Keserédes

Nagy ünnep volt tegnap nem csak Szentmiklóson, de egész Gyergyóban! Véget ért ugyanis a hónapok óta tartó kálváriája a gyergyói jégkorongozóknak, végre ismét hazai pályán edzhetnek és mérkõzhetnek, nem kell a szûkös anyagiak jelentõs részét utazásra és jégbérre költeni. Öröm volt látni a zsúfolásig megtelt csarnokot, a boldog szurkolósereget, hallgatni a zúgó bíztatást. Jó volt látni, hogy immár valóban fényárban úszik a pálya, miközben az elõtérben a villanyóra lassabban pörög. S nem utolsósorban jó volt látni azt az összhangot, amit a jégen volt tapasztalható. Egy idegenbõl idelátogató a leghalványabb jelét se tudta volna fölfedezni annak, hogy a piros-fehérben játszók pár hete még két csapatot erõsítettek, olyan gördülékeny volt a játékuk, minta világéletükben együtt játszottak volna. Csak dicsérni lehet a két csapat vezetõit, hogy ebben az együttmûködésben megállapodtak, nem kis akadályok leküzdését is vállalva. Így már teljesen természetes volt az is, hogy ugyan a Steaua szerzett vezetést, de egy pillanatig nem volt kétséges a mérkõzés kimenetele, csak a gólkülönbség lehetett kérdés.
Vannak azonban a történetnek árnyoldalai is, melyekrõl nem az ünneprontás szándékával akarok szólni, hanem azért, mert a jövõbe is mutató üzenetük van. Téves volna ugyanis azt mondani, hogy voltak ugyan gondok is, de túl vagyunk rajtuk, felejtsük el. Ha egy közösség a hibákból nem tanul, akkor arra van kárhoztatva, hogy újra és újra elkövesse azokat, saját kárára. Ezek figyelembevételével mondom a továbbiakat.
Lassan három éve volt a megyei önkormányzatnak az a kihelyezett ülése, ahol az elnök szájából elhangzott az a mondat, hogy a megyei önkormányzat szívesen segítene a pálya javításában, de sajnos nem teheti, mert nem tulajdonosa vagy kezelõje. A városi képviselõtestület rögvest felajánlotta, hogy átadja azt a megye kezelésébe a javítás idejére, s errõl határozatot is hozott. Innen kezdõdött egy hosszas hercehurca, ami úgy nézett ki, hogy a megyei elnök – általában a jogászaira hivatkozva – bejelentette, hogy ez így nem jó, másképp kell csinálni, a városi képviselõtestület meghozta a kért döntést, majd kezdõdött minden elõlrõl: ez így nem jó, másképp kell csinálni. Ez addig tartott, míg visszaértek a kiindulóponthoz: a város átadta a pályát a megyének, az pedig – a város nem ki anyagi hozzájárulásával, ezt tegyük hozzá – elvégeztette a munkálatokat. Ennek tudatában értékelje mindenki a megnyitón elhangozott dicshimnuszokat a nagyszerû, gördülékeny együttmûködésrõl. Nem túlzás azt mondani, hogy az egész terv végül csak azért nem esett a kútba, mert a megyei vezetõk nem tudták volna kimagyarázni azt, hogy szurkolói összefogás nyomán a világítás megújult, s õk meg nem voltak képesek arra, hogy a bankszámlájukon penészedõ pénzbõl elvégeztessék azt, amit megígértek. Ilyen körülmények között értem én, hogy a Progym meg a város vezetõi jó képet vágtak a megnyitón, mert saját erõbõl ezt a munkát nem sikerült volna elvégezni, de ugyanakkor sajnálom is õket, mert a helyzet több mint megalázó volt, azt csak õk tudják, hogy mennyit kellett küzdjenek az arrogáns megyei vezetéssel ezért az eredményért.
Azt majd a jövõ dönti el, hogy milyen munkát végeztettek a nagyvonalú segítõ pózában tetszelgõ megyei vezetõk, csak remélni lehet, hogy a beton, ami inkább fagyott mint kötött a jéghideg csarnokban végül kiállja az idõ próbáját. De azt szintén ki kell mondani (mert egyfajta nyílt titok, több forrásból is hallani), hogy a lehetõség lett volna olcsóbban elvégeztetni a munkát olyan finnországi céggel, amelyik jégpályákat épít emberemlékezet óta, s mégis a kellõ tapasztalattal nem rendelkezõ, de drágább olténiai cégre bízták azt. Hogy arról ne beszéljek, hogy miután egész szezonban jó pénzért kénytelenek voltak a csapatok Karcfalván edzeni, volt bõr (vajon milyen vastagra van szükség ehhez?) elvárni, hogy Gyergyó legyen hálás Karcfalvának, hogy az segítette a gyergyói hokit.
Aztán hadd említsem meg azt a visszás helyzetet is, hogy míg az adófizetõ gyergyóiak jegy ellenében, hosszú sorokat kiállva juthattak be a pályára, addig azok a kiválasztottak, akik érdeme mindössze annyi, hogy rábólintottak arra, hogy ezen adók egy részét a pálya javítására fordítsák, külön bejáraton, ingyen mehettek be, s még a dicséretet és ajándékokat is szó nélkül elfogadták, egy sem volt, aki azt mondta volna, hogy én erre nem szolgáltam rá.
Végezetül hadd emlékeztessek arra, hogy a kilencvenes években, amikor ugyanilyen zsúfolt lelátók elõtt játszott a csapat emlékezetes mérkõzéseket, az akkori polgármester kísérletet tett arra, hogy a babérokból bár egy csenevész ágacskát a saját fejére helyeztessen. De amint beleszólt a mikrofonba, akkora füttykoncert tört ki a lelátókon, hogy fel kellett adja. Ehhez képest tegnap megjelent a pályán egy szenátor, akinek az egész felújításhoz semmi de semmi köze nem volt, ennek ellenére elvárta hogy szót kapjon, beszédet mondhasson. A közönség pedig meghallgatta, voltak akik meg is tapsolták. Ez fájt, nagyon fájt! S nem azért, mert nekem személyesen ilyen vagy olyan viszonyom van az illetõvel, hanem azért, mert azt mutatja, hogy a húsz évvel ezelõtt még egészséges értékítélet ma már nincs meg. Ha pedig egy közösség képtelen jól megválasztani a vezetõit, képtelen azokkal szemben világos elvárásokat megfogalmazni, majd azt számon is kérni, akkor az a közösség nagy veszélyben van!