A demokrácia nem cirkusz

Veszélyes játékot folytatnak azok a székelyföldi politikusok, akik választások idején újra és újra becsmérlõen, lekicsinylõen nyilatkoznak magáról a választásról, magyar-magyar cirkuszról meg hasonlókról beszélnek. Egy demokratikus társadalomban vezetõ tisztségre csak meghatározott idõre tehet szert valaki, olymódon, hogy egy – legalábbis elméletileg – nyílt versenyben megszerzi a szavazópolgárok többségének a bizalmát. A választás tehát a demokrácia egyik alapvetõ intézménye, ami egyrészt lehetõséget teremt az arra érdemeseknek hogy elnyerjenek valamely tisztséget, illetve magának a közösségnek, hogy a nem megfelelõen teljesítõ vezetõitõl a mandátumuk lejártakor megszabaduljon. Arról lehet vitatkozni, hogy a verseny mennyire tisztességes és szabad (habár zárójelben meg kell jegyezzem, hogy pont a “cirkuszt” fitymálók azok, akik rendszeresen tisztességtelen eszközökhöz nyúlnak), de attól még az tény, hogy idõszakos választások nélkül nem létezne demokrácia.
Nem árt ugyanakkor belegondolni abba is, hogy miképpen is nézne ki az a választás, ami eme politikai zsenik szájízének megfelelne: ha ugyanis nincs vetélkedés, “cirkusz”, akkor csak két eset lehetséges: egyetlen jelölt van (amit úgy hívnak, hogy egypárt-rendszer, talán vannak még olyanok, akik emlékeznek arra, hogy az milyen volt), vagy pedig ugyan több párt állít jelölteket, de ezek a kampányban semmit nem tesznek, ülnek otthon a lefüggönyzött ablak mögött, s kínosan ügyelnek arra, hogy semmi ki ne szivárogjon arról, hogy miért jelöltették magukat, mit szeretnének megvalósítani ha megválasztják õket, illetve mi a véleményük a többi jelöltrõl. Abszurd elgondolás, nemde?
Az is igaz, hogy a “cirkusz” ellen berzenkedõk csak a magyar-magyar vetélkedést kárhoztatják, a román-magyar verseny ellen soha nem volt kifogások. A magyarázat pedig roppant egyszerû: mert úgy gondolják, hogy román-magyar verseny esetében a román választók román jelöltre, a magyarok magyarra szavaznak. Ebben az esetben a boldogságukhoz már csak az kell, hogy õk legyenek a magyar jelöltek, akik automatikusan, hivatalból bezsebelik a magyar választók szavazatait.
Aztán vegyük észre azt is, hogy az általuk oly nagyon elítélt magyar-magyar versenynek könnyûszerrel elejét vehetnék, s mégsem teszik. Rossz a magyar-magyar verseny? Hát akadályozzák meg! Ne induljanak a választáson, s a gond meg van oldva. Egyszerû és nagyszerû, de valamiért mégsem teszik ezt.
S itt jutunk el a történet lényegéhez: a magyar-magyar verseny azért rossz, azért ördögtõl való, mert magában hordozza azt a veszélyt, hogy “a másik” gyõz. Mert arra kényszeríti õket, hogy dolgozzanak meg a tisztségükért, ami immár nem hull az ölükbe automatikusan, csak azért, mert a magyar szavazók magyar jelöltre szavaznak. Márpedig a munka az büdös, azt másoknak találták ki.