Azt mondanom sem kell, hogy az ügyész rendeletét megfellebbeztem, jelezvén a megyei fõügyésznek azokat az eljárásbeli meg logikai problémákat, amelyek a rendeletben, illetve az egész eljárásban fellelhetõek. A válasz erre napokon belül meg is érkezett, s egyáltalán nem meglepõ módon elutasító:
megyei-fougyesz-rendelete
Ebbõl most három dolgot emelek ki, kettõt szépen meg is jelöltem a szövegben, a harmadik általános jellegû:
1. Ez szorosan összefügg korábbi bejegyzésemmel, ami arról szól, hogy a szentmiklósi ügyész azt állapította meg, hogy nincsenek eszközei kivizsgálni azt, hogy valóban megtörtént-e a telefonom/levelezésem lehallgatása, megfigyelése. Ezzel kapcsolatban a fõügyész már azt mondja, hogy a lehallgatás/megfigyelés nem bizonyosodott be. Minõ meglepetés, nemdebár? Nem kutatták, s utána megállapították, hogy nincs rá bizonyíték.
2. A panaszomban külön kitértem arra, hogy minden lejárató levélben volt legalább egy pontos és valós információ, amivel a levélírónak az lehetett logikusan a célja, hogy jelezze nekem, hogy megfigyelnek, mindent tudnak rólam. Ezek után a fõügyész lazán kijelenti, hogy mivel én magam mondtam, hogy csupa hamis, lejárató információt tartalmaztak a levelek, ezért nem lehet szó személyes, bizalmas adatok kiszivárogtatásáról. Ebbõl is látszik, hogy milyen alapossággal tanulmányozta a fõügyész a iratcsomót, mielõtt megfogalmazta a rendeletét.
3. Végezetül minden ilyen problémás részleten túl a lényeg az, ahogyan az ügyészség a panaszhoz viszonyul. Mint egy úri szabó, aki az ügyfél által hozott anyagból dolgozik, az ügyész is ül a maga elefántcsont-tornyában, s véleményt mond arról, amit a panaszos elébe tár. Teljes mértékben megfeledkezik arról, hogy mi is az ügyészség, hogy az nem megállapító, hanem nyomozó hatóság. Hogy nem az a dolga, hogy véleményt mondjon egy panaszról, hanem az, hogy mérlegelje az elébe tárt tényeket és adatokat, s ha arra utaló jelet lát, hogy bûncselekmény történhetett, akkor kezdjen el nyomozni, kideríteni mindent ami kideríthetõ, s megállapítani, hogy történt-e bûncselekmény, s ha igen mi és ki követte el. Az utca embere nem jogász, akinek kisujjában van a büntetõ törvénykönyv, s aki pontosan meg tudja állapítani, hogy valamely cselekedet melyik paragrafust sérti. Az õ dolga az, hogy elmondja a fájdalmát, az ügyészé meg az hogy eldöntse, hogy ami az illetõvel megesett, az törvénybe ütközik-e.
Persze értem én, hogy kínos egy állami intézménynek az, ha arra utaló jelekkel találkozik, hogy egy másik állami intézmény törvényt sértett, de ezzel is meg kell tudni birkózni, eljárni meg pártatlanul kell, a törvények elõírásai szerint.