Az köztudott, hogy a romániai igazságszolgáltatás igen gyakran nem áll a helyzet magaslatán, erre korábban számos példát adtunk már. S hogy az egészet folyamatában lássuk (azaz kövessük figyelemmel az esetleges változásokat – már amennyiben vannak), hadd folytassuk a sort:
2018-ban indított pert az ADEC egyesület Csomafalva polgármestere ellen, azért, mert – horribile dictu! – a felszólítására nem távolította el a községházáról Székelyföld zászlaját. Mert ugye az a zászló félrevezetõ, a tájékozatlan polgár annak alapján még azt találja gondolni, hogy létezik hivatalosan olyan közigazgatási egység, hogy Székelyföld. A per során a polgármester többek közt azt hozta fel, hogy az ADEC személyesen nem érintett ebben a kérdésben, így a közigazgatási bíróságokról szóló törvény értelmében nem is indíthat ilyen pert. Erre az ADEC válasza az volt, hogy nyilvánvaló módon neki nincs ebben az ügyben személyes érintettsége, de az nem is kell, mert õ a közérdek védelmében lép fel, s ehhez bárkinek joga van. Hargita Megye Törvényszéke pedig igazat adott neki, megállapította, hogy érdekelt az ügyben, majd a panaszt érdemben elbírálta és kötelezte a polgármestert a zászló eltávolítására. Az ítélet teljes terjedelmében itt olvasható. A polgármester fellebbezett, de sikertelenül, mert a Marosvásárhelyi Táblabíróság a fellebbezést elutasította, így a zászlót el kellett távolítani.
S akkor ugorjunk egyet az idõben, egészen pontosan tavaly júniusig, amikor a Székely Figyelõ felszólította Târgu Neamt polgármesterét, hogy távolítsa el a városban található vár oromzatáról Moldva zászlaját. Tekintettel arra, hogy a polgármester azt válaszolta, hogy a vár a megyei önkormányzat tulajdonában van, elküldtük nekik is a felszólítást, s az ügybõl – nem meglepõ módon – per lett, mert a felszólításnak nem tettek eleget. Mondanunk sem kell, hogy a keresetet nagyon pontosan az ADEC-érõl másoltuk, hogy minden érv és jogszabályi hivatkozás ugyanaz legyen, ennek ellenére a megyei törvényszéken vesztettünk, ugyanis Neamt megye elnöke azzal érvelt, hogy egy Hargita megyei alapítványnak az ég világán semmi köze ahhoz, hogy milyen zászló leng egy Neamt megyei váron. S szinte hihetetlen módon a törvényszék igazat adott neki! A teljes ítélet itt olvasható. Ez ellen természetesen fellebbeztünk, de meglepetés nem ért, a Marosvásárhelyi Táblabíróság a fellebbezésünket elutasította. Csak a biztonság kedvéért: az egyik perben egy Bukarestben bejegyzett egyesület emelt kifogást egy Hargita megyei településen a községházára kitûzött regionális zászló miatt, a másikban egy Hargita megyei alapítvány tette ugyanazt egy Neamt megyei épületen levõ zászló miatt. A jogi érvelés meg az indoklások szó szerint egyeztek a két perben, s mindkettõ Hargita Megye Törvényszékén, majd a Marosvásárhelyi Táblabíróságon zajlott. Az ítéletek ellenben egymással szöges ellentétben állnak.
Jó jó, mondhatja valaki, az egy dolog, hogy ugyanaz a bíróság, de ott sok bíró dolgozik, s ha a két ügyet nem ugyanazok a bírók tárgyalják, akkor megeshet, hogy más-más következtetésre jutnak, elvégre a bíró is ember. S ha megnézzük a két másodfokú ítéletet, akkor valóban azt látjuk, hogy nem ugyanaz a bírói tanács bírálta el azokat.
Rendben, akkor nézzünk egy harmadik ügyet, aminek a tárgya ugyan nem Székelyföld zászlaja, hanem a városháza felirat eltávolítása a tusnádfürdõi polgármesteri hivatal homlokzatáról, de a felperes ugyanaz a bukaresti egyesület. Itt van a két ügyben Marosvásárhelyen született ítélet:
Mint látható, mindkét esetben az alperes felvetette a felperes személyes érdekeltségének a kérdését, s az elsõ esetben ezzel a bíróság nem értett egyet, a másodikban ellenben igen. Történt ez olyan körülmények között, hogy mindkét esetben ugyanaz volt a három bíróból kettõ, köztük a bírói tanács elnöke. Az már csak külön pikantériája a dolognak, hogy a neve alapján az illetõ magyar ember!
Kolozsvár az erdélyi magyarság számára különleges jelentõséggel bír, ehhez úgy gondoljuk vita nem fér. Éppen ezért egyáltalán nem mindegy, hogy mennyire tudja otthon érezni magát benne az arányaiban fogyatkozó, de még mindig igen nagy számú kolozsvári magyar, illetve a szép számmal ott tanuló magyar diák. Ilyen téren kiemelt szerep hárul a helyi önkormányzatra, még pontosabba arra, hogy az tiszteletben tartja-e nem mást, min az ország törvényeit. Márpedig nem tartja, ezt bizonyítja az, hogy pár évvel ezelõtt pert kellett indítani azért, hogy a bejáratainál levõ helységnév-táblákra kerüljön fel a város magyar neve is. Mondhatni csodával határos módon – mert láttunk már Romániában “furcsa” bírósági ítéleteket – akkor az a döntés született, hogy a polgármester köteles a felperesek kérésének eleget tenni. Az indoklás pedig az volt, hogy a közigazgatási törvény értelmében Kolozsváron az önkormányzat köteles használni a magyar nyelvet is. Ezzel mondhatni azt sikerül elérni, hogy bár kívülrõl (azok számára, akik oda épp bemennek) a törvény legyen betartva. Ellenben – habár az ítélet indoklása a konkrét ügynél sokkal messzebb mutatott – a városon belül semmi nem változott. Kívülrõl már Kolozsvár is, de belül csak Cluj-Napoca maradt, holott a jogos elvárás az, hogy legyen kívül-belül Kolozsvár is. Ha pedig magától, törvénytiszteletbõl nem ment, akkor hadd lássuk menni fog-e felszólításra. E célból a mai napon a következõ petíciót küldtük a kolozsvári önkormányzat címére:
———————————————————
Kolozsvár polgármesterének és képviselõtestületének
Tisztelt polgármester úr, tisztelt helyi képviselõk!
A 215/2001-es törvény 19. cikkelye értelmében azokban a közigazgatási egységekben, ahol egy adott kisebbség részaránya meghaladja a 20%-ot, annak az anyanyelvének a használatát kötelezõ módon biztosítani kell a helyi önkormányzatban, illetve az annak alárendelt közintézményekben.
Ugyanazon törvény 76. cikkelye értelmében az említett feltételt teljesítõ településeken a település bejáratainál annak nevét s a közintézmények bejáratánál azok megnevezését az adott kisebbség nyelvén is ki kell írni, illetve minden közérdekû információt közzé kell tenni az adott kisebbség nyelvén is.
Végezetül a 215/2001-es törvény 131. cikkelye azt is kimondja, hogy ezek a szabályok érvényben maradnak akkor is, ha idõvel valamely településen az adott kisebbség részaránya 20% alá esne (ugyanis jogállamban szerzet jogokat nem szokás visszavonni).
Az esetleges vitákat vagy félreértéseket elkerülendõ, a törvény végrehajtási utasításai (melyeket az 1206/2001-es Kormányhatározattal hagytak jóvá) több mellékletben tartalmazzák azon települések listáját, amelyekre ezek az elõírások érvényesek. A kilencedik melléklet 1. sorában pedig ott található az önök városa is.
Mint köztudott, a fentiek alapján született meg a 1535/117/2015* ügyben 2017 február 27-én a 961/2017-es számú jogerõs ítélet, ami arra kötelezte a város polgármesterét, hogy tüntesse fel a város nevét a bejáratainál levõ táblákon magyar nyelven is.
Idõközben a parlament hatályon kívül helyezte a 215/2001-es törvényt, annak helyét átvette az 57/2019-es Sürgõsségi Kormányrendelettel elfogadott Közigazgatási Törvénykönyv, ami (lásd annak 94. és 195. cikkelyeit) a kisebbségek nyelvének használata terén minimális eltéréssel ugyanazokat írja elõ, mint a fent említett törvénycikkelyek.
A Közigazgatási Törvénykönyv elfogadásakor a kormány nem érvénytelenítette az 1206/2001-es határozattal elfogadott, a kisebbségek nyelvének a közigazgatásban való használatára vonatkozó szabályokat, a kormány pedig a Törvénykönyv érvénybe lépése óta nem fogadott el újabb ilyen irányú határozatot. Így (a Törvénykönyv 626. cikkelye értelmében) az 1206/2001-es határozat ma is érvényben van, beleérve a fent említett 9. mellékletet, következésképpen a magyar nyelv használatára vonatkozó szabályok továbbra is érvényesek Kolozsvár esetében is.
Ugyan az említett pernek nem volt tárgya a többi, fent említett elõírás betartása, de egy jogkövetõ önkormányzat az ítélet indoklását olvasva magától is a gyakorlatba kellett volna ültesse azokat, hisz nyilvánvaló módon azok is mind érvényesek és betartandóak Kolozsvár esetében.
Mindezek figyelembevételével ezúton felkérjük önöket, hogy haladéktalanul kezdjék meg gyakorlatba ültetni városukban a Közigazgatási Törvénykönyvnek a magyar nyelv használatára vonatkozó elõírásait, illetve hogy elfogadható határidõn belül gondoskodjanak arról, hogy azokat teljes mértékben és minden viszonylatban (a helyi közintézmények feliratozása, a magyar nyelv használatának biztosítása szóban és írásban minden helyi közintézményben, minden az önkormányzat által valahova kihelyezett felirat magyar fordításának a kihelyezése, stb.) gyakorlatba is ültessék.
Bízunk benne, hogy tekintettel a fent említett per kimenetelére, jelen kérésünk teljesítésére békés úton kerül sor. Egyúttal jelezzük, hogy az általunk igényeltek megvalósítása során kérésre szakmai segítséget biztosítunk, azért, hogy a folyamat minél gyorsabban és problémamentesebben menjen végbe.
Gyergyószentmiklós, 2021.XI.8.
Tisztelettel
Árus Zsolt István, elnök
————————————————–
Illúzióink nincsenek, tudatában vagyunk annak, hogy a jelzett probléma nem fog 30 napon belül megoldódni. De ha hozzá se látunk, akkor garantáltan soha nem érünk a végére. Ezzel együtt igencsak kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi lesz a válasz a petíciónkra.
Egyik közismert népmesében van szó a lányról, aki hozott is meg nem is, s valami hasonlót valósított meg a román parlament is, amikor – nem kis külsõ nyomásra – 2015-ben módosította a 31/2002-es Sürgõsségi Kormányrendeletet (ami a szélsõséges szervezetek dicsõítésének és az olyan eszméknek a tiltásáról szól) olymódon, hogy az vonatkozzon a Vasgárdára is. A jogszabály ugyanis látszólag nagyon alapos, pontosan meghatároz fogalmakat, illetve számos cselekedetet tilt meg illetve tesz büntethetõvé, de ha alaposabban megvizsgáljuk akkor kiderül, hogy nem kiskapu, egy méretes csûrkapu tátong rajta.
Konkrétan: tiltja a Vasgárda jelképeinek használatát, a jelképei és eszméi terjesztését, ellenben nem tiltja a vezetõinek és ideológusainak a kultuszát, s így az egész ugyebár fabatkát sem ér. Ugyanis ha alapítványok, egyesületek, utcák, intézmények, stb. viselhetik a Vasgárda vezetõinek a nevét, ha rendezvényeket szerveznek a tiszteletükre, szobraik ott vannak közterületen, akkor õk nyilván csak jó, tiszteletre méltó emberek lehettek, akik létérõl ily módon bárki tudomást szerezhet. Innen kezdve a 21. században minimális erõfeszítéssel meg lehet tudni róluk mindent, sõt, az eszméiket tartalmazó könyvek is minden további nélkül beszerezhetõek. Hogy csak egy példát mondjunk, elég ellátogatni az okazii.ro oldalra, s rákeresni arra, hogy “Zelea Codreanu”, s máris könyvek tucatjaiból lehet válogatni.
A trükk pedig ott van, hogy személyek viszonylatában csak azok kultuszát tiltja a jogszabály (minden logika nélkül, de nagyon ügyesen, el kell ismerni), akiket valamilyen hazai vagy nemzetközi bíróság elítélt háborús- avagy emberiesség elleni bûncselekmény miatt. Márpedig a Vasgárda vezetõit ilyen bûncselekmény miatt nem ítélték el (jellemzõen esetleg valamilyen köztörvényes cselekedet miatt). Így Romániában minden további nélkül lehet Corneliu Zelea Codreanu iskola vagy utca, szobra ott állhat minden további nélkül bármelyik település fõterén, miközben például a kommunista népbíróság által elítélt Wass Albert szigorú tiltás alá esik.
Így történhetett meg az is, hogy két évvel ezelõtt panaszt tettünk az ügyészségen egy személy ellen, aki megemlékezést szervezett a Codreau halálának a helyszínén, a panaszunkat azonban “kitartó, alapos nyomozás után” nemrég az ügyészség ejtette. S ha ez nem lenne elég, az ügyész rendeletében az is le van írva, hogy hasonló rendezvényekre máskor is került sor (tehát nem nagy titokban, az ügyészségek is tudnak azokról), de mindig minden a legnagyobb rendben volt. Vélhetõen kicsit dicsérték az illetõket, szépeket mondtak róluk, de semmi gond, azt a törvény nem tiltja.
Ilyen körülmények között ez a jogszabály nyilvánvalóan módosításra szorul, a kérdés az, hogy kapható-e erre Románia parlamentje? Egy próbát megér, mert legalább azt ki lehet deríteni, hogy puszta tévedésrõl van szó (amennyiben a szükséges módosításokat megejtik), vagy szándékos sumákolásról (amennyiben a módosítástól valamilyen kifogással elzárkóznak). Mi elkészítettük a módosítás tervezetét, ha kerül(nek) parlamenti képviselõ(k) aki(k) benyújtaná(k), jelentkezzen(ek) bátran!
Frissítés (november 5):
Levélben szólítottuk fel az okazii.ro-t, hogy távolítsa el a kínálatából a törvénysértõ vasgárdista termékeket. A válaszuk a következõképpen hangzik: ” Buna ziua,
Okazii.ro este o platforma de comert online pusa la dispozitia utilizatorilor acesteia, prin intermediul careia persoane Fizice sau Juridice pot comercializa produse diversificate, cu respectarea Termenilor si Conditiilor site-ului precum si legislatia in vigoare. Conform verificarilor efectuate impreuna cu Departamentul Juridic, produsele reclamate de dumneavoastra sunt comercializate de catre utilizatorii platformei in interesul artei sau stiintei, cercetarii ori educatiei, nefiind identificate elemente care contravin vreunei legi. Astfel, din pacate suntem nevoiti sa declinam solicitarea de a elimina produsele (nenominalizate) din cadrul platformei, fara un temei legal fondat.
O zi placuta,”
Azaz röviden: mûvészeti, tudományos, kutatási vagy oktatási célból forgalmazzák azokat (ezek a kivételek szerepelnek a jogszabályban), tehát nem sértenek törvényt, így a kérésünknek nem tesznek eleget. Az állítás nyilvánvalóan nem igaz, lássuk egyetért-e ezzel az ügyészség is.
Tavaly decemberben egy petíciót intéztünk Iohannis elnökhöz, aminek elõzményeirõl és tartalmáról akkor itt számoltunk be. A petícióban szereplõ negyedik kérésünk – kiindulva abból, hogy a mintegy 6%-ban svédek által is lakott Finnországban az államelnök honlapjának van svéd nyelvû változata is – az volt, hogy a román elnök is készíttesse el a hivatalos honlapjának a magyar nyelvû változatát. A szokásos terjengõs, mellébeszélõ, kioktató, stb. válaszban erre vonatkozóan röviden és sejtelmesen mindössze annyi áll, hogy ezt a javaslatot szem elõtt tartják (va rãmâne în atentia noastrã). Ez természetesen minden csak nem kielégítõ válasz, így több rendben visszatértünk a témára, de nem meglepõ módon eredménytelenül, mert semmilyen konkrétumot nem sikerült kipréselnünk az amúgy nagyon szolgálatkész, a kisebbségek jogait nagyon a szívén viselõ elnökbõl (illetve a hivatalából). Az utolsó reménységünk az volt, hogy mivel az az információ, hogy készül-e magyar nyelvû változata az elnöki hivatal honlapjának közérdekûnek minõsül, ezért közérdekû adatigénylést fogalmaztunk meg és küldtünk el. Eredményt azonban így sem értünk el, mert ugyan a törvény ilyen esetben világos (a kért adatot tíz napon belül közölni kell), választ ismételt kérésünkre sem kaptunk. Így maradt ismét az, hogy bírósághoz kellett fordulunk, kérve, hogy az kötelezze az elnöki hivatalt a kért információk közlésére. No de ez sem lesz egy könnyû eset, ha figyelembe vesszük, hogy amikor az elnöki hivatal kapcsán magyar kérdésrõl van szó, akkor a bíróságok igen nagy alapossággal keresik a kibúvót, még pontosabban a kifogást, ami alapján a kérést el tudják utasítani. Ebben a perben a tárgyalás a héten lesz, az eredményrõl természetesen majd beszámoltunk. Azt ellenben már most elmondhatjuk, hogy az alperes hivatal nagy erõket mozgósított, változatos módon próbálja félremagyarázni a helyzetet s az által félrevezetni a bíróságot. E célból egy hét oldalas válasziratot fogalmaztak meg! S akkor gondoljunk csak bele: a helyzet nyilván az, hogy Iohannisnak esze ágában sincs bár egy ilyen banális, jól mutató, de szinte semmi hasznot nem jelentõ gesztust sem tenni a romániai magyarok felé. Ezt nyíltan bevallani ellenben természetesen égõ lenne, hisz foltot ejtene a “mintaállam” mítosz fényesen csillogó felületén. Ezért hát ködösít és minden eszközt bevet, csak hogy ne kelljen egyenesen és karakán módon bevallja, hogy magyar nyelvû honlapja márpedig nem lesz. Jogászai, akik akár hasznos munkát is végezhetnek, helyette hosszan izzadnak azon, hogy sok oldalon keresztül magyarázzák a megmagyarázhatatlant. S innen kezdve már teljesen mindegy, hogy mit fog dönteni a bíróság, mert a lényeget Iohannis elnök már nyilvánvalóvá tette: egy hang sem igaz abból, amit a Nagy Károly díjat neki ítélõ kuratórium róla állít, illetve amivel maga is úton-útfélen tetszeleg. Nem védelmezõje õ a kisebbségeknek és a jogaiknak, sõt, annyira utálja a magyarokat, hogy még bár egy szinte semmitmondó gesztust se képes kipréselni irányukba magából. Aki az ügy irataira kíváncsi, az itt találja meg az említett válasziratot, s annak mellékleteiben az azt megelõzõ levelezésünket.
Alább egy hozzánk eljutott, úgy gondoljuk hogy sokak számára hasznos információt osztunk meg:
“Nemrég szükségem lett egy telekkönyvi kivonatra, s mikor megkaptam, akkor azzal szembesültem, hogy a nevem tévesen (ékezetek nélkül) szerepel rajta. Ez meg azt jelenti, hogy ugyanígy szerepel a telekkönyvben is. Erre petícióban fordultam a telekkönyvi hivatalhoz, s jeleztem nekik, hogy az nincs rendjén, hogy a számítógépes rendszerük nem tudja kezelni az ékezetes betûket, hisz például számos olyan eset van, amikor két név csak ékezetekben különbözik egymástól, így ez akár súlyos jogi problémákat is okozhat (elvitatható lehet valakinek a tulajdonjoga valaki más javára). Válaszában a hivatal arról tájékoztatott hogy tévedek, az informatikai rendszerük kezelni tud mindenféle ékezetes karaktert, s ha a nevem tévesen szerepel a telekkönyvben, akkor forduljak a területileg illetékes kirendeltségükhöz, s ott érdeklõdjek, hogy ennek mi az oka, illetve hogy miképpen lehet a hibát kijavítani. Ezt meg is tettem, s ott megerõsítették, hogy a rendszerük valóban tudja kezelni az ékezetes betûket, néhány nap múltán pedig kézhez kaptam a kiigazítást bizonyító iratot, így a nevem már helyesen szerepel a telekkönyvben.”
Azt nem tudhatjuk, hogy ez a probléma mennyire elterjedt, de joggal feltételezhetõ, hogy ilyen-olyan okokból sokakat érint, azoknak jelezzük ezúton, hogy a hiba javítható és kérésre javítják is. Ugyanakkor jó ezt tudni azoknak is, akik ezután fognak ingatlan birtokába jutni, hogy figyeljenek oda az ékezetes betûk helyes használatára (ami nem csak a nevek, de sok esetben a lakcím esetében is érvényes) és ne engedjék, hogy a telekkönyvbe hibás, ékezetmentes bejegyzések kerüljenek.
Sokszor és sok összefüggésben elmondtuk és leírtuk már, hogy ha a magyar közösséggel akár csak érintõlegesen összefügg egy ügy, akkor arra kell számítani, hogy az abban eljáró romániai bíróságok a legapróbb lelkiismeretfurdalás nélkül áthágnak bármilyen jogszabályt (kezdve az alkotmánnyal), s úgy ítélkeznek. Ezt bizonyítja a Marosvásárhelyi Táblabíróság két friss ítélet is (ez és ez). Pedig mindkét esetben akár a nemzeti büszkeség is elég ok lehetne arra, hogy az ítéletek pont fordítottak legyenek. S valamiért mégsem. Nézzük konkrétan: Azt ma már minden magyar ember tudja mifelénk, hogy van egy Dan Tanasã nevû egyén, aki azzal szerzett magának országok hírnevet, hogy perek tucatjait zúdította erdélyi, azon belül meg elsõsorban székelyföldi elöljárók nyakába, különféle mondvacsinált okokkal. Egyik ilyen típus-ügy az, amikor azért perel polgármestereket, mert azok nem tartják be betû szerint a román zászlóról szóló törvény azon két elõírását, miszerint a polgármesteri hivatal bejárata felett kell legyen az ország címere, annak két oldalán pedig egy egy román zászló. S hogy – hogy nem, függetlenül a konkrét helyzetektõl (amilyen volt a mikóújfalusi, ahol a bejárat fölött egyszerûen nincs hely, ezért a címer a bejárat mellett volt), a bíróságok minden ilyen esetben helyt adtak a kereseteknek, s kötelezték a polgármestereket a törvény betû szerinti, szigorú betartására.
Azt mondanunk sem kell, hogy a pereken túl (illetve a periratokban is) milyen lelkesen gyalázta Tanasã a románok kenyerét evõ polgármestereket, akik semmibe veszik az állam jelképeit, Nagy Magyarországról álmodnak, stb, stb. Ezek után logikus lépés volt részünkrõl, hogy vessünk egy pillantást arra, hogy miképpen néz ki ugyanez a Kárpátok túlsó oldalán. Ellátogattunk hát három szomszédos megyébe (Neamt, Bákó és Suceava), s azt tapasztaltuk, hogy ott a helyzet sokkal rosszabb, amint azt a legutóbbi utunkon is számos fényképpel dokumentáltuk (itt). Ezen akár csodálkozhatnánk is, elvégre román településekrõl van szó, ahol a polgármester jó román ember, aki garantáltan nem álmodozik Nagy Magyarországról, s akár büszke is lehet az országára, aminek úgy is jelet adja, hogy a hivatalára kihelyezi annak a jelképeit, s ezt minden törvényi kényszer nélkül. S mégsem így tesznek, pedig törvény kötelezi õket arra. Amint hogy törvény kötelezi a prefektusokat is, hogy ennek a törvénynek a betartását felügyeljék, s ha kerül renitens polgármester aki megszegi azokat, akkor ugyanolyan határozottan lépjenek fel ellene, mint mondjuk Maros megye prefektusa, aki perrel kötelezte Makfalva polgármesterét a székely zászló eltávolítására. S mit ad Isten, ott nem csak a polgármesterek, a prefektusok is tesznek a törvényekre, s még bár akkor sem tették a dolgukat, amikor petícióval fordultunk hozzájuk, s felszólítottuk, hogy gondoskodjanak arról, hogy megyéjükben minden polgármesteri hivatal homlokzatára legyen kihelyezve az ország címere és zászlaja, illetve büntessék meg azokat a polgármestereket, akik hivataláról ezek hiányoznak. Mindhárom prefektus beérte azzal, hogy azt válaszolta a petíciónkra, hogy felszólításokat küldtek ki a polgármestereknek, de különben is, a megyében jártukban-keltükben sehol nem tapasztalták, hogy ezeket az elõírásokat megsértették volna. Mit volt mit tenni, pert indítottunk a prefektusok ellen, a törvényszékre pedig fényképes bizonyítékokat tettünk le arra nézve, hogy a prefektusok állítása tényszerûen hamis. Az eredmény pedig ez lett. Ha valaki azt kérdezné, hogy a keresetek benyújtásakor számítottunk-e erre a végkifejletre, akkor a válaszunk az, hogy nagyobb esélyt adtunk ennek, mint annak, hogy a pereket megnyerjük. Sõt, akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a perek indításakor a célunk nem az volt, hogy kerüljön végre címer és zászló Boroaia vagy Gura Humorului polgármesteri hivatalára, hanem sokkal inkább az, hogy nyerjünk kézzel fogható, konkrét bizonyítékot arra nézve, hogy a hazai bíróságokat sokkal jobban érdekli a magyarok frusztrálása mint a törvények betartása. Inkább maradjon címer és zászló nélkül Bodesti polgármesteri hivatala (lásd itt), mintsem hogy ez a székely alapítvány pert nyerjen egy román prefektussal szemben – mondhatták magukban az ügyekben eljáró bírók, ezért szemrebbenés nélkül döntöttek úgy, hogy ha egy intézményhez valaki petíciót intéz, akkor az intézmény egyetlen kötelessége az, hogy a petícióra 30 napon belül válaszoljon. Az már teljesen lényegtelen, hogy a válasz igaz, maszatolás avagy egyenesen szemenszedett hazugság. Mit lehet erre mondani? Köszönjük szépen Hargita megye Törvényszékének és a Marosvásárhelyi Táblabíróságnak, hogy nem ábrándítottak ki, s ilyen szép, egyértelmû bizonyítékokat adtak a kezünkbe. Innen kezdve már csak rajtunk múlik, hogy ezeket miképpen hasznosítjuk, s azt megígérhetjük, hogy azon leszünk, hogy a maximumot hozzuk ki belõlük.
A helyzet pedig pontosan fordított akkor, amikor a per tárgya magyar jelképek, érdekek és jogok védelme. Olyankor rögtön visszafele kezdenek forogni a fogaskerekek a bírók fejében, s nagyítóval keresik a felhozható törvényes elõírásokat, illetve ha mégsem sikerül olyat találni, akkor meg minden további nélkül alkalmaznak olyanokat, amiknek semmi közük nincs az adott helyzethez. Vagy pedig nemes egyszerûséggel eltekintenek létezõ törvényes elõírásoktól. Ezt fényesen bizonyítja a végül – köszönhetõen a prefektusnak – csak megoldódott vaslábi település-táblák esete, ahol a bírók a polgármester állításának hittek (miszerint háromnyelvû táblák vannak kihelyezve) és nem az általunk letett fényképnek (amin azt láthatták, hogy a táblák csak román nyelvûek). Ugyanez történt abban a perben is, aminek tárgya piros-fehér-zöld zászlók eltávolítása volt Székelyudvarhely polgármesteri hivatalából. A bírókat csöppet sem érdekelte, hogy az általuk alkalmazott törvény más országok zászlajára vonatkozik és hogy a vitatott zászlók nem voltak Magyarország hivatalos zászlajai, mert nem feleltek meg a vonatkozó magyarországi törvényben rögzítetteknek. Ha egy zászló piros-fehér-zöld, akkor a romániai bírók szerint az csakis Magyarország zászlaja lehet, még akkor is, ha ezért netán az olaszok, mexikóiak, stb. megsértõdnek. S hiába nyújtottunk be perbelépési kérést, a másodfokon eljáró Bukaresti Táblabíróság azt egyszerûen levegõnek nézte, s úgy hozott ítéletet, hogy az alapítványunkat meg se idézte a tárgyalásra, érveinket pedig nem vette figyelembe.
Fontos tisztázni azt, hogy a két helyzet kétféle kezelést követel meg. A próba-perek esetében ugyanis (mint a fent említett moldvai zászló-perek) a cél mindössze az, hogy bizonyítsuk, hogy a romániai bíróságok kettõs mércét alkalmaznak, diszkriminálják a magyarokat. Ott a cél tehát az, hogy szülessen meg a jogerõs ítélet, amit aztán fel lehet használni ezt bizonyítandó. Ezzel szemben a jogsértések miatti perekben ott nem lehet megállni. Nem elég ugyanis az, hogy bizonyítást nyert, hogy a hazai bíróságok törvénysértõ módon jártak el, hanem tovább kell menni, mert célunk a közösségünket érõ jogsérelmek orvoslása is. Ezt tettük az udvarhelyi esetben is, amint már akkor jeleztük. Most pedig már azt is elmondhatjuk, hogy az a per valóban nem ért véget, ugyanis ezt a panaszunkat is befogadhatónak találta a strasbourgi bíróság, 36556/21-es számmal iktatta és érdemben le fogja tárgyalni. Ez más szóval azt jelenti, hogy annyira nyilvánvalóan jogsértõ az ítélet, hogy Strasbourgban már elsõ látásra úgy találták, hogy ezzel az üggyel érdemben foglalkozniuk kell. Ez szám szerint a tizenharmadik ilyen (befogadott, elbírálásra váró) panaszunk az Emberi Jogok Európai Bíróságán, s ha az érdemi vizsgálat során is olyan alapos lesz a bíróság mint sok más esetben (ami szinte szõrszálhasogató alapossággal vizsgáltak ki és kevésbé súlyos esetekben is megállapították a jogsértést), akkor jó eséllyel ezek a perek a gyõzelmünkkel fognak végzõdni. Ezért ezúton újra arra bíztatunk mindenkit, hogy ha jogsérelem éri, maga is forduljon a strasbourgi bírósághoz. Azokat pedig, akik nem rendelkeznek ilyen téren tapasztalattal arra bíztatjuk, hogy forduljanak hozzánk bizalommal, mert szívesen segítünk, hisz számunkra nem kétséges, hogy ezek a perek jelentõs szerepet tudnak játszani a “Románia egy mintaállam” hamis mítosz rombolásában, ez pedig az erdélyi magyarságnak elemi érdeke.
2018 november hatodikán, vagyis szinte három évvel ezelõtt kértük fel Vasláb polgármesterét, hogy a település bejárataihoz tegyenek ki kétnyelvû táblákat, mert a magyar lakosság aránya a községben meghaladja a 20%-ot. A válasz az volt, hogy Vaslábon tiszteletben tartják a magyar nyelv használatára vonatkozó törvényes elõírásokat. Ami nyilván nem volt igaz, így kénytelenek voltunk perre menni, s a pert – ugye Romániában élünk – jogerõsen elvesztettük. Ezt persze nem hagytuk annyiban, panaszt tettünk Strasbourgban, s az eredmény ez lett. Van tehát esély arra, hogy az Emberjogi Bíróság kimondja, hogy az eljárás nem volt tisztességes, s annak alapján majd perújrafelvételt kérhetünk, aminek az is lehet a vége, hogy a bíróság kötelezi a polgármestert a kétnyelvû táblák kihelyezésére. Ez azonban még évekbe fog telni, ezért úgy döntöttünk, hogy addig sem ülünk ölbe tett kézzel, hanem megpróbálunk eredményt elérni más úton. Tettük ezt már csak azért is, mert idén tavasszal Iohannis elnök közbenjárására a belügyminiszter körlevélben szólította fel a prefektusokat, hogy gondoskodjanak arról, hogy a megyéjükben tartsák be a kisebbségek nyelvének használatára vonatkozó törvényes elõírásokat. (Ezt az elnök nyilván nem saját kezdeményezésbõl tette, hanem hosszaz unszolás után, illetve azt a kérdést is fel lehet tenni, hogy miért kell egy miniszter arra szólítson fel prefektusokat, hogy tegyenek eleget törvényes kötelezettségeiknek, de ezeket most hagyjuk, maradjunk annyiban, hogy Romániában élünk, tehát a dolgok így mennek.) Lényeg a lényeg, idén április 14.-én levélben kértük a megye prefektusát, hogy intézkedjen a vaslábi település-táblák ügyében, s mivel kitartóak voltunk (most a részletekkel nem untatjuk a tisztelt olvasót, elég az, ha azt nézik, hogy április 14 és október 9 között mennyi idõ telt el), tegnap a következõ választ kaptuk a prefektustól:
Ennek most egy kicsikét örvendezünk, de azt erõsen visszafogottan tesszük, mert ilyen tempóban évezredekbe telik, míg az ország egész területén és minden érintett intézmény elkezdi gyakorlatba ültetni a magyar nyelv használatára vonatkozó összes törvényes elõírást. Márpedig nekünk annyi idõnk nincs, tehát ezt a folyamatot fel kell gyorsítani!
A Dan Tanasã féle egyesület által székelyföldi polgármesterek ellen indított perek nyomán még tavaly úgy döntöttünk, hogy megvizsgáljuk, miképpen tartják be az ország jelképeire vonatkozó törvényes elõírásokat a Kárpátoktól keletre levõ települések polgármesterei. Tettünk tehát egy utat két megyében (Neamt és Suceava), a tapasztalatainkat pedig fényképekkel dokumentáltuk. A Neamt megyében tapasztaltakról és az azok nyomán tett lépéseinkrõl itt számoltunk be nemrég.
A helyzet teljesen másképp alakult Suceava megye esetében, ugyanis ott is petícióban kértük a prefektustól azt, hogy tartassa be a polgármesterekkel a vonatkozó törvényes elõírásokat, õ arra adott egy kitérõ választ, ezért bepereltük, s a megyei törvényszék úgy döntött, hogy kötelezi a petíció megoldására. Ez ellen a prefektus fellebbezett, de a fellebbezését a táblabíróság elutasította. Ott tehát elvben nyertünk, ezek szerint június 17.-étõl számítva 30 nap állt a prefektus rendelkezésére, hogy a petíciónkat megoldja.
S akkor most nézzük a két történet folytatását. Múlt hónap elején újabb látogatást tettünk a két megyében, azért, hogy lássuk miképpen hajtotta végre Suceava prefektusa a rá vonatkozó jogerõs ítéletet, illetve hogy változott-e valami Neamt megyében. Az akkori tapasztalatokról itt számoltunk be. Mint látható, a helyzet jottányit sem javult, Suceava prefektusa elengedte a füle mellett a bíróság ítéletét, Neamt megyéé pedig elégedett volt az elsõ fokú ítélettel, s nyugodtan szundikált a babérjain.
Következésképpen a Neamt-i perben kiegészítést tettünk le a Táblabíróságon, amiben jeleztük és a fényképekkel dokumentáltuk, hogy megye számos településén továbbra sincs zászló vagy címer (vagy egyik sem) a községházán. Felhívtuk ugyanakkor a bíróság figyelmét arra, hogy ez különösen súlyos, ugyanis az ügy az ország jelképei iránti tiszteletrõl szól, illetve arról, hogy beiktatásukkor esküt tevõ állami tisztségviselõk miképpen teljesítik a hivatali kötelességeiket.
Ugyanakkor küldtünk egy utolsó figyelmeztetést Suceava megye prefektusának is (szintén fényképekkel), amiben felszólítottuk, hogy hajtsa végre a jogerõs bírósági ítéletet.
A Neamt megyei perben tegnap volt a másodfokú tárgyalás, az eredmény pedig gondoljuk a hazai valóságban jártas olvasókat egyáltalán nem lepi meg: a tisztelt bíróság megalapozatlannak ítélte és elutasította a fellebbezésünket, megerõsítve ez által a törvényszék azon álláspontját – s erre nem árt figyelni székelyföldi polgármestereknek, megpróbálhatják õk is alkalmazni Tanasã ellen – miszerint ha valaki petíciót nyújt be egy intézményhez, akkor a petíciót nem muszáj megoldani, csak arra kell vigyázni, hogy 30 napon belül küldjenek rá egy választ. S ez igaz még akkor is, ha a tét az, hogy miképpen tartják be intézményvezetõk az ország jelképeire vonatkozó törvényes elõírásokat. Ha tehát egy polgármester felszólítást kap Tanasã-tól, hogy távolítson el a hivataláról egy feliratot vagy zászlót, akkor csak annyi a dolga, hogy 30 napon belül válaszolja rá például azt, hogy a “felszólítását megkaptuk, s tájékoztatjuk, hogy nemrég ugyanerre szólított fel a megye prefektusa is”. Ennél többet tenni nem kell.
Suceava esetében pedig a prefektus küldött egy választ a felszólításunkra, amiben összehordott hetet-havat, többek közt azt is leírta, hogy a megyében sehol nem találtak olyan polgármesteri hivatalt, ahol nem tartanák be a címerre és zászlóra vonatkozó elõírásokat, részérõl tehát az ügy le van zárva. S tette ezt minekutána kézhez vette a fényképeinket, amelyek azt bizonyítják, hogy az állítása hamis. Így abban az esetben a bírósághoz fordultunk, s azt kértük (Korond ugye sokaknak mond valamit a témában?), hogy az szabjon ki büntetést a prefektusra az ítélet végre nem hajtása miatt. No nem mintha abban bíznánk, hogy ez meg fog történni, sokkal inkább azért, hogy újabb konkrét bizonyítékot kapjunk arra nézve, hogy a bíróságok kettõs mércét alkalmaznak. Mert kellenek ezek a bizonyítékok, amikkel alá lehet támasztani kifele, nemzetközi szervezetek félé, hogy Románia nem jogállam és nem a kisebbségek paradicsoma. Rombolni kell minden eszközzel ezt a mítoszt!
ui. S hogy lássuk, hogy adott témákban mennyire következetes tud lenni a romániai igazságszolgáltatás: Neamthoz hasonlóan Bákó megye esetében is ugyanaz a jogerõs ítélet született, miután a Marosvásárhelyi Táblabíróság elutasította az alapfokú ítélet elleni fellebbezésünket. Következésképp Bákó megyében sem kötelezõ a polgármesteri hivatalokon a címer és a zászló.
Tavaly májusban azt a költõi kérdést tettük fel itt, hogy Ki az úr a házban? Tettük ezt annak kapcsán, hogy miközben más felekezetek Húsvétkor szigorúan be kellett tartsák a járványügyi szabályokat, a Belügyminisztérium az ortodox egyház számára külön szabályokat alkotott, s errõl egy megállapodást írt alá a két intézmény. Mivel ez nyilvánvaló diszkrimináció, panaszt tettünk az illetékes hatóságnál, s ugyan a kimenetelben nem voltunk egészen biztosak, az végül helyt adott a panasznak (a 684/2020-as határozat itt található meg), s megállapította, hogy a minisztérium diszkriminált.
A büntetést ellenben nem vitte túlzásba, mindössze megrovásban részesítette a vétkest, de az ezt is túlzásnak tekintette, s bírósághoz fordult, kérve a határozat érvénytelenítését. A Bukaresti Táblabíróság pedig alapfokon a minisztériumnak adott igazat, érvénytelenítette a Diszkriminációellenes Tanács határozatát:
Tette ez olyan körülmények között, hogy az ítélethirdetés elõtt letett írott konklúziókban maga a minisztérium állapította meg, hogy nekik aztán semmi hatáskörük nincs az egyházi ünnepek lebonyolításában. Nézzék csak az irat harmadik oldalának elsõ bekezdését:
S ennek ellenére kötöttek megállapodást az ortodox egyházzal a húsvéti ünnepek lebonyolításáról! Arról nem beszélve, hogy önmagával nem egyetértve, a megállapodás révén maga a minisztérium vállalt aktív szerepet, ezt példázza a megállapodás 6. pontja:
Szóval lehet ezt ragozni és szépíteni, de ez a bírósági döntés is azt mutatja, hogy létezik ebben az országban egy negyedik hatalom, ami elõtt fejet és térdet hajt a kormány is és az igazságszolgáltatás is.
Korábban is jeleztük, hogy ellentétben az ügyészségekkel/bíróságokkal, az Audiovizuális Tanács viszonylag operatívan és tisztességesen végzi a munkáját, ezért ott érdemes panaszt tenni az egyes tévé-társaságok által elkövetett kihágások (manipuláció, uszítás meg hasonlók) esetében. Ezt erõsíti meg a három hónappal korábban tett panaszunk esete, aminek tárgya egy a Realitate Plus tévé által sugárzott mûsor, amiben ismét – mondhatni szokás szerint – a magyarokról volt szó, de a magyarok nélkül, nehogy véletlenül megtudhassák tõlük a nézõk, hogy mekkora ordas hazugságokat ad elõ a mûsorvezetõ és a meghívottak. Ugyanis ebben a tévében (is) ez a szokás: hazudnak, tényeket félremagyaráznak, manipulálnak, uszítják a nézõket a magyarok ellen. Elég megnézni pár feliratot, amik a mûsor idején megjelentek a képernyõn:
Így természetesen panaszt tettünk az adó és a mûsor ellen, s ma érkezett az értesítés, hogy a Tanács azt megalapozottnak találta és 5000 lej büntetést rótt ki az adóra:
Nyilván egy ekkora összeg nem viszi csõdbe az adót, de nem lényegtelen tudni még azt is, hogy a Tanács akár a mûködési engedélyüket is visszavonhatja indokolt esetben. Nincs tudomásunk arról, hogy ilyet már tett volna, de az rajtunk is múlik, hogy minél gyakrabban tegyünk panaszt az ilyen uszító adók ellen (itt, az egész viszonylag egyszerû, néhány adatot kell megadni és megjelölni a mûsort meg röviden jelezni, hogy mi vele a gond, ugyanis a panasz nyomán úgyis megnézik a jelzett mûsort s annak alapján döntenek), azért, hogy megfelelõ számú büntetés után ezt is fel lehessen vetni.
