Ellátja-e a feladatát a Diszkriminációellenes Tanács?

Nyilván nem egyszerû erre a kérdésre egy sima igennel vagy nemmel válaszolni, de hát az általában igaz, hogy bármilyen ítéletet úgy kell meghozni, hogy azt minél több konkrétum támassza alá. Nézzünk tehát ilyen konkrétumokat:
Tavaly április elején tettem panaszt a Tanácsnál bizonyos Tanasã ellen, aki a blogján meg a Facebook oldalán folyamatosan uszít a magyarok ellen, hazudozik és félremagyaráz meg belemagyaráz. Tekintve hogy a zaklatás is a vonatkozó jogszabály hatálya alá esik, a panasz tökéletesen megalapozott, ezt támasztja alá amúgy nem egy korábbi határozata a Tanácsnak. Az eset tehát elsõ látásra egyszerû, az említett precedensek miatt sokat filozofálni nem kellett volna, hanem hipp-hopp meghozni az elmarasztaló határozatot. Mondanom sem kell, hogy nem ez történt. Eltelt ugyanis a törvényben elõírt 90 nap, de határozat sehol. Aztán eltel még egyszer 90 nap, ugyanazzal az eredménnyel. Vártam további két hetet, majd írásban érdeklõdtem a panaszom sorsáról, amire kaptam egy semmitmondó választ, miszerint a megoldása folyamatban van.
Aztán ez a folyamat csak nem akart véget érni, így tavaly decemberrel kezdõdõen havonta bár egyszer újra és újra érdeklõdtem, összesen kilenc alkalommal, anélkül hogy válaszra méltattak volna. Mint köztudott, bármely intézmény köteles minden megkeresésre 30 napon belül válaszolni, de ez a Tanácsot különösebben nem zavarta, hallgattak kitartóan, mint a csuka. Idén februárban Bukarestben jártam, így módom volt személyesen is érdeklõdni, ekkor azt a választ kaptam, hogy nagyon meggyûlt a munkájuk, nehezen birkóznak meg a feladatokkal, de becsszóra ígérik, hogy legkésõbb április elején kézhez fogom kapni a határozatot.
Gyanakvó természet lévén, hazaérve megfogalmaztam egy közérdekû adatigénylést (hadd lássam mennyire gyûlt meg a munkájuk), amire csodák csodája válaszoltak, az eredmény pedig itt van.
Na ez már egy olyan konkrétum, ami alapján elmondható, hogy komoly gondok vannak a Tanács körül, hisz a 90 napos határidõt gyakorlatilag soha nem tartják be, sõt, az egy év alatt regisztrált panaszok kevesebb mint negyven százalékát sikerült elbírálniuk 14 hónap alatt, s a meghozott határozatoknak meg alig több mint felét szövegezték meg és küldték el a feleknek. Ez a pillanatkép elég egyértelmûen azt vetíti elõre, hogy az elmaradások évrõl évre csak szaporodni fognak, a megoldatlan panaszok lassan lassan maguk alá temetik az egész intézményt, ha nem kezdenek el fürgébben dolgozni, vagy nem bõvítik lényegesen a létszámot.
Na de vissza a saját panaszhoz. Itt a következõ fejlemény az volt, hogy március elején a bepanaszolt fél a Facebook oldalán közzétett egy dühös bejegyzést, miszerint arról értesült, hogy a Tanács elmarasztalta és 2000 lej büntetés kifizetésére kötelezte. Hogy ez igaz-e nem tudom, mert jómagam további öt hónap múlva sem kaptam semmiféle tájékoztatást (mint korábban már jeleztem), de hajlok arra hogy elhiggyem. S akkor itt van egy újabb gond: a Tanácsnál olyan alkalmazottak vannak, akik a bepanaszoltaknak, a gonosztevõknek súgnak. Márpedig aki a medvével tart, aki megteszi azt, hogy egy ilyen alakot tájékoztat az ellene meghozott határozatról, az miért ne tenné meg azt is, hogy még határozathozatal elõtt tippeket ad neki a védekezésre?
Aztán van az ügynek egy olyan oldala is, hogy a Tanács csigatempója nem csak engem, mint panaszost hoz hátrányos helyzetbe, hanem – s ez a nagyobb gond – megadja a lehetõséget a bepanaszoltnak, hogy tovább végezze kártékony tevékenységét. Ha a Tanács rendesen végezné a dolgát, akkor maximum három hónapon belül döntést hozna, s az illetõ már kotorászhatna is a zsebében. S ha tisztességesen mérné fel a helyzetet, s nem a minimális büntetést szabná ki, hanem bár a kiszabhatónak a tizedét (ez 10.000 lej lenne), akkor hamar el lehetne venni az ilyen bajkeverõk kedvét, mert aki figyelemmel követi a ténykedését az tudja, hogy minden további nélkül lehet ellene hetente tenni egy panaszt, s a heti 10.000 lej büntetés egy idõ után lelohasztaná a harci kedvét.
S akkor ismét vissza a saját ügyemhez. Múlt hónap közepén végképp meguntam ezt az idõhúzást, s írtam nekik egy utolsónak szánt levelet, amiben jeleztem, hogy tele van a hócipõm, s ha a hónap végéig nem kapom kézhez a határozatot, akkor panaszt teszek ellenük az ügyészségen hivatali visszaélés miatt. Hisz a tényállás világos: hibásan végzik a törvényben elõírt tevékenységüket, s ennek eredményeképpen nekem a jogaim sérülnek.
Így utólag bevallom, ezzel a szándékom az volt, hogy mozdítsam ki õket a tespedésbõl, s vegyem rá, hogy végre szövegezzék meg és küldjék el nekem a hónapokkal korábban meghozott határozatot. No de nem ez történt! Eljött július vége, de ezzel a levéllel se sikerült kiváltanom semmiféle reakciót, magasról tettek a fenyegetésemre. S hogy ez mennyire így van, azt tökéletesen bizonyítja az, hogy július 30.-án ismét Bukarestben volt dolgom, hát bekopogtam a Tanácshoz is érdeklõdni. A titkárnõ pedig arról tájékoztatott, hogy aki a határozat megszövegezéséért felel szabadságon van.
No itt telt be nekem a pohár, ez volt az a pont, amikor a címben feltett kérdésre egy határozott “nem” választ adtam. S hogy a véleményemet nyomatékosítsam, hozzáláttam a büntetõ panasz megfogalmazásához is, az elkészült dokumentumot pedig a hétfõi napon postára tettem. Hadd lássuk az ügyészség miképpen fogja ezt a kristálytiszta helyzetet kimagyarázni. Mert hogy ki fogja, arra nagy összegben mernék fogadni, elvégre Romániában élünk és volt idõnk kiismerni ezt az országot.