Ügyintézés

Létezik egy törvény aminek értelmében a kommunista rendszerben mindenféle hátrányokat elszenvedettek különféle kárpótlásokban részesülnek. Maga az eljárás elsõ látásra meglepõen egyszerû, létezik egy típus-kérés, amihez csatolni kell pár iratot, azt postán el lehet küldeni az illetékes hatóságnak (Hargita megyében a megyeszékhelyen található, a Kossuth Lajos utca 94 szám alatt), az megvizsgálja a kérést és határozatot hoz a jóváhagyásáról vagy elutasításáról.

S akkor nézzük a gyakorlatot egy konkrét eset kapcsán:
A törvény értelmében a kéréseket 30 napon belül kell megoldani. Következésképpen a tavaly áprilisban benyújtott kérést a hatóság kicsivel több mint három hónap múlva (!), júliusban oldotta meg. De mivel mindent rendben talál, a megoldás kedvezõ, az érintettnek december végén (!) kiküldött határozatban pedig az áll, hogy visszamenõleg, május elsejétõl jogosult a havi X lej kártérítésre.
A határozatban az is írva van, hogy a törvény elõírásának megfelelõen a hatóság a határozatot maximum 10 napon belül továbbítja a megyei nyugdíjpénztárnak, mert az illetékes a kifizetéseket eszközölni.
Ezek után eltelt kerek tíz hónap, de kifizetésnek nyoma nincs. Érkezett ellenben tíz hónap után egy levél, attól a hatóságtól, amelyik a kérést rendben találta és jóváhagyta, s amiben az áll, hogy nyugdíjpénztár azt állapította meg, hogy a benyújtott halotti bizonyítványon nem szerepel az annak idején politikai okból bebörtönzött apa születési dátuma, ezért kérik, hogy 15 napon belül nyújtsák be a születési bizonyítványának a másolatát.
Felmerül itt pár kérdés, amikre a lakonikus levélke nem tér ki:

• Netán amikor a kérést elbírálták, akkor még szerepelt az a dátum azon a halotti bizonyítványon?
• Ha nem szerepelt, holott szükség van rá, akkor miért nem jelezték még annak idején?
• Ha a nyugdíjpénztár ebben az ügyben a végrehajtó, aki fizet, milyen alapon ellenõrzi az iratcsomót és fogalmaz meg igényeket?
• Egyáltalán miért lenne szükség egy rég meghalt ember születési dátumára ahhoz, hogy a gyermekének ma kárpótlást fizessenek?
• Ha a kérés netán jogos, mit csinált a nyugdíjpénztár az elmúlt tíz hónapban, mióta kézhez kellett elvileg kapja az iratcsomót?
• Ha netán az a születési bizonyítvány valahol elkallódott, megsemmisült, stb, akkor az illetõ már nem is volt börtönben, nem jár utána a kárpótlás?
  

A sort még folytathatnám, de álljunk meg itt.
Szerencsére a kért irat megvolt, így az érintett személynek – aki jóval közelebb van a kilencvenhez mint a nyolcvanhoz – egy rokona, akinek amúgy is útja volt Csíkszeredába, bevitte az illetékes hatósághoz. Tette ezt azért mert így gyorsabb, de azért is, mert egyúttal választ is szeretett volna kapni a fenti kérdések közül bár néhányra. Hát kapott is meg nem is. S tekintettel a kapottak milyenségére, felhatalmazott arra, hogy kitegyem ide a kirakatba.
Mint kiderül, a szóban forgó hatóság egy épületben mûködik a nyugdíjpénztárral, így igazán könnyen mehetne az iratcsomók átadása maximum tíz napon belül. De valamiért nem megy.
A kapus küldte a titkárságra, onnan meg küldték tovább, de az illetõ végül csak eljutott abba az irodába, ahonnan a születési bizonyítványt kérõ levél kiment. Sõt, ahhoz a személyhez, aki a levelet küldte. Az pedig elõadta, hogy átadták az iratcsomót a nyugdíjpénztárnak (azt nem árulta el, hogy mikor), az ellenõrizte, s ezt a hiányosságot találta, ugyanis a születési dátum hiányában nem tudnak személyi számot generálni a rég elhunytnak, márpedig anélkül nem tudnak fizetni a leszármazottnak. Hogy ebben mi a logika, azt ismét csak nem sikerül megtudni, ahogy azt sem, hogy ha ez így van, akkor a kérés elbírálása elõtt miért nem kérték be azt az iratot.
Hasonlóképpen válasz nélkül maradt az a kérdés is, hogy az elmúlt tíz hónapban mégis mit csináltak, miért csak most derül ki ez a probléma. Ezen a ponton azonban már kibukott az önérzet a hivatalnokból (aki úgy néz ki nem tudja, hogy az állampolgárok adóiból kapja a fizetését), s háborogni kezdett, hogy õt mit zaklatják itt! Ez van, szükség van a születési bizonyítványra, ezt másik húszezer ember megértette, õ még ilyen számonkéréssel nem találkozott eddig!

(Itt álljunk meg egy pillanatra, s rögzítsük, hogy ez igen nagy gond. Ha az emberek tízezerszámra tûrik az ilyen idõhúzást, packázást, csak nyelnek egyet s mennek tovább, akkor annak az lesz az eredménye, hogy a hivatalnokok úgy képzelik, hogy ez így van rendjén. Holott nyilvánvalóan nincs, sõt nagyon nincs.)

Erre az illetõ felhívta a figyelmét, hogy kerek egy éve ülnek valakinek (de ezek szerint nem csak neki, akárhány más érintettnek is) a pénzén. Az illetõ maholnap meghal azzal a tudattal, hogy járni ugyan jár neki, de még nem jutott, ami mégis csak botrányos. Na erre jött az a válasz, amit már minõsíteni sem lehet: nem kell itt háborogni, nincs itt semmi baj, majd megkapják a pénzt a leszármazottai! Épp csak azt nem mondta az “együttérzõ” hivatalnok, hogy maga csak hallgasson és örvendjen, mert esélye van, hogy a rokona pénze végül a maga markát üsse.
Ez volt az a pont, ahol az illetõ – miután levegõt kapott – kifordult az ajtón, azzal a meggondolással, hogy akkor beadja azt a fránya másolatot közvetlen a kérést megfogalmazó nyugdíjpénztárhoz, hogy haladjon gyorsabban az ügy. Igen ám, de ott meg azzal fogadták, hogy az iratcsomó nincs náluk, nem vették át, mert hiányos volt. (Azt most ne kérdezze senki, hogy honnan tudták hogy hiányos volt ha nem vették át, abban az épületben reménytelen dolog logikus kérdésekre választ találni.)
Az illetõ tehát kénytelen volt visszamenni az ügyet csigalassúsággal intézõ hivatalnokhoz, s átadni neki a kért iratot azzal, hogy bízik benne, hogy az idõhúzást nem folytatják tovább. (Hogy ebben valóban bízik-e, azt ismét ne firtassuk.)

Befejezésképpen még hadd fogalmazzak meg egy kérdést: vajon ezek a hivatalnokok maguktól ilyen gazemberek, vagy pedig felsõbb parancsra, azért, hogy az állam minél késõbb (lehetõleg soha se) kelljen fizessen? Nem mintha ez az érintettek szempontjából bármi jelentõséggel bírna…