Avagy: packázás mesterfokon
S akkor ismét a közérdekû adatokhoz való hozzáférésrõl, immár másodszor pár nap leforgása alatt.
Szeptember 19-én kértem a az Országos Vészhelyzeti Bizottságtól, hogy küldjék meg nekem a február eleje óta tartott üléseik jegyzõkönyveit. Az azt követõ hetek eseményeirõl itt írtam.
Azóta eltelt közel öt hónap, nézzük mivel.
A per alakulása itt követhetõ. Amint látható, eddig öt tárgyalás volt, ami az ügy egyszerûségét figyelembe véve már magában is meggondolkoztató. Hát még ha azt is megnézzük, hogy mi volt ennek az oka. A kulcs ugyanis az Országos Vészhelyzeti Osztály, amelyik elsõ perctõl a funkcionális analfabéta szerepét játszotta. Ugyanis a Bizottság honlapján kontakt-címként annak az Osztálynak a címe van megadva, ezért a törvényszékrõl oda küldték el a keresetet, ellenben ahelyett, hogy azt a Bizottság tudomására hozták volna (mert õk látják el a bizottság titkársági feladatait) a magunk nevében válasziratot küldtek a törvényszéknek, amiben közölték, hogy õk nem a Bizottság, tehát tévesen hívtam õket perbe. Újabb két halasztásra azért volt szükség, hogy az Osztály méltóztasson közölni a törvényszékkel, hogy ki képviseli a Bizottságot a bíróságon, illetve hogy lehessen megidézni a Kormány Fõtitkárságát, mert az Osztály véleménye szerint az a Bizottság jogi képviselõje. Amirõl a következõ tárgyaláson – nem meglepõ módon – kiderült, hogy nem igaz. Így telt el lassan hat hónap, ami alatt az Országos Vészhelyzeti Osztály ahelyett, hogy tette volna a dolgát (ellátta volna a Bizottság titkársági feladatait, vagyis a Bizottság tudomására hozta volna, hogy érkezett egy adatigénylés, majd per is indult a Bizottság ellen), arról gondoskodott, hogy a Bizottság minderrõl ne szerezzen tudomást, s e célból mindenféle levelezéseket folytatott elõbb velem, majd a törvényszékkel is, azt magyarázva, hogy nem õ a Bizottság, nem illetékes se adatot szolgáltatni, sem pedig a törvényszéken képviselni a Bizottságot. Tették ezt olyan körülmények között, hogy ezeket senki nem állította, én is meg a törvényszék is csak az kértük, hogy tegye a dolgát, juttassa el a kéréseinket a Bizottsághoz.
Így érkezett el az 5. tárgyalás napja, amikor azzal szembesültünk, hogy az Országos Vészhelyzeti Osztály perbelépési kérést tett le, azzal indokolva, hogy õk látják el a Bizottság titkárságának a feladatait, így érdekeltek és érintettek ebben a perben!!! Mondja ezt az az intézmény, amelyik eddig körömszakadtáig állította, hogy neki aztán ehhez az egészhez semmi köze, hagyjunk már neki békét. Na ennek az intézmény vezetõje bizonyos Arafat doktor, ezért szerepel a neve jelen bejegyzés címében, hisz – legalábbis elvileg – ez az egész kalamajka neki köszönhetõ, hisz az általa vezetett intézmény játszik benne dicstelen fõszerepet, mutat követendõnek nem nevezhetõ példát arra, hogy miképpen kell packázni nem csak egy állampolgárral, de egy megyei törvényszékkel is.
Ez az egész történet már csak ennyiért is említésre méltó, hisz újabb bizonyíték arra, hogy miképpen mûködik Romániában a közérdekû információhoz való hozzáférés, ami elvileg egy alkotmányos jog. De az igaz csavar még hátravan. Ugyanis a beavatkozási kérés utolsó elõtti bekezdésében az áll, hogy tekintettel a per tárgyára, csatolva küldik az általam kért iratokat, vagyis a Bizottság tavaly február és szeptember között lezajlott üléseinek a jegyzõkönyveit! Ezek azok az iratok, amelyek kiadását fél évvel ezelõtt ugyanõk kerek perec megtagadták (illetve azt a látszatot is keltették, hogy nem is léteznek)!!
És még mindig nincs vége! Mert az ember azt várná el egy intézménytõl (fõleg amelyik ilyen fontos területen mûködik), hogy ott létezik valamiféle rend, szervezés, a munkának és az eredményének áttekinthetõsége. Ehhez képest a két részletben átküldött iratok így néznek ki:
Túl azon, hogy ez csak töredéke a kért iratoknak, a tisztelt olvasó talán egyet fog érteni azzal, hogy ilyen összevisszaságot talán egy olyan irodában lehet látni, ahova valaki éjszaka betört, s készpénzt keresve kiszórta a szoba közepére a szekrényekbõl és fiókokból az összes iratot. Így ezzel a perrel azt már sikerült elérni, hogy kaphattunk egy képet annak a bizottságnak a szervezettségérõl, amelyiknek a tevékenysége döntõ módon határozza meg a mindennapjainkat immár egy jó éve. A rövid konklúzió pedig az, hogy a Fennvaló legyen irgalmas hozzánk!
Az iratok tartalmára pedig valószínûleg még visszatérek, miután – remélhetõleg – megkapom az összest.