Mikor már azt gondoltuk volna, hogy Klaus Ionopotchivanoc Iohannis egy tiszta képlet, akkor tessék: vesz egy olyan hajtûkanyart, hogy ha nem volna bekötve a biztonsági öve, messze repült volna. Ugyanis:
Mint köztudott, a parlament múlt hónapban elfogadott egy törvényt, ami június negyedikét Trianon napjának nyilvánítja. Ahhoz, hogy ez a törvény életbe is lépjen, már csak az hiányzott, hogy az elnök kihirdesse. Ezt legkésõbb pont tegnap tehette volna meg. Azon kívül két másik lehetõsége is volt, visszaküldhette megfontolásra a parlamentnek, vagy alkotmányossági kifogást emelhetett ellene. Az utóbb hetek eseményeinek a fényében a legvalószínûbb az volt, hogy direkt és célzottan tegnap kihirdeti a törvényt, de láss csodát, nem az történt, hanem pont a legvalószínûtlenebb változat: alkotmányossági kifogást emelt, ami lényegében egyenértékû azzal, hogy nem szeretné, ha ebbõl életbe lépett és betartandó törvény lenne. E célból a nyúlfarknyi törvény ellen egy jó hosszú beadványt szerkesztett és küldött az alkotmánybíróságnak. Ebben három okot is felsorol, amik miatt szerinte a törvény alkotmányellenes. Ezek jó bõven le vannak írva, de röviden is elmondhatóak:
- Sérti többek közt a hatalmi ágak szétválasztásának az elvét, mert az elnök szerint a parlament a végrehajtó hatalom területére téved ennek a törvénynek az elfogadásával. A kifogás hosszan sorolja, hogy ez miben áll, s említést tesz több korábbi alkotmánybírósági döntésrõl, amelyek hasonló esetekre vonatkoznak. Ráadásul ott van az, hogy egy törvénynek általános szabályokat kell megfogalmazni, nem lehet törvényt hozni egyetlen specifikus esetre. Van azonban itt egy nagy bökkenõ, ami igencsak hitelteleníti ezt az eszmefuttatást: nevezetesen az, hogy korábban már született nem egy törvény ugyanerre a kaptafára. Itt van például a november 14.-ét Dobrudzsa napjává nyilvánító törvény, ami ráadásul 2015-bõl való, s az akkori elnök gond nélkül kihirdette. S hogy ki volt akkor az elnök? Hát Ionopotchivanoc úr!
- Na itt jön a lényeg. Azt mondja Ionopot úr, hogy ez a törvény sérti az Alkotmány 1. és 16. cikkelyét. Az ember elgondolkozik, hogy az elõbb említett törvény, aminek a szövege szinte szóról szóra megegyezik ezzel vajon miért nem sérti? Aztán a magyarázatot olvasva kiderül: mert nem garantált, hogy a kezdeményezõknek a tervezet indoklásában foglalt célja fog megvalósulni a törvény alkalmazása során. Magyarán Ionopot úr attól fél, amirõl elég bõven írtam itt. (S ez lenne a cím magyarázata: vajon kell-e nekem szégyenkeznem azért, mert legalábbis ebben a témában az agyam egy csavarra járt Ionopot úr agyával? Mert annyira beképzelt semmiképp nem vagyok, hogy arra gondoljak, hogy az én eszmefuttatásom áll ezen lépése mögött.) De õ még ennél is tovább megy, amikor azt kifogásolja, hogy a törvény az egyes hatóságoknak csak lehetõséget biztosít arra, hogy támogassanak rendezvényeket. Azaz Ionopot úr úgy gondolja, hogy ha aznap ünnep van, akkor a helyi hatóságoknak igenis legyen kötelességük támogatni az ilyen-olyan rendezvényeket. Nehogy már egyes úgynevezett régiókban ne ünnepeljenek aznap!
- Végül van még egy harmadik kifogás is, ami megint csak töltelék, arra jó, hogy legyen ki a mesebeli hármas szám, ugyanis a törvény azt is tartalmazza, hogy az aznapi rendezvényekrõl beszámol a közszolgálati sajtó, ami a maga során szintén töltelék (hisz annak az a szerepe definíció szerint, hogy beszámoljon arról, hogy mi történik az országban), ellenben Ionopot úr úgy gondolja, hogy ez valami nagyon speciális elvárás ebben az esetben, ami egyenesen módosítja a közszolgálati sajtóról szóló törvényt, ezért a Trianon-törvényt elõször a Képviselõház kellett volna tárgyalja, s csak utána a Szenátus (márpedig a gyakorlatban pont fordítva esett).
Összefoglalva az van, hogy Ionopot úr szendvics-formájában (vagyis két kifogás között) elõadta a lényeget: félõ, hogy ez a törvény ebben a formában pont fordítva sül el.
Igen ám, de megtehette volna azt is, hogy ugyanezeket az érveket felsorolva visszaküldi a törvényt a parlamentnek, s az – mivel a “veszély” reális – olyan formára hozza, amilyennek eleve szerették volna a kezdeményezõk: hogy legyen június 4 ünnepnap, amikor az országban mindenhol parancsara és közpénzeket kötelezõen rászánva örvendeznek. Nagy kérdés tehát, hogy miért választotta mégis ezt az utat, aminek várható következménye az lesz, hogy az Alkotmánybíróság igazat ad neki (elvégre igen sok korábbi alkotmánybírósági határozatra hivatkozik), s azzal mehet a törvény a kukába? Ez szöges ellentétben van azzal, amit tõle mostanában megszoktunk. Lehetséges, hogy Titus Corlãtean szája igazat szólt?