…még ha ajándékot hoznak is – tartja a régi mondás. Óhatatlanul ez jutott eszembe, látva a nagy örvendezést, ami Emil Boc azon bejelentését követte, hogy négynyelvû helységnévtáblákat helyeznek ki a város bejárataihoz.
Az elsõ jogos kérdés amit ebben a helyzetben az ember feltesz magának: miért kell örvendeni annak, hogy egy város polgármestere bejelenti, hogy szándékában áll betartani egy törvényes elõírást, tizenhat évvel azután, hogy az illetõ törvényt a parlament megszavazta? Persze a képet árnyalja némileg az, hogy az utóbbi hónapokban futószalagon születtek olyan bírói ítéletek, amelyek ugyanazon törvény megsértésére köteleznek székelyföldi polgármestereket, de nehogy már ez legyen a mérce, és tényleg üdvrivalgásba kellene kitörni, ha valaki – látszólag önszántából – hajlandó betartani egy törvény elõírását.
Egy fura szakvélemény
Másodsorban érdemes alaposan és figyelmesen átolvasni a kolozsvári polgármester kilenc oldalt kitevõ sajtóközleményét a témáról.
A terjedelem maga még akkor is elgondolkoztató, ha figyelembe vesszük, hogy ebbõl három oldal kép, másfél oldal pedig redundancia (a közleményben idéznek a szakemberek indoklásából, majd késõbb az egész indoklást is beillesztik a közlemény végére). Elvégre ugyanezt elintézhették volna egy pár soros közleményben is, nem beszélve arról, hogy egy normális helyen még az is felesleges lenne, egyszerûen kitették volna az új táblákat és kész.
Ez a terjedelem pont azt szemlélteti igen látványosan, hogy mekkora jelentõsége van ebben az országban egy ilyen lépésnek, mekkora feneket kerítenek neki. Az ember csak kapkodja a fejét, hogy a polgármester az egyetem rektorától kér szakvélemény, aki erre egyetemi tanárokból álló bizottságot nevez ki, hogy azok tudományosan megalapozott javaslatot tegyenek arra nézve, hogy mi kerüljön a város bejárataihoz kihelyezendõ helységnév-táblára. (Ha ezt elmeséljük külföldi ismerõseinknek, megeshet hogy szavahihetõségünkben kezdenek kételkedni, mert egyszerûen nem tudják elképzelni, hogy ilyesmi lehetséges.)
Nyilvánvaló tehát, hogy azt a látszatot akarják kelteni, hogy igen fajsúlyos témáról van szó, amiben nem lehet csak úgy, hebehurgya módon dönteni. Ilyen körülmények közt az ember elgondolkozik, hogy 2001-ben honnan vette a kormány a bátorságot, hogy listát készítsen az összes olyan településrõl, ahol valamely kisebbség eléri a 20%-ot, illetve arról, hogy mit kell tartalmazzanak azok a táblák, amiket ezen települések bejárataihoz ki kell tenni. Ugyanis pontosan ez található az 1206/2001-es Kormányhatározat mellékletében, a listában pedig ott található – természetesen – Kolozsvár is, illetve az, hogy mi az a két név, ami kötelezõ módon meg kell jelenjen azokon a bizonyos táblákon. Sõt, a határozat azt is rögzíti, hogy kihágásnak minõsül és büntetendõ, ha valami mást találnak ráírni. Így még nyilvánvalóbb lesz az egész hókuszpókusz kirakat-jellege, hisz a tudós akadémikusok keze nagy részben meg volt kötve, ha akartak se javasolhattak volna mást, bármilyen indoklással és hosszas mérlegelés után, szakmai tekintélyük és ismereteik birtokában, mint amit végül javasoltak.
Aztán érdemes pár szót vesztegetni a szakértõi bizottság összetételére is. Azt a multikulturális egyetem román anyanyelvû rektora három szintén román anyanyelvû kollégából állítja össze, akik, a város “történelmi és multikulturális dimenziójára” való tekintettel négynyelvû feliratot javasolnak. Az ember joggal teszi fel la kérdést, hogy hova lesz a multikulturális dimenzió akkor, amikor egy ilyen bizottságot kell kinevezni? Miért van az, hogy a rektornak kizárólag nemzettársai jutnak eszébe egy ilyen esetben? Netán a rektor úgy a szíve mélyén mégsem annyira multikulturális, mint amilyennek próbál mutatkozni?
(Egy zárójel erejéig hadd szóljak arról is, hogy a szakértõi bizottság indoklásában – a közlemény hatodik oldalán – a címben ugyan még CLUJ-NAPOCA van, de alább a szövegben következetesen Cluj-ként írják a város nevét. Teszik ezt nem sanda szándékokkal gyanusítható magyar emberek, hanem románok, s ráadásul mindez fel se tûnik se a szakvéleményüket továbbító rektornak, se a polgármesternek vagy a városháza sajtósainak. Ez véleményem szerint jól példázza azt, hogy mennyire elfogadott, berögzült a “Cluj-Napoca” megnevezés több mint 40 évvel azután, hogy Ceausescu azt a városra kényszerítette.)
Törvényességi problémák
No de mi az, ami óvatosságra kell intsen?
Kezdem azzal, hogy a közlemény címében még az áll, hogy a polgármesteri hivatal többnyelvû névtáblákat fog kihelyezni a város bejárataihoz, de már az elsõ bekezdésben elkezdõdik a maszatolás: a törvényes engedélyek beszerzése után fog ez megtörténni. Tekintettel arra, hogy a közlemény kiadásának a pillanatában voltak a város bejáratainál névtáblák, azok kicseréléséhez semmiféle engedély nem kell, mert a tartóoszlopok maradhatnak, csak a rajtuk levõ táblát kell cserélni. De még ha netán ehhez is engedély kell Kolozsváron, azt a közleményt kiadó polgármester kell kiállítsa, tehát seperc alatt megoldható, ha van rá akarat,nem kell heteket várni. Már feltéve ha a törvények által elõírt táblákat helyezik ki. S itt jön a következõ bökkenõ: a bejelentett tábla nem felel meg ennek a feltételnek. Ugyanis a települések névtáblái – abban az esetben ha többnyelvûek – úgy kell kinézzenek, hogy felül szerepel a román megnevezés, alatta egy vagy több más nyelvû, miközben a szakértõi bizottság javaslatában legfelül egy latin nyelvû szöveg szerepel. Megeshet tehát, hogy a nagy megelégedéssel fogadott polgármesteri bejelentést követõen valamilyen állami szerv nem fogja engedélyezi ennek a táblának a kihelyezését, mire Boc farizeus módjára sajnálkozni fog, hogy õ jót akart, toleráns meg minden, de ha valami tilos akkor az tilos.
Ez még csak egy lehetõség (amivel azért számolni kell), az ellenben már egyértelmûen sumákság, ahogy az egész történetet Boc beállítja. Miközben mindenki azt mérlegelte, hogy vajon fellebbez-e a jogvédõknek igazat adó alapfokú ítélet ellen, õ arról semmit sem mond, csak – “véletlenül” pont akkor – bejelent nagylelkûen, hogy saját kezdeményezésbõl, multikulturális meggyõzõdésbõl, többnyelvû névtáblákat fog kihelyezni a város bejárataihoz. Mert õ ilyen jó lélek, lássa mindenki. Jogos elvárás tehát, hogy ezt mindenki megtapsolja, legyenek hálásak a magyarok, meg az a pár megmaradt, magát szásznak valló kolozsvári. Szó nincs itt törvényes kötelességrõl amit 16 éve nem ültetnek a gyakorlatba, rossz az aki rosszra gondol, Kolozsváron béke van, harmónia meg multikulturalizmus, amiben maga a polgármester jár legelöl.
Ezt igen jó érzékkel cselekedte a polgármester, aki az alapfokon született ítélet indoklása ismeretében felmérte, hogy jó esély van arra, hogy ha fellebbez, akkor veszít, ami egyenértékû lesz azzal, hogy jogerõs ítélet mondja ki, hogy évek óta törvényt sért, s egyúttal kötelezi arra, hogy ennek vessen véget, hajtsa végre a törvény elõírásait. Kínos lett volna, ez kétségtelen.
Ez azonban – hogy nem kényszerbõl, hanem önként, mintegy saját kezdeményezésbõl tesz meg valamit – csak az egyik oldala a dolognak, ráadásul a kevésbé fontos. Nagyobb veszély ugyanis az, hogy ha a táblabíróság megerõsíti az alapfokú ítéletet, akkor abból sokan levonják azt a logikus következtetést, hogy a törvény többi elõírását is be kell tartani Kolozsváron, kezdve a kétnyelvû feliratokkal minden hivatalon, középületekben, útjelzõ táblákon, s befejezve a magyar nyelvû ügyintézéssel a helyi közhivatalokban. Jó eséllyel ez is járt Emil Boc fejében, amikor nagylelkû bejelentését megtette. Hogy ha majd elõáll valaki ezekkel az elvárásokkal, akkor mondhassa azt szemforgatva, hogy lám, ilyenek telhetetlenek ezek a magyarok: ha az ember önként odaadja a kisujját, máris az egész karját követelik. Így legyél hozzájuk elõzékeny és kedves, ez érte a hála!
Egy szó mint száz, naiv kell legyen az, aki a bejelentése mögött bármi pozitívat feltételez! Az nem volt más, mint vegytiszta számítás, kísérlet, hogy elejét vegye annak, hogy a magyaroknak további jogokat kelljen biztosítson. S éppen ezért bizonyára nagy elégtétellel szemléli a pozitív reakciókat, a hálálkodásokat, mert ezek mind alapot szolgáltatnak neki a késõbbi mûmeglepõdésre és méltatlankodásra.
Nem jótétemény, hanem kötelesség!
Mi lehet ilyen körülmények között a kolozsvári magyar közösség részérõl a helyes hozzáállás? Véleményem szerint nagyon tárgyilagosan, de minél hamarabb ki kell mondani, hogy elvárják, hogy Kolozsváron tartsák tiszteletben a helyi közigazgatási törvénynek a kisebbségek anyanyelv-használatára vonatkozó összes elõírását. (Pontosabban szerintem az lett volna a helyes és célszerû, ha eleve nem csak a táblákért hadakoznak éveken át, azt a látszatot keltve, hogy mindössze azzokkal van gond Kolozsváron. Ugyanis fontos lenne kerülni minden olyan helyzetet, amire akár csak ráfogható, hogy a magyarok sumákolnak, ugyan keveset kérnek, de ha az teljesül, akkor újabb igényekkel állnak elõ. De ezt már visszacsinálni nem lehet.) Ezek ugyanis a törvény szerint járnak, azoknál kevesebbel beérni nem szabad.
Hasonlóképpen világossá kell tenni azt, hogy a polgármester nem valami egyéni jótéteményt, netán kegyet gyakorol a megígért többnyelvû táblákkal, jogerõs ítélet kötelezi õt arra, hogy a város bejárataihoz kerüljön ki annak magyar neve is. Ugyanis nem szabad megfeledkezni arról, hogy lezajlott egy per, abban született egy ítélet, s azt a törvényes határidõn belül senki nem fellebbezte meg, tehát jogerõre emelkedett.
Ugyanakkor ebben az ítéletben tételesen szerepel, hogy az olyan települések esetében mint Kolozsvár, ahol a magyar lakosság részaránya 2001 után csökkent 20% alá, érvényes a 215/2001-es törvénynek az összes olyan elõírása, ami az anyanyelv használatára vonatkozik. Ezek közül a februárban megszületett ítélet csak a felperesek által kért ügyben (a településnév-táblák ügyében) kötelezi a polgármestert cselekvésre, de azt elõrevetíti, hogy ha valaki pert indít a többi ügyben, akkor az nyerni is fog. Egy ilyen per elõfeltétele pedig az, hogy valaki(k) szólítsa(k) fel a polgármestert a többi elõírás betartására is, ezt nem megtenni a legrövidebb idõn belül bûn lenne a kolozsvári magyarokkal szemben.
Ami pedig már nem Kolozsvárról szól, de azért szintén fontos: azonosítani kell minél hamarabb a hasonló esetben levõ településeket (ahol a magyarság részaránya 2001 után csökkent 20% alá), s ha van olyan, akkor ott is elindítani azt a folyamatot, aminek a vége az kell legyen, hogy a helyi hatóságok betartják az anyanyelv használatára vonatkozó összes szabályt. Mondom ezt annak ellenére, hogy a sajtóban megjelent hírek szerint a magyar képviselõk a 20%-os küszöb csökkentésére vonatkozó törvénytervezetet készülnek benyújtani a parlamentbe, hisz ha ezt meg is teszik, annak elfogadása úgysem fog egyik napról a másikra menni, s addig is élni kell a már meglévõ jogainkkal.
Árus Zsolt
a Gyergyószéki Székely Tanács elnöke
(Eredetileg megjelent a Krónika Szempont rovatában.)