… (mert ez most divat), akkor ezt mondanám az egybegyûlteknek:
Tisztelt egybegyűltek!
Itt állunk 2026-ban, túl ennek a századnak a negyedén, amikor egyesek naphosszat az úgynevezett mesterséges intelligenciáról áradoznak, miközben az igazság az, hogy a hagyományos népi bölcsességre érdemesebb támaszkodni.
Itt van például a mindenki által ismert közmondás, miszerint “Ahol nincs, ott ne keress!“. Hogy ez mennyire igaz! Erről feledkezett meg a bukaresti kormányt, amikor tudván, hogy ki kell fizesse a közalkalmazottak fizetéseit, a nyugdíjakat, az út meg vasútépítőket, stb, stb., akkor a szükséges pénzt az államkincstárban kereste. Ott ugyanis – legalábbis ők azt mondják – pénz nincs. S ugyan az is egyfajta közmondás ma, hogy a politikusnak akkor se higgy amikor kérdez, megeshet, hogy tényleg nincs. Akkor pedig erre a helyzetre valamilyen megoldást kellett keressenek, ez nyilvánvaló, s ezért még haragudni sem lehet rájuk. Elvégre azt mi sem várjuk el, hogy az iskolában a gyermekeinket a tanárok akkor is tanítsák, ha nem kaptak fizetést, vagy joggal háborognánk, ha egy rokonunk törött végtagját azért nem tudnák a kórházban megröntgenezni, mert a kifizetetlen villanyszámla miatt a röntgengép nem működik.
De mi legyen az a megoldás? Tudva azt, hogy politikusokról van szó, akiket elvileg a nép juttat tisztségbe, s akiket szintén a nép választ le ha neki nem tetsző módon intézik az ország dolgait, jogos elvárás lenne, hogy az a megoldás legyen korrekt és jó szándékú a néppel szemben. No de korrektség és jó szándék politikusokban? Ismét csak ugyanazt a közmondást idézhetem: ahol nincs, ott ne keress! Éppen ezért – lássuk be – tévedett az, aki úgy gondolta, hogy a bukaresti kormánypalotában olyan megoldást találnak elsőre, ami korrekt és jó szándékú az egyszerű állampolgárral szemben. Már ha egyáltalán volt olyan, aki ezt gondolta. Hisz ha csak az úgynevezett demokrácia évtizedeit nézzük, azokban is volt már alkalmunk párszor megtapasztalni, hogy ilyen helyzetben mi jut elsőre a politikusok eszébe.
Igen, a mi zsebünk. Azonban a helyzet az, hogy az a zseb az elmúlt években egyre laposabb és laposabb lett, hisz nap mint nap azzal szembesültünk, hogy ugyanazért a termékért vagy szolgáltatásért egyre többet kell fizetni (ezt nevezik a szakemberek inflációnak), miközben a fizetéseink növekedése – már akinek volt olyan – távolról sem ugyanabban az ütemben történt. Így jutottunk abba a helyzetbe, hogy egyre több helyen és egyre többen gyűlnek össze, hogy a kormány szemébe mondják, hogy ott nincs, ott ne keressen. S ennek az ideje jött el most számunkra is akik ma itt összegyűltünk.
Ha olyan fajták lennénk mint a politikusok, akkor ezzel be is érnénk, hagynánk a kormányt, hogy törje a fejét, hogy akkor mégis honnan szerezzen pénzt, de mi nem vagyunk olyanok, segítünk neki, mert van pár tippünk.
Ott vannak például a nagy állami vállalatok, ahol kis túlzással több az igazgató mint a munkás, s ahol az igazgatók csillagászati fizetéseire mindig van pénz, miközben az adóik befizetésére valahogy nem telik. Ezek köztudottan igen nagy adóhátralékokat halmoztak fel, s mivel – legalábbis elvben – az állam a tulajdonosuk, a kormány megpróbálkozhat azzal, hogy utasításba adja nekik azt, hogy mostantól először az adókat fizetetik be, s utána – ha még marad pénzük – adhatnak fizetést az igazgatóknak is.
Aztán ott vannak a különféle közbeszerzéseket lebonyolító bizottságok, amelyek nem egy tagja (vagy – hogy a dolog ne legyen feltűnő – a rokonai és ismerősei) jelentős vagyont halmozott fel az elmúlt években, köszönhetően annak, hogy a liciten résztvevő cégek hajlamosak hálásnak lenni azokkal szemben, akik munkához juttatják őket. Na ha azokba a bizottságokba becsületes embereket neveznek ki, meglepődve fogják tapasztalni, hogy hirtelen minden közpénzből elvégzett munka jóval kevesebbe kerül, s így marad az államkincstárban pénz az orvosok és tanárok fizetésére.
Nem utolsósorban pedig ott vannak bankok meg a multinacionális cégek, amelyek évről évre állítólag nagy veszteséggel működnek, de valami csoda folytán mégis újabb és újabb telephelyeket nyitnak szerte az országban. Tudják azok, amelyek idén még némi adót kell fizessenek nem a profitjuk, hanem a forgalmuk alapján, mely adót jövőtől – nehezen érthető modon – megszüntette ez a pénzhiány miatt végletekig elkeseredett kormány. Na ha azt megszüntetés helyett megemelnék, akkor két meglepő dolgot tapasztalnának: egyrészt nem következne be csődhullám, a cégek vidáman működnének továbbra is, másrészt pedig az államkincstár sem kongana immár az ürességtől.
Végezetül: Azt is tudjuk, hogy hálát politikusoknál nem kell keresni – mert nincs -, ezért ezekért az ötletekért mi sem hálát várunk el. Azt ellenben igen, hogy a bukaresti kormány vonja vissza a helyi adókat megemelő jogszabályt, s hagyja, hogy mostantól a helyi adókat a helyi önkormányzatok határozzák meg. Azok az emberek, akikkel nap mint nap találkozunk az utcán, s akik várhatóan kétszer is meggondolják, hogy mennyi pénzt vesznek el tőlünk, s hogy azt mire és mennyire felelősen költik el.