Hargita megye északi részének szenátora a “forradalom” óta a politika magas régióiban lakozó, nagy tapasztalattal rendelkezõ, kiterjedt ismeretségi körrel bíró, az élet számtalan területén otthonosan mozgó Verestóy Attila. Számos magyar kollégájával ellentétben egy valóban komoly, megbízható ember, nem véletlenül lett nem csak tagja, de titkára is a két ház közös szakbizottságának, amelynek feladata a Román Hírszerzõ Szolgálat felügyelete.
Hogy ezt a munkát mennyire komolyan veszi, azt jól mutatja az is, hogy megválasztásától (2013 február 5) kezdve, idén június hetedikével bezárólag a bizottság minden egyes ülésén (szám szerint – még kimondani is sok – 328 darabon) részt vett. Ha esett az esõ, ha fújt a szél, ha fürdõt kellett avatni Parajdon, vagy egyéb fontos feladata volt idehaza, az soha nem akadályozta meg abban, hogy aznap Bukarestben is ott legyen a bizottság ülésén.
Ilyen körülmények között az csak természetes, hogy amikor azt tapasztaltam, hogy a bizottság nem viszonyul kellõ komolysággal a hozzá intézett petíciómhoz, akkor személyes levélben is megkerestem, eképpen:
Tisztelt uram!
A Román Hírszerzõ Szolgálat tevékenységét felügyelõ parlamenti bizottság titkáraként elvileg tudomása kell legyen a bizottsággal folytatott levelezésemrõl, ellenben élek a gyanúperrel, hogy ez mégsincs így.
A biztonság kedvéért elküldöm hát önnek csatolva a petíciómat, az arra kapott választ, illetve a viszontválaszomat. A kérésem pedig az, hogy kövesse figyelemmel, hogy az ügy kezelése során a bizottság tartsa be a vonatkozó törvényeket és szabályokat, ugyanis a válaszból arra következtetek, hogy erre alapból nem létezett semmiféle szándék.
Üdvözlettel,
Árus Zsolt
A levelet július hatodikán küldtem el, jó érzékkel, ugyanis – mint utólag megtudtam – aznap is, meg a rá következõ napon is ülésezett a szakbizottság, módja volt tehát azon melegében tájékozódni. Hogy ezt megtette-e azt nem tudom, de tény, hogy a következõ hetekben nem érkezett válasz a levelemre.
Gondolva arra, hogy valamely felelõtlen szenátusi irodista nem juttatta el hozzá azt, illetve meg arra is, hogy a nyári szünet jelentett akadályt (értsd: a bizottság munkatársai szabadságra mentek, s elvitték magukkal az iratszekrény kulcsát, így az amúgy egész nyáron dolgozó szenátor nem tudott hozzáférni a dokumentumokhoz), múlt hónap végén újraküldtem a fenti levelet, majd izgatottan vártam a választ. S várom még ma is. Az egyfajta evidencia ugyanis, hogy a parlamenti képviselõk odafigyelnek a választóikra, azokra, akiknek a parlamentbe jutásukat köszönhetik, s lehetõségeik szerint segítik azokat, ha ügyes-bajos dolgaikkal hozzájuk fordulnak. Ez néha még arra is kiterjed, hogy ismeretségi hálójukat, kapcsolataikat bevetve “elintéznek” ezt-azt, de jelen esetben mindössze arról van szó, hogy tájékoztatást kellene adjon arról, hogy mi történt egy olyan ülésen, amin õ jelen volt, s amin egy olyan személy petícióját vizsgálták ki, aki történetesen az õ választókerületében lakik.
Minden eshetõséggel számolva a 2012-es választásokkor az összes jelölt nevére tettem egy-egy pecsétet, hogy bármelyik nyer is, annak mondhassam el, hogy én rá szavaztam. Elnézve a szenátorom viszonyulását, igen valószínûnek tartom, hogy jövõben ez nem így lesz, rá nem fogok pecsételni. Pedig azt tudni lehet hogy ismét indulni fog, azt már rég bejelentette. Ilyen mentalitással azonban nem érdemel támogatást, megírni is azért írom meg ezt, hogy mások is gondolják meg jól, hogy szavaznak-e rá.