A városban jártamban-keltemben csütörtökön felfigyeltem a hirdetõoszlopokon egy plakátra:
Hogy városunk román közössége eddig miért nem ünnepelte meg a nemzeti ünnepét azt õk tudják, de az tény, hogy ezt a jogot tõlük balgaság volna elvitatni, még akkor is, ha az kétségen felül áll, hogy azokat akik Románia nemzeti ünnepét arra a napra tették nem a román-magyar megbékélés eszméje vezérelte. Ezzel együtt az az õ ünnepük, s mindaddig míg azt korrekt és szolid módon teszik, nyilván joguk van ünnepelni.
Némileg meglepõ lehet ugyanakkor a helyszín, hisz a Korona terme jellemzõ módon egyházi, illetve magyar mûvelõdési események helyszíne szokott lenni, de ha pozitívan állunk hozzá, akkor akár példamutatónak is lehet nevezni a gesztust, hogy erre a célra odaadták a szervezõknek, hadd lássák hogy a gyergyói székely az toleráns és a békés együttélés híve. De azért a figyelmes szemlélõben némi kétely is felmerülhet azt illetõen, hogy mettõl meddig nevezhetõ indokoltnak a tolerancia, hisz a rendezvény szervezõjének a logoja (ott a plakát felsõ felén, középen) igencsak hasonlít ahhoz ami itt látható, márpedig azt a társaságot mindenképp jó lenne minél távolabb tartani nem a Korona teremtõl, hanem úgy általában Székelyföldtõl.
Már csak erre való tekintettel is úgy döntöttem, hogy beleszagolok a rendezvény levegõjébe, hadd lássam mi is zajlik ünneplés címszó alatt a katolikus templommal átellenben. A terem kevéssel a kezdés után így nézett ki:
Magyarán még a fellépõ gyermekek szüleit se hozta túl nagy izgalomba a rendezvény, a szervezõkön és a fellépõkön kívül csak kevés érdeklõdõ foglalt helyet a székeken. Következésképpen igen fellengzõsen hangzott a mûsorvezetõ azon kijelentése, hogy Gyergyószentmiklós lassan a román vers és folk-zene Mekkája lesz. Joggal feltételezhetõ ugyanis, hogy román vidékeken azért csak több hallgató vesz részt egy ilyen rendezvényen.
Ettõl eltekintve egy szolid Miatyánkkal meg egy rövid és köszöntõvel, minden hõzöngés nélkül indult a mûsor, majd színpadra léptek a helybéli gyermekek. Úgy nézett ki, hogy valóban egy mûvészi mûsorral van dolgunk, úgy, ahogy az meg volt hirdetve. A gyermekek énekeltek, a közönség lelkesen tapsolt. Mint egy ünnepen.
Aztán következett a második gyermek-csoport, amelyik Várhegyrõl érkezett, s itt már megbicsaklott a dolog, s ismét, immár teljes joggal merült fel a “mettõl meddig?” kérdése, mert a második daluk refrénjében már azt fújták teli tüdõbõl, hogy “De la Nistru pân’la Tisa”. A közönség egy része meg velük énekelt, nyilván jól ismerték mind a dalt.
Megeshet persze, hogy a lelkesen éneklõ gyermekek nincsenek tisztában ennek a pár szónak a jelentésével, nekik csak egy refrén egy általuk megtanult énekben. De még ha így is lenne, aki(k) ezt nekik megtanítottá(k), az(ok) pontosan ismeri(k) a jelentését. S nem kétséges, hogy aki ilyen dalokat tanít gyermekeknek, az egyéb – nem túlzás – gazemberségekre is képes. S itt iskolai csoportokról van szó, a vezetõik bizonyára tanárok, akik ebben a szellemben nevelik a gyermekeket! Ha pedig ez így van, akkor a történetben van némi felelõssége a megyei tanfelügyelõségnek is, elvégre az semmiképp nincs rendben, hogy arra pár éve kiterjedt a figyelmük, hogy körlevélben figyelmeztessék az igazgatókat, hogy az iskolák épületére csak Románia és az EU zászlaját szabad kitûzni (ami tényszerûen nem igaz, a vonatkozó törvény értelmében a helyi zászlókat is ki szabad tûzni), ellenben az ilyen jelenségekre úgy látszik nem figyelnek fel. Márpedig kellene, mert lehetünk mi bármennyire toleránsak, itt etnikai béke nem lesz, míg a román gyermekeknek nem csak hazug történelmet tanítanak, de ráadásképpen ilyen “hazafias” dalokat is.
Eleve nem szándékoztam végigülni a rendezvényt, de azon a ponton nyilván elegem lett belõle és távoztam, hisz a lényeget már megtapasztaltam, nevezetesen hogy a szervezõk/résztvevõk számára egyáltalán nem világos, hogy mettõl meddig ünnep az ünnep, s hol kezdõdik valami más. S ez több mint sajnálatos.