avagy a hatósági gátlástalanság csúcsai
Minekutána hónapokon keresztül nem tett eleget egy jogerõs ítéletnek megyénk prefektusa, tavaly szeptember elején panaszt tettem ellene hivatali visszaélés miatt. Az ügyészség a panasz iktatása után átadta azt kivizsgálásra a rendõrség gazdasági bûncselekményeket kivizsgáló részlegének (az olvasóra bízom hogy tippelje meg miért, tekintve hogy egy közigazgatási jellegû cselekedetrõl van szó, aminek semmilyen gazdasági vonatkozása nincs), ahol a munkát rábízták egy felügyelõre, aki rögvest lázas semmittevésbe kezdett. Azt, hogy a panaszom hova jutott onnan tudom, hogy közel négy hónappal késõbb érdeklõdtem a sorsáról, azt pedig hogy mekkora lendülettel dolgozott rajta a felügyelõ onnan lehet kikövetkeztetni, hogy további két érdeklõdés, illetve a benyújtás elsõ évfordulóján elküldött sürgetés nyomán végül kézhez kaptam a munkája “eredményét”, egy szûk két és fél gépelt oldal terjedelmû írásmûvet. A mintegy 5600 leütést tartalmazó mû 2016 szeptember közepe és 2017 június közepe között készült el, vagyis kilenc hónap alatt (ebbõl is látszik, hogy nem volt koraszülés), ami átlag napi 24 leülést jelent, nyolc órás munkaidõvel számolva óránként 3 betût. Az eredmény pedig az alábbi végzés utolsó három oldala lett:
A kép azonban rögtön árnyalásra szorul, mert elolvasva a szóban forgó opust nyilvánvalóvá válik, hogy az idõ egy részét garantáltan az emésztette fel, hogy ki kellett találni, hogy miképpen lehet a tényeket úgy tálalni, hogy azok a kívánt következtetésre vezessenek. Az ugyanis túl átlátszó lett volna, ha a szöveg csak annyiból áll, hogy márpedig a prefektus nem követett el bûncselekményt, keltezés, dátum és aláírás, kellett eléje néhány mondat, amivel azt a látszatot kelti, hogy valóban kivizsgálta az ügyet. S ha kellett, hát megírta derék felügyelõnk.
Az elõzõek fényében már sejtheti a tisztelt olvasó, hogy az egész szöveg elejétõl végéig mellébeszélés, ez azonban csak annak nyilvánvaló, aki ismeri a történetet részletesen. Így akár azzal is vádolható lehetnék, hogy az ügyben érdekeltként csak le akarom járatni az amúgy kiváló munkát végzõ rendõrt. Szerencsémre – neki meg pechjére – az illetõ annyira biztos volt abban, hogy tökmindegy mit ír le, a felettesei azt készpénznek veszik, hogy nyilvánvalóan valótlan dolgokat is papírra vetett. (Ebben az is szerepet játszhatott, hogy nem tudta, hogy milyen dokumentumok vannak a birtokomban. Márpedig vannak.)
Nézzük tehát az utolsó elõtti oldal második felét, ahol egy ilyen mondat olvasható: “Cu toate acestea numitul …“. Magyarul: Mindezek ellenére Andrei Jean-Adrian, prefektusi minõségében már a kivizsgálás alatt álló panasz benyújtása elõtt elküldte a megye minden polgármesterének az 1782/03.02.2016 számú körlevelet, amiben nyomatékosan felszólította õket, hogy ültessék gyakorlatba az 1206/2001-es Kormányhatározatnak a kisebbségek jogaira vonatkozó elõírásait. Igen? No lássuk csak azt az átiratot:
Az elsõ oldalán aláhúzott részben az olvasható, hogy a polgármesterek ellenõrizzék, hogy a településükön be vannak-e tartva az említett jogszabály elõírásai, s a tapasztaltaktól tájékoztassák a prefektust 30 napon belül. S hogy kétség ne férjen ahhoz, hogy a levél mindössze tájékoztatást kér a polgármesterektõl, az utolsó bekezdésben – ismét félkövéren írva – az olvasható, hogy a kér információkat márpedig büntetés terhe mellett juttassák el a Prefekturára 30 napon belül.
Nos, igazat ír a felügyelõ, vagy gátlástalanul csúsztat? Információt kérni arról, hogy betartják-e a törvényt az egyenlõ azzal, hogy felszólítja õket, hogy tartsák be? Nyilván nem. Arról nem beszélve, hogy a jogerõs bírói ítélet arra kötelezi a prefektust, hogy õ maga vizsgálja meg, hogy betartják-e a polgármesterek ama törvényes elõírásokat, s büntesse meg azokat, akik nem. Ami ugye még attól is távol van, hogy felszólítja õket.
Ez azonban még nem minden, nézzük a rendõri írásmû következõ két mondatát, onnan kezdve hogy: “La punctul 6 din aceastã adresã…” Ezek magyarul úgy szólnak, hogy az átirat 6. pontjában az áll, hogy a települések bejáratánál és kijáratánál levõ névtáblák legyenek kétnyelvûek, s ezzel kapcsolatban Maroshéviz polgármestere a 2174/15.02.2016 számú átiratban arról tájékoztatta a prefektust, hogy a város bejáratainál levõ táblákon szerepel a név magyarul is. Most tekintsünk el attól, hogy az a 6. pont nem arról szól amit a rendõr állít, csak azt kéri, hogy tájékoztassák a prefektust, hogy vannak-e kétnyelvû névtáblák a helység bejáratánál, s nézzük az említett 2174/15.02.2016 számú átiratot, ami történetesen nekem is megvan:
Ott van aláhúzva a 6. pont, amiben az áll, hogy Maroshéviz bejáratainál nincsenek kétnyelvû táblák. Ez már nem csúsztatás, ez egy az egyben egy ordas hazugság. Amit nem János bácsi mond, mikor Mari néni megkérdezi, hogy az este hánykor jött haza a kocsmából, hanem egy rendõr írja le egy hivatalos dokumentumban, aminek büntetõjogi következményei vannak! A rendõr gátlástalanul hazudik, azért, hogy a végén levonhassa a konklúziót, hogy a prefektus nem sértett törvényt!
Kell-e ennél fényesebb bizonyíték arra nézve, hogy a prefektus törvényt sértett?
S milyen állam az, ahol egy hivatalos kivizsgálást végzõ rendõr ilyet megengedhet magának?