Tekintettel arra, hogy napról napra újabb és újabb megszorító intézkedéseket vezetnek be az országban, amelyek lehetetlenné teszik a normális életet, úgy gondolom jogos gondolat utánajárni, hogy kik és milyen alapon hozzák ezeket a döntéseket. Éppen ezért múlt hónap 19-én adatigénylést nyújtottam be az Országos Sürgõsségi Helyzetek Bizottságához, amiben azt kértem, hogy küldjék meg nekem másolatban a bizottság üléseinek a jegyzõkönyveit, idén februártól kezdõdõen.
Kilenc nap múlva azt a választ kaptam, hogy a bizottság honlapján megadott cím nem is a bizottságé, de a kérésemet továbbították neki.
Azért, hogy máskor tudjak direktbe a bizottsághoz fordulni, erre visszaírtam, s kértem adják meg a bizottság címét.
Erre a kérésemre nyilván semmilyen választ nem kaptam, ellenben folyó hó hatodikán hat nagy csomagban megküldték nekem a bizottság határozatait.
Erre még aznap válaszoltam nekik és jeleztem, hogy nem a határozatokat, hanem a jegyzõkönyveket kértem. Ugyanakkor arra is felhívtam a figyelmüket (ez néha hat), hogy ha nem tesznek eleget a kérésemnek, bírósághoz fogok fordulni.
Két nap múlva érkezett az újabb kitérõ válasz:
Ebben törvényismertetõt tartanak, kifejtik, hogy õk milyen nyitottak és átláthatóak, épp csak a kért jegyzõkönyveket nem küldik. Mert szerintük csak a Bizottság határozatai a fontosak, azok tarthatnak igényt az állampolgárok érdeklõdésére. (Zárójel: ez nyilván nem igaz, arról nem beszélve, hogy a törvény értelmében közérdekû információ és kikérhetõ minden olyan irat, ami valamilyen állami intézmény mûködésével kapcsolatos, illetve annak nyomán keletkezik.)
Erre válaszként megírtam nekik, hogy köszönöm a törvény-ismertetõt, de várom továbbra is a jegyzõkönyveket.
Egy hete érkezett az újabb válasz, ez:
Ebbõl már az is kiderül, hogy az üléseket online tartják, illetve ismét hangsúlyozzák, hogy az állampolgárok számára csak az a fontos, ami a határozatokban van. Meg hogy a dokumentumok tervezeteit mindig megküldték elõzetesen a tagoknak, azok javaslatait pedig figyelembe vették. Hogy ebben mi az igazság, azt a jegyzõkönyvek tudnák tanúsítani, olyat azonban továbbra sem küldtek.
Ezért kénytelen voltam ismét írni nekik, s megkérni, hogy hagyják a homályos megfogalmazásokat, és ha léteznek az általam kért jegyzõkönyvek akkor azokat küldjék meg nekem, ha pedig nem léteznek, akkor ez mondják ki tisztán és világosan.
Egy kerek hétig gondolkoztak azon, hogy erre mit tegyenek (így összesítve már messze túl vagyunk a törvényes tíz napos határidõ háromszorosán), míg ma elküldték nekem ezt a választ:
Ebben ugyan nem mondják ki, hogy nem léteznek jegyzõkönyvek (sõt, a megfogalmazásból az következtethetõ, hogy léteznek), de kerek perec kijelentik, hogy a kért iratokat nem bocsáthatják a rendelkezésemre (holott ez csak államtitok esetében történhet meg). Ugyanakkor azt is közlik (ez a második bekezdés értelme), hogy tovább ne is próbálkozzak, mert válaszolni sem fognak.
Marad tehát – ismét – a per. S hogy értse mindenki jól: a történet nem a bizottság szívatásáról szól (habár az sem mellékes, hogy fontos lenne hogy a bíróság mondja ki, hogy a törvények betartása még Arafat bizottságára nézve is kötelezõ), hanem arról, hogy jogunk van tudni, hogy milyen adatok, tanulmányos, stb. alapján hozza a bizottság a döntéseit, mennyire formális (vagy esetleg érdemi) a munkájuk, milyen alapossággal beszélnek át dolgokat, milyen érvek és gondolatok merülnek fel az ülések során, stb, stb.
Ez már csak azért is fontos, mert a Legfelsõ Bíróság napirendjén szerepel (egyelõre tárgyalás nincs kitûzve) az a kérés, ami a megszorítások jogalapját jelentõ 394/2020-as Kormányhatározat érvénytelenítésére vonatkozik, márpedig abban a perben értékes és érdekes információ az, hogy az kormányhatározatban biztosított lehetõségekkel a kormány él avagy visszaél, kellõ megalapozottsággal, vagy anélkül hoz döntéseket.
Visszajelzés: Dr. Arafat, a román szuperbürokrata | Árus Zsolt