A szószegõ

Visszatérõ kritika Romániával szemben (nem csak) magyar részrõl az, hogy megbízhatatlan, hisz mindkét világháborút egyik oldalon kezdte s a másikon fejezte be. Ezek vitathatatlan tények, s lehet ugyan a magyarázni azokat, de attól még tények maradnak.
Kevésbé ismert ténnyel szembesültem a napokban, amikor a törvénytárban egy régi jogszabály után kutatva ráleltem a Románia és Magyarország között 1948-ban megkötött barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerzõdésre. Nyúlfarknyi, mindössze hét cikkelybõl álló, s a szerzõdés jellegéhez illeszkedõen általánosságokat tartalmazó egyezményrõl van szó, amivel kapcsolatban – tekintettel jelen írás témájára – az a kérdés, hogy vajon sikerült-e Romániának betartani. A választ pedig nem nehéz kitalálni, nyilván nem. A be nem tartásnak külön pikantériája az, hogy miben is áll az, e célból nézzük a 3. cikkelyt, amiben az áll, hogy ha valamelyik szerzõdõ felet támadás érné, aminek célja a területi integritásának a megsértése vagy a függetlenségének a veszélyeztetése, akkor a másik fél rögvest annak a segítségére siet, katonasággal, vagy bármilyen más módon, amire lehetõsége van. Ennek megfelelõen ugyanis 1956 októberében Románia katonasággal s egyéb módon kellett volna segítse Magyarországot, amikor azt megtámadta a Szovjetunió, ellenben ilyesmit nem jegyeztek fel a történelemkönyvekbe.
S ennek a szószegésnek még egy külön ízt ad az, hogy román részrõl máig is elõszeretettel emlegetik, hogy Magyarország hálás kellene legyen Romániának, mert az 1919-ben megszabadította a bolsevik uralomtól. Az az állítás ugyanis – mint köztudott – tényszerûen hamis, ellenben lám, késõbb nem csak hogy lehetõsége, de kötelessége lett volna ilyen irányú segítséget nyújtani Magyarországnak, de nem tette.
Ennyit a román-magyar barátságról.

Kategória: Államérdek, Ez Románia, megáll az ész!, Politika | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?