Tizenegy hónappal ezelõtt iktattam egy panaszt a Diszkriminációellenes Tanácsnál. A törvény értelmében egy panasz megoldására 90 nap áll a rendelkezésükre. Tapasztalatból tudom, hogy ezt valamivel túl szokták lépni, ellenben mikor már tíz hónap is eltelt, rákérdeztem, hogy mi a helyzet a panaszommal. A válasz az volt, hogy a Tanács azon tagjának aki az én panaszomért felelõs nagyon sok munkája gyûlt fel, ezért a csúszás, de két hónapon belül biztosan kézhez fogom kapni a határozatot.
Utánanéztem, s a Tanács szervezési szabályzatában az áll, hogy iktatás után minden panaszt kiosztanak egy tagnak, õ felel a továbbiakban érte. Mivel a kiosztás sorban történik, elvileg a feladatok elosztása egyenletes, ellenben nyilván nem egyformán komplex minden ügy, így jó esély van arra, hogy egyeseknek sokkal több dolguk lesz ezzel a módszerrel. Hogy ezt a hipotézisemet ellenõrizzem (no meg hogy legyen egy konkrétabb képem arról, hogy mikorra várható a panaszom megoldása), kértem egy kimutatást a tavaly iktatott ügyekrõl. Ezt tegnap délután kaptam kézhez, de még azóta is a hatása alatt állok, ugyanis az derült ki belõle, hogy a 693 ügybõl 270 esetében hoztak döntést, s még azokból is csak 170 esetben szövegezték meg és küldték el a határozatot a feleknek! Ez utóbbi kevesebb mint 25%, olyan körülmények között, hogy 30 darabbal az idén végeztek! Ebben a tempóban további 3 és fél évre van szükség ahhoz, hogy az összes 2017-ben iktatott panasszal végezzenek, miközben fel fog gyûlni további 2400 panasz, amelyek megoldásához 17 évre lesz szükség, s így tovább. Abszurd és elfogadhatatlan.
A megkapott kimutatás alapján készítettem egy összesítõt, ami így néz ki:
Mint látható, az ügyek elosztása nem egyenletes, van akinek 109 jutott, s van olyan akinek csak 46 (leszámítva az elnököt, akinek gondolom egyéb feladatai is vannak, azért jut neki kevesebb). Még nagyobb eltérések tapasztalhatók ellenben ha az elvégzett munkát nézzük, amit valószínûleg nem lehet csak az ügyek komplexitásával magyarázni, elvégre ha valaki egy évben mindössze 8 ügyet old meg, akkor ott valami komoly gond kell legyen.
Anélkül, hogy túlságosan belemennénk a részletekbe, úgy gondolom hogy két következtetés mindenképp megfogalmazható:
1. A helyzet jobb szervezéssel és ellenõrzéssel némileg javítható a mostani körülmények között is (értem ez alatt az intézmény rendelkezésére álló emberanyagot és egyéb erõforrásokat).
2. Gyökeres javuláshoz azonban az szükséges, hogy az állam sokkal nagyobb figyelmet és több erõforrást szánjon erre az intézményre. A jelen áldatlan helyzet ugyanis azt mutatja, hogy a diszkrimináció megelõzése és kezelése terén is csak a szavak szintjén mintaállam Románia, a gyakorlatban maga az állam valósággal bátorítja a diszkriminációt elkövetõket, hisz igen jó esélyük van arra, hogy a tetteik büntetlenül maradjanak, mert a Diszkriminációellenes Tanácsot lassan maga alá temeti és teljesen megbénítja a felhalmozódó panaszok sokasága.