Ha én hazai magyar újságíró lennék

Két nap múlva lesz pontosan öt hónapja, hogy a hazai magyar sajtó beszámolt arról, hogy “A nyelvi jogok tiszteletben tartását kéri számon Nagy Zsigmond, Maros megye új alprefektusa a kormányhivatal alárendeltségébe tartozó huszonöt intézménytõl.” A hír arról szólt, hogy “A helyettes kormánybiztos körlevelet készül kiküldeni valamennyi igazgatónak, melyben választ kér az intézményen belüli jelenlegi helyzetrõl, illetve felszólítja az illetékeseket a 2001/215-ös közigazgatási törvény és a 2004/340-es, a prefektus intézményére vonatkozó törvény tiszteletben tartására.” Megvallom nekem már akkor birizgálta a csõrömet, hogy miért arról számol be a frissen kinevezett tisztségviselõ, hogy mit szándékszik tenni, s miért nem arról, hogy mit tett. A sajtótájékoztatón elhangzott bejelentést akár rossz néven is vehették az érintett intézmények vezetõi, mert az mégsem kóser, hogy felettesük a sajtón keresztül üzen nekik, ahelyett hogy a szabályos hivatali utat választotta volna. De nem akartam ünneprontó lenni, azt mondtam magamban, hogy várjuk ki mi lesz ennek a vége.
S azóta várok. Figyelemmel követem nap mint nap a sajtót, de még bár arról sem lehet hallani vagy olvasni, hogy egyáltalán megírta-e a levelét az alprefektus, még kevésbé arról, hogy kapott-e válaszokat, ha igen milyeneket, s erre õ mit tett, ha nem kapott, akkor mit tett, stb, stb. Csak a nagy, néma csend.
Ha figyelembe vesszük, hogy évtizedeken keresztül Románia egy következmények nélküli ország volt, nincs ebben semmi meglepõ. Ha a miniszterelnök megteheti azt, hogy feloszlatja azt a szakmai testületet, ami megállapította hogy a doktori dolgozatát másolta, s azzal az élet megy tovább, akkor miért ne tehetne hangzatos, a magyar fûlnek tetszõ kijelentéseket egy olyan magyar ember, aki épp az elnyomó román hatalom szolgálatába szegõdik el, jó fizetésért?
No de ilyenkor derül ki, hogy van-e sajtószabadság ebben az országban, avagy hogy létezik-e politikailag nem elkötelezett újságíró a hazai magyar sajtóban. Ha ugyanis én erdélyi magyar újságíró lennék, akkor illedelmesen de határozottam megkérném Nagy Zsigmondot, hogy tájékoztassa a nagyérdemût a bejelentést követõ eseményekrõl. Az ugyanis nem csak engem érdekel – legalábbis remélem – hogy megírta, elküldte-e azt a levelet, illetve hogy úgy általában mit tett azért, hogy a neki (is) alárendelt intézményekben tartsák be az ország törvényeit, illetve tartsák tiszteletben a magyarok nyelvi jogait. Azt ugyanis épp most tette közhírré a sajtó, hogy a Maros megyei prefektura alkalmazottai – amúgy minden jogalap nélkül – zaklatják az erdõszentgyörgyi polgármestert azért, mert a város fõterén egy épületre (még bár nem is a városháza, tisztázzuk) ki van téve a címeres magyar zászló (tehát nem Magyarország zászlaja), illetve Székelyföld zászlaja. A jogsértések terén tehát jól teljesít a Maros megyei prefektura, kellene valami a mérleg másik serpenyõjébe is.