A mai délelõttöm terepen telt el, nemrég értem haza, s az asztalomon két boríték várt:
Mindkettõ postán jött, egy-egy intézménytõl, tehát a felületes szemlélõ azt kérdezheti, hogy ezzel most mit is akarok? Igen ám, de ha jobban belegondolunk csak kellene legyen különbség a két levél között, hisz az egyik egy bukaresti, állami intézménybõl jött, míg a másik innen Székelyföldrõl, egy magyar szervezettõl. Ráadásul nem a magyar pékek vagy földmûvesek szövetsége a feladó, hanem a pedagógusoké, akik egyrészt iskolázott emberek, másrészt pedig a felnövekvõ magyar gyermekek oktatásával, nevelésével foglalkoznak. Akkor meg egyáltalán nem lehet szó nélkül elmenni a mellett, hogy a boríték címzése itt is meg ott is csupa román. Elvégre a Nyelvi Charta értelmében jogunk van helyneveket anyanyelvünkön használni, s még ha netán feltételezzük azt, hogy a sepsiszentgyörgyi vagy a gyergyószentmiklósi postás nem tud magyarul, akkor is minimum azt kellett volna tegyék, hogy a címzésben mindent két nyelven írnak, azért, mert számukra fontos az anyanyelv, s nem sajnálhatják azt a plusz erõfeszítést.
S akkor még nem beszéltem arról, hogy számos állami hatóság viszonylatában rendszeresen kikérem, hogy a nevemet írják le helyesen, elvégre a saját nevéhez – elvileg – mindenki ragaszkodik. S akkor azzal szembesülök, hogy az RMPSZ (pont úgy, mit a bukaresti bíróság) ékezetek nélkül írja a nevemet. Hogy is mondjam … tõlük nem ezt vártam volna.