Csak pár nap telt el azóta, hogy arról írtam itt, hogy miképpen értelmezik a törvények végrehajtását Bukarest elsõ kerületének ügyészségén, s máris azzal szembesülök, hogy a pofátlansági versenybe újabb bukaresti intézmény szállt be.
Történt ugyanis, hogy még 2016 decemberében tettem egy panaszt, amit a táblabíróság kivizsgált, majd a megszokott módon elutasított. Az ítéletet tavaly november hetedikén, tehát lassan 5 hónapja hirdették ki, s a törvény értelmében a bírónak harminc nap áll rendelkezésére, hogy az indoklást megfogalmazza és kiközölje a feleknek. Én türelmesen kivártam ennek dupláját (elvégre Romániában élünk), majd január tizedikén írásban kértem, hogy közöljék ki az ítéletet. Válasz semmi. Február végén megismételtem tehát a kérést, amire most (miközben ismét eltelt majd egy hónap) ez a válasz érkezett:
Ebben udvarias hangnemben tájékoztatnak csupa olyan dologról, amit tudok (az iratcsomó száma, hogy a táblabíróság melyik részlege volt az illetékes, az mikor hirdetett ítéletet, mi az ítélet száma), illetve hogy az ítélet megszövegezése folyamatban van, amint elkészül, ki fogják közölni. Mindezt különleges tisztelettel jegyzi a táblabíróság elnöke és egy jegyzõ. Ezzel részükrõl az ügy le van tudva, arra már nem vesztegetnek szót, hogy mi az oka a késlekedésnek, netán – ad absurdum – milyen büntetést róttak ki a bíróra a törvényes elõírás megsértése miatt.
Az egy dolog, hogy én az indoklás késlekedése miatt nem tudok fellebbezni, s így nyúlik az ügy mint a rétestészta, de annál sokkal lényegesebb és veszélyesebb üzenete ennek a történetnek (is), hogy azt üzeni azoknak, akiknek van szemük a látásra és fülük a hallásra, hogy a törvényeket áthágni az a legtermészetesebb dolog. Hát ezért is igaz a megállapítás, hogy Románia nem jogállam.