Sajtótájékoztatót tartottam

Az alkalmat az adta, hogy a mai nap postáztam újabb három panaszt a strasbourgi Emberjogi Bíróságra. Ezek közül kettõ ismét a 2012-es, magyar nyelven leadott vagyonbevallásommal kapcsolatos, a harmadik pedig azzal a tavaly tavaszi esettel, amikor beidéztek tanúnak Marosvásárhelyre a Mezei János ügyében.
Egy-két jellemzõ részlet mindegyik ügyrõl:
Minekutána a bíróság nem érvénytelenítette a vagyonbevallás nyelve miatt kirótt büntetést, panaszt tettem a Diszkriminációellenes Tanácsnál a megye három vezetõjére (Borboly Csaba, Romfeld Mária-Magdolna és Egyed Árpád), illetve az ügyben eljáró bíró ellen.
Hosszas halogatás után a Tanács hozott egy határozatot, amiben a bepanaszolt felek között nem is szerepel a bíró, míg a másik három személy esetében azzal utasították el az érdemi döntéshozatalt, hogy az egy éves jogvesztõ határidõ letelte után nyújtottam be a panaszt. Tették ezt úgy, hogy a panaszt jóval a határidõ elõtt benyújtottam magyar nyelven, de azt nem akarták iktatni, s váltottunk pár levelet, míg végül feladtam és elküldtem a panasz román fordítását, de az már valóban az egy év letelte után volt.
Ez ellen panaszt tettem a bíróságon, ahol azt kértem, hogy érvénytelenítsék a határozatot, érdemben tárgyalják újra a panaszt, állapítsák meg, hogy a négy bepanaszolt diszkriminált és szüntessék meg a diszkrimináció következményeit. A kérés egy szuperokos bíróhoz került, aki megállapította, hogy az egyes pontok más-más bíróságok hatáskörébe tartoznak, ezért az iratcsomót négyfele bontotta, s lett egy ügybõl négy ügy.
Az egyik ilyen iratcsomó témája az, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy Borboly Csaba és társai diszkrimináltak, amikor nem iktatták és nem tették közzé a vagyonbevallásomat, s kötelezze õket annak iktatására és közzétételére. Ezt alapfokon a megyei törvényszék, másodfokon a marosvásárhelyi táblabíróság tárgyalta, s a napokban kaptam kézhez a jogerõs ítéletet, miszerint a kérésem megalapozatlan. Az indoklás pedig igazán épületes: igaz ugyan, hogy a vagyonbevallást a megyei önkormányzatnak kell leadni, de az továbbítja azt Bukarestbe a Feddhetetlenségi Ügynökségnek, ami egy központi szerv, ahova nincs jogom magyar nyelven fordulni! Mert ugye ott csak románul tudnak, s különben is Romániában a hivatalos nyelv a román. Az csöppet sem zavarta a bírót aki ezt az ítéletet meghozta, hogy a törvény nem arról szól, hogy a vagyonbevallást a Feddhetetlenségi Ügynökségnek kell leadni, ezzel szemben az egész procedúra lényege az, hogy a választópolgárok tudomást szerezzenek a választottak anyagi helyzetérõl. Ezért kell a bevallást az önkormányzathoz leadni, azt az iktatja és kezeli, illetve kötelezõ módon közzéteszi. Márpedig egy 85%-ban magyarok lakta megyében igazság szerint köteles lenni mindenki olyan nyelven megírni a vagyonbevallását, amit az emberek megértenek. Más szemszögbõl nézve pedig a bíró logikáját követve senki semmiféle iratot nem tehet le egy önkormányzathoz magyarul, mert évi rendszerességgel odaérkezik a számvevõszék, ami egy központi intézmény, s az át kell nézzen minden iratot, tehát azokat románul kell megírni, hogy a számvevõszék szakemberei értsék. S azzal annyi a nyelvhasználati jogoknak.
A másik iratcsomó témája a Diszkriminációellenes Tanács határozatának a megsemmisítése, illetve a Tanács megbüntetése azért, mert diszkriminált amikor nem volt hajlandó befogadni egy magyar nyelven megírt panaszt. Ezt a Legfelsõ Bíróság tárgyalta, s megállapította, hogy ugyan az általam bepanaszolt bírót se be nem idézték, se ki nem vizsgálták, de ezzel nincs semmi gond, mert a Diszkriminációellenes Tanács a bírók tevékenységét nem vizsgálhatja. Más szavakkal a bírók eldöntetett, hogy ellentétben azzal amit az alkotmány ír, vannak akik a törvény felett állnak. Maguk a bírók. Hasonlóképpen abban sem találtak kifogást a legfelsõbb bírók, hogy a diszkrimináció ellen küzdeni hivatott tanács maga diszkriminál. A Tanács tehát egy másik kivételezett csoport, aminek tagjai a törvény felett állnak.
Végül a harmadik ügy az a büntetõ panasz, amit azért tettem, mert beidéztek tanúnak a Mezei János ügyében, de a kihallhatás során semmit sem kérdeztek magáról az ügyrõl, ellenben gondoskodtak róla, hogy a beidézésem híre eljusson a sajtóhoz, ami napokig tele volt mindenféle rágalmazó cikkel, arra vonatkozóan, hogy milyen bûncselekmények miatt idéztek be, meg hogy ki akartam vonni magam az eljárás alól, erõszakkal kellett bevigyenek, stb. A panasz közel kilenc hónapig porosodott egy fiókban, majd az ügyész értesített, hogy megalapozatlan, tehát ejtik. Ez ellen fellebbeztem, de a fõügyész azt elutasította, így került a Legfelsõ Bíróságra, amitõl azt kértem, hogy állapítsa meg, hogy a panaszom nem volt kellõ alapossággal kivizsgálva, ezért küldje vissza az ügyészségre, hogy folytassák a kivizsgálást. A tárgyalás alkalmából volt módom betekinteni az ügyészség iratcsomójába, amiben szám szerint négy dokumentum található: az én panaszom, az ügyész elutasító végzése, a panaszom ez ellen és a fõügyész elutasító végzése. Hogy értse jól mindenki: ez a négy és semmi más, amibõl az következik, hogy az ügyet “vizsgáló” ügyész semmit de semmit nem dolgozott. Nem írt egy átiratot sehova, nem hallgatott ki senkit, nem vizsgált meg semmit, csak ült a panaszon hónapokig, majd a hasára ütött és megállította, hogy a panaszt alaptalan. S akkor jött a Legfelsõ Bíróság, az igazságszolgáltatás csúcsa és krémje, s mit állapított meg: hogy minden a legnagyobb rendben van, az ügyész jó, alapos, derék munkát végzett! A következtetés pedig az, hogy van még egy intézmény, ami a törvény felett áll, éspedig a Korrupcióellenes Ügyészség. Ha ellenük érkezik panasz, akkor azt minden kivizsgálás nélkül el kell utasítani.
Én ezeket a kérdéseket nyilván kicsit másképp látom, kíváncsi vagyok mi lesz róluk a véleménye a strasbourgi bíróságnak.