Ha van netán olyan olvasó, aki a fenti kijelentéstõl nem fetreng eleve görcsösen nevetve a földön, annak álljon itt egy újabb példa arra nézve, hogy mekkora nagy vicc ez a megállapítás.
Már többször volt szó itt a helyi zászlókra vonatkozó törvényrõl, ami nemrég ünnepelte második születésnapját. A szûk két oldalas szövegbõl meredezõ számtalan lóláb közül az egyik a második cikkely negyedik bekezdése, ami elõírja, hogy a zászlóra fel szabad írni a település nevét is, de csak a megye és az ország nevével együtt. Ha valaki nem értené: hogy ne kelljen az embereknek azon filozofálni, hogy vajon hol is található Gyergyószentmiklós, a zászlajára a város nevén kívül kötelezõen fel kell tüntetni azt is, hogy Hargita megye, Románia. Hogy nehogy valaki azt gondolja, hogy Spanyolországban, Németországban, avagy – horribile dictu – Magyarországon van. Bölcs gondolat, ami tekintettel van az emberek egyre romló szintû általános mûveltségére. No meg világosan rögzíti, hogy Románia mettõl meddig terjed.
Ez az elmélet, nézzük a gyakorlatot.
A két év alatt kemény, kitartó munkával a kormánynak kereken öt település zászlaját sikerült elfogadni, tételesen: Cernavodã (Konstanca), Dragomiresti (Dâmbovita), Mioveni (Arges), Bertestii de Jos (Brãila) és Gyüreg (Giroc, Temes). Az öt elfogadott zászló közül négyen rajta van a település neve is. De csak a neve, se megye, se ország! Ellenkezik a törvény elõírásaival? De még mennyire! Zavarta ez a kormányt? Ugyan, dehogy!
S most képzeljük el mi történne akkor, ha bekopogna a kormányhoz mondjuk Csíkcsicsó polgármestere egy olyan zászló-tervvel, amire az van ráírva, hogy “Ciceu – Csíkcsicsó”. Én szinte látom és hallom a felháborodott asztalcsapkodást, az arcnak mutatóujjal való ütögetését, az égre fordított szempárokat és a Törvény betûjének szigorú ismételgetését.