajnai helyzet (lásd alább).

2.3. A Miniszterek Tanácsának 12 (2004)-es ajánlása

Ismét “csak” ajánlás, de az Európa Tanács legnagyobb súllyal rendelkezõ testülete, a Miniszterek Tanácsa adta ki, a témája pedig a helyi és regionális közigazgatás megszervezése illetve átszervezése, különös tekintettel a közigazgatási egységek határaira. S azt még valóban csak ajánlja, hogy a közigazgatási reformba kezdõ tagállamok azt nagyon körültekintõen készítsék elõ és vigyék végbe, szem elõtt tartva a létezõ jó példákat, illetve azt, hogy amit tesznek, az legyen összhangban a Helyi Autonómia Európai Chartájával. A következõ bekezdés azonban más sokkal szigorúbb, amikor azt fogalmazza meg, hogy ahol az esedékes, az illetõ állam köteles tiszteletben tartani a nyelvi charta 7., illetve a kisebbségi keretegyezmény 16. pontjának az elõírásait.
Az ajánlás ugyanakkor egy igen hasznos dokumentum, mert egy nagyon részletes útmutatót, receptet kínál. Ha egy ország odafigyel az abban megfogalmazott gondolatokra és betartja az általa ajánlott lépéseket, akkor jó eséllyel sikeres (át)szervezést fog végrehajtani. Többek közt arra is felhívják a figyelmet, hogy az összes érintett felet már a tervezés kezdetétõl fogva be kell vonni a folyamatba, illetve hogy kudarcra van ítélve egy olyan közigazgatási reform, ami nem bírja az érintettek támogatását.

2.4. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésének 1811 (2007)-as ajánlása

Lluís Maria de Puig katalán képviselõ (a Parlamenti Közgyûlés elnöke) jelentése alapján készült ez az ajánlás, aminek a címe: Régiósítás Európában. A dokumentum megállapítja, hogy ugyan vannak még európai országok, amelyek elutasítanak mindenféle régiósítást, de ez a kivétel, a legtöbb állam a gyakorlatban is alkalmazza a szubszidiaritás elvét, közelebb viszi a döntéshozást és a végrehajtást az állampolgárokhoz, s ennek konkrét eredményei vannak. Külön értékeli, hogy az Európai Unió a területfejlesztés és felzárkóztatás terén eleve a régiókat tekinti partnernek, azok számára biztosít forrásokat. Megállapítja, hogy Európa számos országában léteznek etnikai alapú, gyökerû belsõ konfliktusok, s meggyõzõdését fejezi ki, hogy ezeket meg lehet oldani demokratikus úton, tárgyalások révén, ha kell alkotmányos vagy intézményi reform révén. A lényeg az, hogy mindez az állampolgárok akarata szerint, az õ bevonásukkal történjen meg. Azt pedig tényként állapítja meg, hogy kifejezetten sikeresek a szubszidiaritás elvét következetesen alkalmazó, régiósítást megvalósító államok mint Ausztria, Belgium, Németország, Olaszország, stb. Éppen ezért üdvözli a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának azon kezdeményezését, hogy a Helyi Autonómia Európai Chartája mintájára kidolgozza a Regionális Autonómia Európai Chartáját, ami az elõzõhöz hasonlóan egy kötelezõ érvényû dokumentum lenne.
Az ajánlás ezen megállapításokon túl felhívásokat, felkéréseket is megfogalmaz a Miniszterek Tanácsa, a Parlamenti Közgyûlés, illetve az Európai Unió irányába. Témánk szempontjából ezek közül kiemelendõk a következõk:
– A Miniszterek Tanácsa kövesse szigorúan figyelemmel, hogy a tagországok tartsák tiszteletben a kisebbségi jogokat, melyek konkrét gyakorlatba ültetésének egyik lehetséges módja pont az Európa Tanács elveivel összhangban megvalósított régiósítás.
– A Miniszterek Tanácsa szólítsa fel a ET azon tagországait amelyek még nem tették azt meg, hogy hozzák létre a közigazgatási régiókat. Ez kiemelten ajánlott olyan esetekben, amikor egy ország valamely régiója az önkormányzás igényével lép fel, hisz ily módon államon belüli megoldás révén lehet ezen igényt kielégíteni.
A képet árnyalandó hadd említsem meg itt, hogy az ajánlásban említett regionális autonómia charta kidolgozását még 1994-ben kezdeményezte, s a tervezetet 1997-ben jóvá is hagyta (34-es ajánlás) a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa, ellenben az ügy ott elakadt, annak ellenére, hogy a Parlamenti Közgyûlésben volt támogatottsága, amint a tíz évvel késõbb született 1811-es ajánlás is jelzi.

2.5. A Regionális Demokrácia Referencia Keretszabályzata

Az elõzõ pontban említett Regionális Charta elfogadását a Kongresszus is meg a Parlamenti Közgyûlés is újra meg újra szorgalmazta, s ugyan arra mindmáig nem került sor, de a charta tervezete alapján 2009-ben Utrechtben a helyi és regionális kormányzásért felelõs miniszterek elfogadták ezt a Keretszabályzatot, aminek kettõs szerepet szántak: egyrészt ihlet-forrást jelent azon országok számára, amelyek közigazgatási régiókat szándékoznak létrehozni, másrészt – s ez témánk szempontjából legalább olyan fontos – olyan elvek gyûjteménye, amelyekre a Kongresszus támaszkodni tud, amikor értékeli valamely tagországban a regionális demokrácia állapotát.
A Keretszabályzat rögzíti azt, hogy a regionális kultúra promoválása, illetve a régió kulturális örökségének – beleértve a régió nyelvét – a védelme és fejlesztése a regionális hatóságok felelõssége. Ez természetesen azt feltételezi, hogy a régióhatárok essenek egybe a kulturális határokkal.
A régióhatárok kapcsán a szabályzat ugyanazt az elvet fogalmazza meg, mint a Helyi Autonómia Chartája: azokat módosítani (s nyilván kijelölni is) csak az érintettekkel egyetértésben szabad.

2.6. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésének 1985 (2014)-es határozata

Idõrendben ez a legújabb dokumentum, Kalmár Ferenc jelentése alapján készült, s a testület nagy többséggel szavazta meg, a román küldöttség erõfeszítései ellenére. (Ez azért fontos információ, mert arra mutat rá, hogy Románia ugyan mindig azzal dicsekszik, hogy eleget tesz minden európai elvárásnak, de ebbõl nem az következik elsõsorban, hogy olyan nagyon barátságos környezetet teremt a területén élõ nemzeti kisebbségeknek, hanem sokkal inkább az, hogy komoly erõfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy ezek az európai elvárások a lehetõ legalacsonyabbak legyenek.) Bevezetõben egyfajta összegzését adja az itt fennebb említett dokumentumoknak, majd megállapítja, hogy ezek létezése ellenére a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogainak biztosítása terén bõven van még tennivaló. Ezt követõen konkrét cselekvésre szólítja fel az Európa Tanács tagállamait a nemzetközi jogi normák gyakorlatba ültetése, az identitáshoz való jog védelme, a terület megállapodások és konfliktus-megelõzés, az oktatás és a nyelvhasználat, valamint a diszkrimináció elleni küzdelem terén. A területi megállapodások kapcsán a határozat felszólítja a tagállamokat, hogy az érdekelt közösségekkel egyetértésben ültessenek gyakorlatba területi önigazgatási megállapodásokat (magyarán hozzanak létre sajátos jogállású közigazgatási egységeket), illetve hogy – akár a gazdasági megfontolások ellenében is – területi közigazgatási struktúrák kialakításánál vagy megváltoztatásánál részesítsék elõnyben a hagyományos, sajátos nyelvi, kulturális és vallási jellemzõkkel bíró történelmi régiókat.

3. Romániára vonatkozó dokumentumok

Külön kategóriát képeznek azok a dokumentumok, amelyeket az Európa Tanács különbözõ intézményei kifejezetten Románia vonatkozásában fogadtak el. Nem kevés ilyen van, itt csak azokra térek ki, amelyek közvetlen kapcsolatban vannak a közigazgatás átszervezésével.

3.1. A 2002-es, a romániai regionalizációról szervezett kollokvium konklúziói

A kollokviumot a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa és Románia kormánya, valamint a helyi és a megyei önkormányzatok országos szövetségei szervezték 2002 õszén Sinaia-n. Minekutána rögzíti a közigazgatási régiók létrehozásának általánosan elfogadott elõnyeit, illetve a kompetenciákat amelyekkel régióknak rendelkezniük kell, a dokumentum Románia konkrét esetében üdvözli a hatóságok nyitottságát, valamint azt, hogy a miniszterelnök széles körû konzultációt kezdeményezett annak érdekében, hogy a 2004-ben majd hivatalba lépõ kormány tudja a gyakorlatba ültetni a régiók létrehozásához szükséges intézkedéseket. (Ezt 2015-ben olvasva az emberben óhatatlanul az fogalmazódik meg, hogy igen, ez Románia!)
Témánk szempontjából fontos megállapítás az, hogy a régiók létrehozásánál figyelembe kell venni a szocio-kulturális, gazdasági és történelmi szempontokat. Ugyanakkor felveti azt a gondolatot, amit késõbb a Székely Nemzeti Tanács is lehetséges megoldásnak nevezett Székelyföld autonóm régió létrehozása szempontjából: A régiósítás alkotmány-módosítás nélkül is végbevihetõ olymódon, hogy az említett szempontok figyelembevételével módosítják a létezõ megyék határait, majd az így létrejövõ nagyobb megyéknek nagyobb hatásköröket és forrásokat juttatnak. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a kollokviumot szervezõ és azon részt vevõ, elsõsorban román politikusok és szakemberek felvetése, nem valami kívülrõl az országra erõltetett szabály, ami ellen késõbb joggal tiltakoznak.
A dokumentum azzal zárul, hogy az európai intézmények készek megadni minden szakmai segítséget ahhoz, hogy a régiósítás sikeres legyen. Ez fontos hivatkozási alap két szempontból is: egyrészt a kollokvium román résztvevõi nem tiltakoztak ellene, tehát késõbb sem utasíthatják el külsõ beavatkozásként az európai intézmények segítségét, másrészt pedig joggal lehet ezekhez fordulni azzal a kéréssel, hogy tegyenek eleget az ígéretnek és vállaljanak szerepet a romániai régiósítás folyamatában.

3.2. A Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának 300 (2011)-es ajánlása

Az ajánlás címe Helyi és regionális demokrácia Romániában, s minekutána jelzi, hogy a Kongresszus megelégedéssel tapasztalja a Románia által 1995 után elért eredményeket (ezeket öt pontban nevesítve), következik a feketeleves: aggodalommal tapasztalja a továbbra is fennálló hiányosságokat (négy pontban), majd ajánlásokat fogalmaz meg a Miniszterek Tanácsának arra nézve, hogy ez milyen elvárásokat fogalmazzon meg Románia irányába. Ezen elvárások száma pedig nem kevesebb mint pontosan egy tucat.
Ezek között elsõ helyen (a. pont) szerepel az, hogy Románia folytassa a megkezdett közigazgatási reformot és hozza létre a közigazgatási régiókat, összhangban a Regionális Demokrácia Referencia Keretszabályzatával. Az e. pontban az áll, hogy Románia javítsa a Helyi Autonómia Chartája negyedik cikkelyének hatodik bekezdésében rögzített egyeztetési mechanizmusokat, hogy a helyi önkormányzatokat rendszeresen, idõben és kellõ módon konzultálják minden olyan kérdésben, ami azokat közvetlenül érinti. Végül az i. pont tételesen a nemzeti kisebbségekrõl szól, illetve arról, hogy meg kell könnyíteni számukra a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést.

Hogyan mûködnek ezek az elvek és dokumentumok a gyakorlatban

Amint már korábban említettem, az Európa Tanács dokumentumainak a tiszteletben tartása – még azok esetében is, amelyek a tagállamok által aláírandó és ratifikálandó nemzetközi egyezmény formájában léteznek – az önkéntesség elvén alapszik. Téved azonban aki erre legyint, s azt mondja, hogy akkor hagyjuk az egészet, hisz közismert és jellemzõ módon Románia erõs oldala az, hogy az ígéreteit nem tartja be. Annak alátámasztására, hogy ezek a dokumentumok mégis hatásosak tudnak lenni, álljon itt két releváns példa.
Az elsõnek fõszereplõje pedig pontosan Románia, ahol 2012 nyarán a parlament felfüggesztette az államelnököt, majd népszavazást írtak ki a leváltásáról. A pár hónappal korábban szokatlan módon hatalomra került, s azt az év végi választáson megerõsíteni szándékozó szociáldemokrata párt teljes gátlástalansággal, minden eszközt bevetve, a jogállam alapelveit felrúgva készült a népszavazásra, s minden jel arra mutatott, hogy Bãsescu elnök napja a Cotroceni palotában meg vannak számlálva. Hogy a dolgok végül másképp alakultak, abban döntõ szerepe volt az Európa Tanácsnak, illetve az Európai Uniónak. Az külön fájdalmas meglepetés lehetett Victor Pontának, hogy az Európai Parlament szintén szocialista elnöke volt egyike azoknak, aki elmagyarázták neki, hogy a demokrácia játékszabályait illik betartani. A végeredmény pedig az lett, hogy a szociáldemokraták visszakoztak, lemondtak a játékszabályok menet közbeni változtatásáról, a népszavazás pedig eredménytelen lett.
A másik példa teljesen friss és térben is közel van: Ukrajna. Soknemzetiségû állam, ahol az erõszakos konfliktus kirobbanásának egyik deklarált oka pont a nyelvi jogok megnyirbálása volt. Fontos ugyanakkor rögzíteni azt, hogy miközben Oroszország ukrajnai szerepvállalását másokkal együtt az Európa Tanács is elítélte (sõt, ennél tovább ment, a Parlamenti Közgyûlés konkrét szankciókat is gyakorlatba ültetett az orosz küldöttséggel szemben), ez nem jelenti azt, hogy teljes mellszélességgel támogatja az új ukrán vezetés minden elképzelését, sõt. Világosan az elnök és a parlament tudtára adta, hogy a konfliktust az Európa Tanács dokumentumainak a szellemében kell megoldani, azaz módosítani kell az ukrán alkotmányt és meg kell hozni azokat a törvényeket, amelyek az ország jogrendjét ezekhez a dokumentumokhoz igazítják. S hogy ezek nem csak szavak a szélben, azt jól mutatja az, hogy a mostani tûzszünethez vezetõ minszki megállapodás ezeket a feltételeket tételesen tartalmazza, magyarán Ukrajna a megállapodást tetõ alá hozó országokkal szemben kötelezettséget vállalt arra, hogy ezeket a lépéseket megteszi. S ha az idõt húzva, ímmel-ámmal, de eleget fog tenni ezeknek a vállalásainak, még akkor is, ha az komoly utcai zavargásokat okoz, mint történt ez nemrég. Arra, hogy milyen határozott tud lenni adott esetben az Európa Tanács, jó példa a Velencei Bizottság elnökének a beszéde, amit idén tavasszal tartott a Parlamenti Közgyûlés plenáris ülésszakán. Az elnök úr világosan elmondta, hogy az Európa Tanács elvárja, hogy a kijevi vezetés tartsa be a minszki megállapodást, ami magában foglalja egy olyan alkotmány elfogadását, ami garanciát jelent a valós decentralizációra, illetve lehetõséget teremt arra, hogy egyes régiók sajátos jogállást nyerjenek.
Ugyanakkor azt a sajnálatos tényt is figyelembe kell venni, hogy a nemzetközi szervezetek akkor lesznek nagyon érzékenyek és aktívak, amikor valahol kitört a vihar, a megelõzõ tevékenység nem erõs oldaluk. Ez természetesen rontja a székelyek esélyeit, ellenben itt is célszerû a csüggedés helyett a pozitív megközelítés. Lehet azt feladatnak tekinteni, s azon dolgozni, hogy az Európa Tanács indítson egy minta-projektet, tegyen egy gyakorlati kísérletet annak a tételnek az igazolására, hogy egyszerûbb és olcsóbb a bajt megelõzni mint kezelni. Igazi kihívás ez a Székely Nemzeti Tanács illetve a székely nép számára, de ugyanakkor kihívás az Európa Tanács számára is, hisz kétségtelenül növelné a tekintélyét, ha annyi költséges és fájdalmas konfliktuskezelés után egyszer sikerülne idõben beavatkoznia és határozott fellépéssel, diplomáciai eszközökkel a bajt megelõznie.

Mit akar a Székely Nemzeti Tanács és mi ennek a realitása?

Mint köztudott, a Székely Nemzeti Tanácsnak egyetlen célja van, elérni azt, hogy létrejöjjön Székelyföld autonóm közigazgatási régió. Amint az elõzõekbõl egyértelmûen következik, ez tökéletes összhangban van az Európa Tanács összes vonatkozó dokumentumával.
A megvalósításnak két lehetséges módja van:
– egyedi esetként, mintegy kivételként, a parlament elfogadja Székelyföld autonómia statútumát, illetve
– egy átfogó folyamat részeként, az alkotmány-reform és a régiósítás keretében jön létre Székelyföld autonóm régió.
Elméletileg egyszerûbbnek tûnik egy nagy rendszernek egy kis darabkáját módosítani mint magát az egész rendszert, ellenben ismerve a román hatóságok (illetve az egész román társadalom) viszonyulását a magyar közösséghez és az autonómia intézményéhez, ebben a konkrét esetben megeshet, hogy könnyebb lesz az átfogó reform révén célt érni. Ez nem jelenti azt, hogy eleve le kell mondani az elsõ lehetõségrõl és be sem kell terjeszteni a parlamentbe harmadszor is Székelyföld autonómia statútumát, hisz még ha nem is fogadják el azt, magának a beterjesztésnek kapcsán mód van a közbeszéd részévé tenni fontos dolgokat, lefolytatni tisztázó vitákat, akár megváltoztatni hozzáállásokat és álláspontokat, egy szóval elõbbre vinni Székelyföld ügyét. Ezzel együtt azonban célszerû erõfeszítéseket tenni azért is, hogy haladjon elõre a közigazgatási átszervezés ügye, illetve hogy azzal kapcsolatban a Székely Nemzeti Tanács megfogalmazza a maga álláspontját, hívja fel a figyelmet azokra a szempontokra és dokumentumokra, amelyek ebben a témában relevánsak. Egyértelmûvé kell tennie azt, hogy érdekelt a közigazgatási átszervezés mihamarabbi megvalósulásában, illetve azzal együtt azt is, hogy ezt Románia – amennyiben tiszteletben tartja saját törvényeit és vállalt kötelezettségeit – csak olymódon viheti végbe, hogy általa létrejön Székelyföld közigazgatási régió (azokból a településekbõl, amelyek a Statútum melléklétében fel vannak sorolva), s ennek a régiónak akár már létrejöttekor (de legrosszabb esetben az után nem sokkal) sajátos jogkörei kell legyenek, a régió lakói igényeinek megfelelõen.
Nem csak magánemberek, de néha felelõs beosztásban levõ politikusok is pesszimistán nyilatkoznak Székelyföld autonómiájának az esélyeirõl, hivatkozván a magyarok széthúzásától kezdve a balsorson keresztül a mindig nagyszerû román diplomáciára. Ennek kapcsán azt le kell szögezni, hogy hit, akarat, tudás és cselekvés nélkül célt elérni nem lehet, s ez érvényes ebben az esetben is. Nem véletlen az, hogy 1989 után közel másfél évtizeden keresztül, pont akkor amikor a körülmények a legkedvezõbbek voltak (hogy csak három dolgot említsek: hála a cseppfolyós állapotoknak, a NATO és az EU-csatlakozás idején a hatóságokban meglevõ megfelelési kényszernek, és a székely közösség alapvetõen pozitív és optimista lelkiállapotának) szinte semmi elõrelépés nem történt, hisz az akkori egyetlen magyar politikai párt vezetõiben (tisztelet a ritka kivételnek) se hit, se akarat, se tudás nem volt, a cselekedeteiket pedig egészen más vezérelte (lásd az idõszak máig is legemlékezetesebb folyamatát, ami a neptuni “egyezményben” csúcsosodott ki), így az alatt a 14 év alatt Székelyföld autonómiájának az esélyei nem hogy nõttek volna, de lényegesen romlottak. A Székely Nemzeti Tanács megalakulásával gyökeres fordulat következett be, így újabb bõ egy évtized múltán nem túlzás azt mondani, hogy a tudást és tapasztalatot szorgalmasan gyarapítva, a munkát következetesen folytatva és a hazai és nemzetközi helyzet alakulása adta lehetõségeket kihasználva Székelyföld autonómiájának kivívása nem lehetetlen, nem is a távoli jövõbe veszõ cél, hanem években mérhetõ távon belül elérhetõ cél.
S hogy ehhez mire van szükség? Konkrétan három lépés megtételére:
– A Parlament el kell fogadja az alkotmánymódosító törvényt, majd népszavazáson a lakosság meg kell erõsítse az alkotmány módosított változatát. Ebben föltétlen szerepelnie kell a közigazgatás új szintjeként a régióknak, illetve fontos, hogy szerepeljen benne a régiók határai kijelölésének a módja (önkormányzatok szabad társulásaként, esetleg népszavazással megerõsítve), valamint az asszimetrikus regionalizmus lehetõsége, vagyis annak a rögzítése, hogy egyes régiók, azok lakóinak az igénye szerint, többlet-hatásköröket, illetve különleges jogosítványokat kaphatnak. Sõt, az ETPK 1334-es határozatára hivatkozva joggal lehet elvárni azt, hogy nem csak a sajátos jogállás lehetõségét, hanem annak mibenlétét is rögzítse az alkotmány.
– El kell fogadni a régiókra vonatkozó kerettörvényt, ami tartalmazza ezek hatásköreit, mûködését, viszonyát a helyi, megyei és országos hatóságokhoz. Ez lehet egy önálló törvény, de elképzelhetõ az is, hogy a 215/2001-es, a helyi közigazgatásról szóló törvényt egészítsék ki egy újabb fejezettel.
– Ezek után már csak a konkrét régiók törvényt általi létrehozása van hátra. Ez lehet egyetlen törvény, amely felsorolja az összes létrejövõ régiót, azok összetételét és székhelyét, illetve – amennyiben asszimetrikus regionalizmusban gondolkozunk – lehet külön törvény minden régió esetében, amely tartalmazza az adott régió hatásköreit, s esetleg azok gyakorlásának módját is.
Ha tömören akarunk válaszolni a fenti alcím második felében szereplõ kérdésre (mik ennek az esélyei?), akkor azt mondhatjuk, hogy Székelyföldnek – s így a Székely Nemzeti Tanácsnak is – alapvetõ érdeke, hogy az ország közigazgatási átszervezése megtörténjen, mert ez egy reális lehetõség arra, hogy létrejöjjön Székelyföld közigazgatási régió. Hogy az létrejön-e és ha igen milyen lesz, az jelentõs mértékben függ attól, hogy az érdekelt székely (illetve magyar) szervezetek (kiemelten a hazai magyar pártok, a Székely Nemzeti Tanács, illetve a székelyföldi önkormányzatok) mennyit és hogyan dolgoznak ennek érdekében. Hivatkozható dokumentumok mint láthatjuk vannak bõségesen, a közösség támogatása is adott, a jó helyzetfelismerés és kreatív gondolkozás pedig mindig is sajátja volt a székelyeknek. Mindez persze nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy az eredmény kizárólag a székelyeken múlik, de az kétségtelen, hogy lehetõségeik – s azzal együtt a felelõsségük is – jelentõsek. Az utóbbi években számos fontos lépés történt (a teljesség igénye nélkül: az autonómia-igény kinyilvánítása; a statútum parlamenti benyújtása illetve népszavazás általi megerõsítése; nagy tömegeket megmozgató rendezvények, amelyekre a világ is felfigyelt; az európai intézmények folyamatos tájékoztatása, a figyelmük Székelyföldre való irányítása; a Székelyföld régióra vonatkozó konkrét igény önkormányzatok általi megfogalmazása és kinyilvánítása), a továbbiakban is folytatni kell a tájékoztatást, illetve a nemzetközi figyelem ébren tartását. Ugyanakkor célszerû aktívan bekapcsolódniuk az alkotmánymódosítás, illetve a régiósítás folyamatába. Meg kell fogalmazniuk azokat a konkrét elõírásokat, amelyeket a székelyek viszont akarnak látni az alkotmányban, illetve nyilvánvalóvá kell tenniük nem csak a román politikai osztály, de a közvélemény számára is, hogy milyen európai dokumentumok alapján milyen régiósítás elfogadható a székelyek számára. Mindezekhez fontos román partnereket is találniuk, ami elsõ látásra ugyan reménytelennek tûnik, de ha a Helyi Autonómia Európai Chartájának csak papíron létezõ elõírásait nézzük, akkor elképzelhetõ hogy kerülnek olyan román önkormányzatok, amelyek azok gyakorlatba ültetése érdekében hajlandóak lesznek a székelyföldiekkel szövetkezni. Lényeg az, hogy aktívnak kell lenniük, észrevenni és kihasználni minden lehetõséget, ami közelebb visz Székelyföld autonómiájához.

A közigazgatási átszervezés várható következményei

Amennyiben Románia a közigazgatási átszervezést az Európa Tanács vonatkozó dokumentumainak megfelelõen hajtja végre, illetve – nem mellékesen – végre gyakorlatba ülteti a Helyi Autonómia Európai Chartájának a többi elõírását is, úgy a szubszidiaritás elvének alkalmazása és a demokrácia elmélyülése jótékony hatással lesz az egész országra, akár látványos eredményeket is hozhat rövid idõ alatt az élet minden területén. Mindez attól függ, hogy milyen mértékben sikerül nem csak írott malaszttá, hanem a mindennapi élet meghatározó részévé tenni ezeket az elveket.
A romániai realitásokat ismerõk valószínûleg azt fogják mondani, hogy semmi ok a túlzott optimizmusra, s magam is hajlok arra, hogy igazat adjak nekik. Egy dolog azonban biztos: ha létrejönnek a régiók, akkor azoknak módjuk lesz arra, hogy a helyi lehetõségeket és adottságokat maximálisan kamatoztassák a helyi közösség javára. Ilyen szempontból Székelyföld viszonylatában meghatározó lesz az is, hogy sikerül-e a székely emberek mentalitását kigyógyítani a most eluralkodni látszó balkanizmusból. Hogyha ugyanis létrejön Székelyföld régió és elnyeri bár nagy vonalakban azokat a hatásköröket amelyek egy európai demokratikus országban a régióknak járnak, illetve sikerül kivívnia kezdetben bár részben azokat a többlet-hatásköröket, amelyek a székely identitás megõrzéséhez és fejlesztéséhez fontosak, akkor már csak a saját vezetõkön, illetve magukon a székelyeken múlik a régió sorsa, nem lehet többet (okkal, de néha ok nélkül is) a központi hatóságokra mutogatni.
Ha figyelemmel kísérjük akár csak a sajtó tudósításait, tapasztalhatjuk, hogy a regionális identitások fejlõdése, a közbeszédben való megnyilvánulása, illetve a mostani centralizált rendszer miatti elégedetlenség kinyilvánítása nem valamiféle székely specifikum. A tervbe vett közigazgatási reformnak a fent vázolt módon való véghezvitele tehát nem csak Székelyföld és a székely nép érdeke, ilyen téren bízvást számíthatunk arra, hogy más régiók is megfogalmazzák ugyanezen elvárásokat. Az már más kérdés, hogy ez a reform kielégít-e minden kimondott, vagy még kimondatlan igényt, illetve az már most kijelenthetõ, hogy például az erõsödõ transzilvanista mozgalmak szempontjából a megoldás az ország föderalizálása. Ez azonban már egy más téma, túlmutat ezen írás keretein.

Dokumentumok:

A Stanomir-jelentés

A Helyi Autonómia Európai Chartája

A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája

Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelmérõl

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésének 1201 (1993)-as ajánlása

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésének 176/1993-as véleménye Románia felvételi kérelmérõl

A Velencei Bizottság véleményezése az 1201 (1993)-as ajánlás 11. cikkelyérõl

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésének 1123 (1997)-es határozata

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésének 1334 (2003)-as határozata

A Miniszterek Tanácsának 12 (2004)-es ajánlása

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésének 1811 (2007)-es ajánlása