Számvetésféle, röviden

Közzétéve 2025-01-17 | Szerző: Árus Zsolt

Mint az bizonyára köztudott, alapítványunk tevékenysége a magyarság (fõleg nyelvi) jogainak a biztosítását illetve védelmét célozza, elsõsorban Székelyföldön, de néha annak határain túl is. Ezt elsõsorban békés eszközökkel igyekszünk elérni, tájékoztatva az egyes intézményeket arról, hogy milyen törvényes kötelességeik vannak, s felkérve õket, hogy azokat tartsák be. Sõt, nem egy esetben segítséget is kínálunk fel nekik, például magyar fordítások elkészítését.

Ezzel együtt nem egyszer kénytelenek vagyunk pereket indítani, amikor azzal szembesülünk, hogy kérésünk süket fülekre vagy egyenesen nyílt elutasításra talál, illetve amikor nem teszik a dolgukat olyan intézmények amelyek ezen jogok biztosítását kellene garantálják.

Jellemzõ módon a Marosvásárhelyi Táblabíróság illetékes az ilyen ügyekben eljárni, tekintve hogy annak illetékességi területén van a székhelyünk, illetve hogy leggyakrabban központi intézményekkel perelünk. Ezek a perek – jó hazai szokás szerint – rendszerint jó hosszan elnyúlnak, ezért az eredményekrõl jellemzõ módon évek múltán tudunk csak beszámolni. S mivel a 2023-ban indított perek majd mindegyikében (egy kivétellel) már megszületett az alapfokú ítélet, most röviden számot tudunk adni azok eredményeirõl.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy a bíróságok portáljának tanúsága szerint a Marosvásárhelyi Táblabíróságon 2023-ban összesen 370 panaszt iktattak, amibõl 23 darabot mi nyújtottunk be, ez az össz-panaszok több mint 6%-a, ami némileg ellentmondani látszik annak, hogy igyekszünk békés eszközöket használni, ezért hadd tegyük hozzá, hogy abban az évben összesen 77 ügyben kerestük meg a különféle hatóságokat, tehát a 23 ennek kevesebb mint harmada. Ezzel együtt jó esély van arra (akinek sok ideje van, akár ellenõrizheti is a portal.just.ro oldalon), hogy a tavaly mi voltunk a csúcstartók a táblabíróságon. Ha pedig szintetikusan nézzük a dolgokat (s figyelembe vesszük a perek tárgyát, meg azt, hogy mindez melyik országban történik), akkor kifejezetten jónak mondható eredmény az, hogy a perek kevesebb mint felét (szám szerint 11-et) vesztettük el, miközben kilencet megnyertünk, egy pillanatnyilag fel van függesztve (míg jogerõsen lezárul egy másik), két esetben pedig mi vontuk vissza a keresetet, mert a beperelt intézmény még az elsõ tárgyalás elõtt eleget tett a kérésünknek.

Ennek a magas számnak egyik magyarázata az, hogy – amint ezt már többször jeleztük – az Országos Diszkriminációellenes Tanács nem végzi kellõképpen a dolgát, nem elég, hogy a panaszokat a törvényes 3 hónap helyett évek múltán bírálja el, immár jó ideje módszeresen elutasítja minden olyan panaszunkat, amelyeket például közismert magyarellenes uszítók ellen nyújtunk be. Az említett 23 esetbõl 15-ben 2023-ban is azért fordultunk bírósághoz, hogy az érvénytelenítse az ODT felmentõ határozatát és állapítsa meg, hogy az általunk bepanaszolt személy törvényt sértett. Ezek közül a perek közül pedig hetet meg is nyertünk, a többinek nagy része pedig a Legfelsõ Bíróság döntésére vár, tehát még van esély nyerni.

Ezzel szemben azon pereket, amelyek tárgya az volt, hogy valamely állami intézmény nem biztosítja a magyar nyelv használatát az ügyfelek számára (kiemelten a rendõrség és csendõrség) szinte mind vesztettük, kivételt csak azok képeztek, amelyekben a megszólított intézmény még bár nem is válaszolt a felszólításunkra, mert az olyan esetekben a bírók kénytelenek voltak elismerni ezt a tényt és kötelezni az intézményt a válaszadásra. Minden más esetben sajnos (és jellemzõ módon) azzal kellett szembesülnünk, hogy a bírók (beleértve a Legfelsõ Bíróság bíráit is) ilyen témában semmibe veszik az ország törvényeit, a Parlament által ratifikált nemzetközi egyezményeket pedig (amelyek betartása az Alkotmány szerint kötelezõ) valamiféle elvi álláspontoknak tekintik, amelyeknek semmiféle kötelezõ érvényük nincs. Ez lenne ugye a kisebbségek Kánaánja, ahol maguk a bírók (tisztelet a nagyon ritka kivételnek) járnak elõl a törvények megsértésében.

Összegzésképpen elmondható, hogy mindent figyelembe véve akár komoly eredménynek is nevezhetõ az, hogy 2023-ban a Marosvásárhelyi Táblabíróságon sikerült döntetlent elérni a jogaink megsértõivel, de még igen messze van az, hogy azt mondhassuk, hogy a romániai bíróságok valóban a törvényesség õrei, amelyekhez bízvást fordulhatunk, ha más intézmények megsértik a jogainkat.

Kategória: román hatóságok, Tájékoztatás, vélemény | Hozzászólás most!

Vannak még kivételek

Közzétéve 2024-12-11 | Szerző: Árus Zsolt

Nemrég számoltunk be arról, hogy ugyan pert kellett indítsunk Maros megye prefektusa ellen, de az által sikerült elérnünk azt, hogy két intézményre kikerüljön a törvényes kétnyelvû névtábla Marosvásárhelyen.

Azóta megszületett az ügyben a megyei törvényszék ítélete is. Amint látható az korrekt, megállapítja a valós tényállást, beleértve azt, hogy a kérésünket a prefektus csak a per elindítása után teljesítette, tehát vétkes, így meg kell térítse a perköltséget. Ezen túlmenõen azt is fontos ebben az ítéletben, hogy részletesen hivatkozik a releváns törvényi elõírásokra (beleértve azt, hogy a dekoncentrált intézmények kötelesek használni szóban és írásban a magyar nyelvet), s megállapítja, hogy azokat a prefektus megsértette.

Van azonban még egy igen pozitív dolog is ebben az ügyben, s ez pedig a bizonyítékokra vonatkozó elõírások helyes alkalmazása. Ugyanis mi a keresethez bizonyítékképpen a prefektusnak címzett magyar nyelvû leveleinket csatoltuk, román fordítás nélkül. Tettük ezt próbaképpen is, azt tesztelendõ, hogy erre mi lesz a törvényszék reakciója ebben az esetben, ugyanis korábban már többször is megjártuk azt, hogy hiába vállalta Románia (a Nyelvi Charta ratifikálása által) azt, hogy ilyen esetekben nem a felek kötelesek a fordítást elkészíttetni, a bíróságok ezt várják el (hivatkozva a Polgári Eljárási Törvénykönyvre, amelyik a vállalással ellentétes elõírást tartalmaz), megsértve az Alkotmány azon elõírását, miszerint ilyen esetben a nemzetközi egyezmény élvez elsõbbséget. (Jelenleg is van egy ilyen esetünk, amint az itt látható.) Ebben az esetben azonban – amint az az ítéletbõl is kiderül – fel sem merült a fordítás kérdése, a keresetünket iktatták, a bíró elbírálta és hozott egy korrekt ítéletet.
A helyzetet valamennyie árnyalja az, hogy a prefektus a válasziratához csatolta az egyik levelünk általa elkészíttetett fordítását (az egy a háromból), de azzal együtt kisebbfajta csoda ez, fõleg ha figyelembe vesszük, hogy korábban magyar bíró is képes volt arra, hogy érvénytelenítse egy keresetünket azért, mert nem készíttettük el a magyar nyelvû bizonyítékok román fordítását.

Végezetül pedig egy felhívás, ha már ez az eset így alakult: több szem többet lát alapon azt kérjük az olvasóktól, hogy ha valamely magyarok által is lakott településen egynyelvû felirattal találkoznak, akkor küldjenek arról egy fényképet és egy-két mondat leírást, hogy tudjuk pontosan mirõl van szó. Cserébe mi meg fogjuk tenni a jogi lépéseket, hogy azt a táblát cseréljék kétnyelvûre. Mint ez a példa mutatja, esély van rá.

Kategória: Felhívás, pozitiv, román hatóságok, Tájékoztatás | Hozzászólás most!

A jó példa!

Közzétéve 2024-10-01 | Szerző: Árus Zsolt

Azok után, hogy számos hatósággal perre kellett mennünk azért, mert nem tartják be a magyar nyelv használatára vonatkozó törvényes elõírásokat, hadd számoljunk be ezúttal egy kivételrõl, már csak azért is, hogy ez által (is) arra bíztassunk mindenkit, hogy éljen bátran a jogaival, használja az anyanyelvét szóban és írásban a különbözõ intézmények és hatóságok viszonylatában, hadd szokják ezt azok is. Ugyanis csak így tudunk eljutni abba a helyzetbe, ami a nyelvi jogokra vonatkozó jogszabályok célja, nevezetesen, hogy egy idõ után ez mindennapos és természetes legyen mindenki számára.
Történt ugyanis, hogy alapítványunk egyik tagjának elege lett egy szolgáltató tisztességtelen viselkedésébõl, ezért megkereste a Fogyasztóvédelmi Hatóság honlapján a Hargita megyei felügyelõség email-címét (secretariat.harghita@anpc.ro), s küldött arra egy panaszt. Természetesen magyarul, elvégre arra joga van. Nem telt bele csak pár másodperc, s érkezett a címére egy automata válasz, amiben arról tájékoztatták, hogy ezen a címen panaszokat nem fogadnak, arra a célra az országos hatóság honlapján elérhet online ûrlapot kell használni. Az illetõ azonban nem véletlenül a Székely Figyelõ munkatársa, rögvest válaszolt arra a levélre, s megkérdezte (természetesen magyarul), hogy a szóban forgó ûrlap magyar nyelven kitölthetõ-e, illetve hogy ha nem, akkor miképpen érvényesítheti azon jogát, hogy a hatósághoz magyar nyelven is fordulhat. Erre a levélre is válasz érkezett pár perc múlva, s abban arról tájékoztatták (magyarul), hogy a panaszát iktatták, késõbb pedig egy újabb levélben közölték vele a panasz iktatószámát is.
Mindebbõl levonható az az igen valószínû következtetés, hogy a Fogyasztóvédelmi Hatóság központi vezetésének van egy elgondolása a panaszok kezelésére, s erre létrehozott egy részben automatizált online rendszert (melynek része a megyei felügyelõségek levelezési rendszerébe épített automata válasz), mely rendszer azonban figyelmen kívül hagyja a nyelvi jogokra vonatkozó törvényes elõírásokat. Ezt a hiányosságot azonban korrekt módon kezelik a Hargita megyei felügyelõségen, ahol fogadják, iktatják (s azok után nyilván meg is oldják) a hozzájuk emilben benyújtott panaszokat, akkor is, ha azok magyar nyelven vannak megfogalmazva. Ez pedig jó példa arra, hogy ebben az országban a nyelvi jogok érvényesülése – általában sajnos, ebben az esetben szerencsére – nem a jogszabályoktól, hanem az emberektõl függ. Mert ugyan a jogszabályok szintjén ezek a jogok ha nem is példaértékûen, de nagyjából elfogadható módon rendezve vannak, mindaz mit sem ér, ha azokra a jogszabályokra fittyet hánynak a különféle intézmények, a bíróságok pedig jellemzõ módon ilyen esetekben a medvével tartanak.
No de jelen esetben örvendhetünk a kivételnek, s ezen írás célja az is, hogy minél több emberhez eljusson annak a híre, hogy megtudják, hogy a Hargita megyében a Fogyasztóvédelmi Hatósághoz fordulhatnak bátran magyar nyelven, mert panaszukat úgy is iktatják és megoldják. Éljenek hát ezzel a lehetõséggel!
Mi pedig a magunk részérõl cserében elkészítettük és elküldtük a felügyelõségnek a fennebb említett automata válasz szövegének magyar fordítását, s bízunk benne, hogy hamarosan ha valaki panasszal fordul hozzájuk, akkor egy kétnyelvû automata választ fog kapni.

Kategória: Egyéb, pozitiv | Hozzászólás most!

Szereptévesztés

Közzétéve 2024-09-20 | Szerző: Árus Zsolt

Az Alkotmány 3. cikkelye szerint Románia területe elidegeníthetetlen, ezért is kelt rendszerint közfelháborodást szerte az országban ha valaki – nyilván magyar ember – azt meri mondani, hogy Székelyföld nem Románia. S lám, akad magas rangú állami tisztségviselõ, “jó román”, aki ugyan indirekt módon, de ugyanezt mondja! Itt. Mert hogyan másképp lehet értelmezni azt, hogy a prefektus arra hivatkozva akarja levetetni Székelyföld zászlaját Makfalván, hogy más ország zászlaját tilos kitûzni? Ezzel az illetõ egyértelmûen azt állítja, hogy Székelyföld egy másik ország, nem része Romániának. Ilyen szintû alkotmánysértésért minimum meneszteni kellene az illetõt a mostani tisztségébõl, elvégre jogos elvárás, hogy az állam tisztségviselõi az Alkotmány és a törvények tiszteletében járjanak elõl, nem azok megsértésében.
Ráadásul ez nem minden ami az illetõnek felróható, ugyanis a Közigazgatási Törvénykönyv 253. cikkelye értelmében a prefektusnak az is kötelessége, hogy ellenõrizze, hogy be vannak-e tartva a kisebbségi nyelvek használatára vonatkozó törvényes elõírások. Ennek ellenére amikor a magyarellenességérõl elhíresült Maros megyei képviselõ (ha valaki nem tudná: DT) panaszt tesz nála azért, mert szintén Makfalván (pontosabban a községhez tartozó Hármasfaluban) ki merészelték írni az út mellé magyarul az eredeti három falu magyar nevét, akkor nem azt válaszolta a “panaszosnak”, hogy ez így helyes és törvényes, hanem hónapokon keresztül zaklatta a község polgármesterét, mindenféle mondvacsinált kifogással próbálta rávenni, hogy távolítsa el azokat a feliratokat. Szerencsére emberére akadt, mert minden kísérletére megkapta az alapos, jól megindokolt választ, a feliratok pedig most is a helyükön vannak.
Ha pedig mindez nem volna elég annak igazolására, hogy a prefektus úr szereptévesztésben van, nézzük meg miképpen gondoskodik a saját háza táján a nyelvi jogok betartásáról:

Törvénytelen névtábla

Mint látható, a bal oldalon levõ névtáblán (amely két olyan intézményé, amelyek a prefektus alárendeltségében mûködnek) csak román felirat van, hiányzik a törvény által elõírt magyar. Fél évvel ezelõtt jeleztük ezt a hiányosságot a prefektusnak, s felkértük illõ tisztelettel, hogy tegyen eleget törvényes kötelességének és intézkedjen, hogy a táblára kerüljön magyar felirat is. Mire mit tett az illetõ? A kérésre azt válaszolta, hogy a szóban forgó két intézmény a központi közigazgatás része, ezért esetükben a magyar nyelv használata nem kötelezõ! Ami – mondanunk sem kell – hamis, sõt, duplán az, ugyanis:

  1. A két intézmény valóban központi alárendeltségû, de megyei jellegû, úgynevezett dekoncentrált közszolgálat, s azokra pontosan a Közigazgatási Törvénykönyvnek a prefektus által idézett elõírása vonatkozik.
  2. De még ha ez nem is így lenne, a 282/2007-es törvénnyel ratifikált nyelvi Charta a nyelvhasználati jogot nem az adott intézmény alárendeltségéhez, hanem annak földrajzi elhelyezkedéséhez köti. Következésképpen ha netán egy minisztérium székhelye lenne Marosvásárhelyen, akkor az lehet bármilyen központi intézmény, a Charta elõírásai szerint köteles lenne használni a magyar nyelvet is, szóban és írásban.
    Ráadásul azzal is törvényt sértett, hogy a magyar nyelvû petíciónkra csak románul válaszolt.

Summa summarum kénytelenek voltunk beperelni a prefektust ahhoz, hogy észbe kapjon, s lecserélje a szóban forgó táblát “önszántából”, még mielõtt a bíróság kötelezné rá. No de lényeg a lényeg, az most így néz ki:

Törvényes névtábla

Ugyanakkor a Diszkriminációellenes Tanácsnál is panaszt tettünk ellene a román nyelvû válasz miatt, s ha a Tanács következetes lesz, akkor ismét megbünteti, mint tette ezt korábban.

Tekintettel arra, hogy a prefektus az állam képviselõje az adott megyében, a fentiek alapján azt lehet mondani, hogy lám, így néz ki a román állam példaértékû kisebbség-politikája. Valami megmagyarázhatatlan okból újra és újra összetéveszti a támogatást a zaklatással.

Kategória: román hatóságok, Tájékoztatás, vélemény | 1 hozzászólás

Bíztatás. Mert lám, lehet!

Közzétéve 2024-09-04 | Szerző: Árus Zsolt

Az többé-kevésbé köztudott, hogy Romániában számos nyelvi jogot garantálnak különféle jogszabályok, így azt is, hogy számos állami intézményhez fordulhatunk szóban és írásban magyarul, s azok kötelesek magyarul válaszolni.
Sajnos az is igaz, hogy ezekkel a jogainkkal sokan és sokszor saját döntés nyomán nem élnek, mert attól tartanak, hogy az adott intézmény egy ilyen gesztust sértésként él meg, s ezért akadékoskodni fog, vagy egyenesen rosszindulatúan fog viszonyulni, azért, hogy megbüntesse az okvetlenkedõt. Ahogy sajnos az is igaz, hogy ezek a félelmek nem teljesen alaptalanok, tudnánk példát is mondani, de most nem ez a cél.
Amit ugyanis mondani akarunk az az, hogy a megoldás nem az, hogy mindenki így jár el, s így a létezõ jogok megmaradnak a lehetõség szintjén, hanem pontosan annak a fordítottja. Ugyanis minél többen élnek ezekkel a jogokkal, annál hamarabb fog bekövetkezni az, hogy az érintett intézmények megszokják azt, gyakorlatuk is lesz a magyar szaknyelv használatában, s egy idõ után az lesz majd feltûnõ, ha magyar ember ezekhez az intézményekhez román nyelven fordul.
S hogy azt ne mondhassa valaki, hogy amit itt mondunk az csak elmélet, jelezzük, hogy mi magunk ezt a gyakorlatot követjük nap mint nap, s ráadásul nem habozunk panaszt tenni a Diszkriminációellenes Tanácsnál, ha román nyelvû választ kapunk. S ha ez még nem volna elég, álljon itt egy példa arra, hogy ha elsõre nem is, de igenis el lehet érni azt, hogy egy állami intézmény magyar nyelven válaszoljon, sõt, már a borítékot is magyarul címezze:

Levél a pénzügytõl

Kategória: Felhívás, pozitiv, Tájékoztatás | Hozzászólás most!

Sokadszorra az érettségirõl

Közzétéve 2024-07-09 | Szerző: Árus Zsolt

Ismét eltelt egy tanév, a középiskolák végzõsei pedig túl vannak az érettségin. Újabb alkalom tehát, hogy visszatérjünk erre a sajnos örökzöld gondra, amit ezidáig még bár az Emberi Jogok Európai Bíróságának a segítségével sem sikerült megoldani.
Ugyan az óvások elbírálása még hátravan, de az borítékolható, hogy idén is sokkal rosszabb lesz a sikeresen vizsgázók aránya a magyar iskolák végzõsei között mint az országos átlag, ennek pedig gyakorlatilag egy oka van, a “román vizsga”, amihez a hatóságok körömszakadtáig ragaszkodnak, azzal a teljesen hamis érveléssel, hogy az állam nyelvét mindenki kell ismerje. Mely érvelés legalább két okból hamis. Egyrészt az a vizsga nem a nyelvismeretrõl szól, hanem román nyelvû vizsga amin a román irodalomra vonatkozó ismereteket mérik. Másrészt pedig az evidencia, hogy a nyelvet nem egy vizsgán tanulják meg a fiatalok, hanem az iskolában eltöltött 12 év alatt, feltéve ha létezik a hatóságok részérõl valós szándék arra, hogy megtanítsák õket (mely szándék nyilván nem létezik, mert még mindig csak valami öszvér-megoldást vezettek be, távolról sem úgy tanítják a magyar gyermekeknek a román nyelvet mint az angolt vagy franciát).
Lényeg a lényeg: továbbra is az a diszkriminatív helyzet áll fenn, hogy a magyar végzõsök kettõvel több vizsgát kell letegyenek ahhoz, hogy megkapják ugyanazt az érettségi diplomát, amit a román fiatalok jóval kisebb erõfeszítéssel tudnak megszerezni, hisz a magyaroknak azáltal hogy több vizsgájuk van ráadásul kevesebb idejük van felkészülni az egyes vizsgákra. S mivel érettségi diploma nélkül egyetemre menni nem lehet, ebbõl a helyzetbõl az is következik, hogy a román állam nem biztosít egyenlõ feltételeket az egyetemre való bejutásra a román és magyar fiataloknak, annak ellenére, hogy Románia még 1995-ben ratifikálta a Kisebbségi Keretegyezményt, benne a 12. cikkely 3. bekezdését, ami így szól:
“A Felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy elõmozdítják a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára az oktatáshoz minden szinten a hozzájutás esélyegyenlõségét.”
Vegyük ehhez hozzá az Alkotmány 11. cikkelyét, ami két dolgot mond ki:

  1. Románia pontosan és jóhiszemûen végrehajtja a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeit.
  2. A parlament által ratifikált nemzetközi egyezmények a belsõ jogrend részévé válnak (vagyis mindenki által betartandó törvénynek minõsülnek).

S ha ez nem volna elég, ott van az Alkotmány 20 cikkelye, amelyik azt mondja ki, hogy ha ellentmondás van valamely az ország által ratifikált nemzetközi egyezmény és egy belsõ törvény között, akkor a nemzetközi egyezménynek van elsõbbsége, tehát azt kell alkalmazni.
Ha az Oktatási Minisztérium nem tenne magasról az alkotmányra és erre a nemzetközi egyezményre, akkor – függetlenül attól, hogy mit ír elõ az oktatási törvény – úgy kellene megszervezze az érettségit, hogy minden egyes vizsgázó ugyanannyi és ugyanolyan típusú vizsga letétele után kapja meg a diplomát, vagyis román nyelv és irodalom meg magyar nyelv és irodalom vizsga helyett anyanyelv és irodalom vizsgát kellene szervezzen. De mint láthatjuk ezt nem teszi, s ezért továbbra is súlyosan diszkriminálja a magyar vizsgázókat, s köztük kiemelten a székelyföldieket, akik kis túlzással román szót csak az iskolában hallanak, román órán.
Az külön fájdalmas, hogy ezt a diszkriminációt nem érzékelik a maga helyén még bár a magyar fiatalok sem, erre döbbenetes bizonyítékot szolgáltatott a napokban egy tévétársaság, amelyik azt kérdezte magyar vizsgázóktól, hogy mi a véleményük arról, hogy nekik több vizsgát kell letenni, s a válaszadók közül nem volt egy sem, aki azt mondta volna, hogy ez diszkriminatív! Láthatóan mind természetesnek vették azt, hogy román nyelvbõl és irodalomból vizsgázni kell, s plusz vizsgának a magyar nyelv és irodalmat tekintették, amirõl azt mondták, hogy inkább jó hogy van, mert ott jobb jegyet lehet szerezni, ami javítja az érettségi átlagot. Az egyiküknek sem esett le, hogy hiába kapnak tízest a magyar vizsgán, ha a románon 4.99-et.

Egy szó mint száz, ez egy igen áldatlan állapot, amin változtatni kell. Márpedig arra hiába várunk, hogy a román parlament jobb belátásra tér és módosítja az oktatási törvényt. Így marad az az út, amirõl – mint már jeleztük – nem mondunk le: más panaszosokkal, más érveléssel, de újból el kell vinni az ügyet az Emberi Jogok Európai Bíróságár. Éppen ezért ismételten azzal a kéréssel fordulunk azokhoz a fiatalokhoz, akik a román vizsga miatt nem kaptak érettségi diplomát és akik hajlandóak tenni azért, hogy bár a következõ nemzedékek ne szenvedjék el ezt a diszkriminációt, hogy keressenek meg minket (szekler.monitor@sic.hu vagy Szekler Monitor a Facebookon Messengeren), mi pedig biztosítjuk nekik a jogi és anyagi támogatást ahhoz, hogy panaszt tegyenek a Bíróságon az õket ért diszkrimináció miatt.

Kategória: Egyéb | Hozzászólás most!

A nyelvhasználati jogok érvényesítése a romániai bíróságokon

Közzétéve 2024-06-04 | Szerző: Árus Zsolt

Ha a kisebbségi nyelvek használata szempontjából nézzük, akkor kétféle intézmény létezik Romániában. Vannak azok, amelyek azokat a jogokat gyakorlatba kell ültessék, illetve azok, amelyek közbe kell lépjenek akkor, ha az elsõ csoportba tartozó valamelyik intézmény nem teszi a dolgát. Ez utóbbiak a bíróságok, melyek szerepe éppen ezért kiemelt. Éppen ezért fontos kérdés az, hogy teszik-e megfelelõen a dolgukat. Errõl kinek-kinek meglehet a maga véleménye, mi a magunkét annak alapján alakítjuk ki, hogy mit tapasztalunk a gyakorlatban. Nézzünk tehát két friss konkrét esetet:

  1. 2020-ban indult egy ilyen ügy azzal, hogy egy magát jogvédõnek hazudó román egyesület panaszt tett a Diszkriminációellenes Tanácsnál azért, mert a csomafalvi önkormányzat kiadott egy magyar nyelvû helyi lapot. S ugyan ez minden csak nem diszkrimináció (azt támasztja alá számos hazai jogszabály meg az ország által ratifikált nemzetközi egyezmény), a Tanács büntetést rótt ki az önkormányzatra. Az természetesen bíróságon támadta meg azt a határozatot, ellenben jogerõsen elvesztette a pert, a Legfelsõ Bíróság megerõsítette a Tanács határozatát. Ennek pedig az lett a következménye, hogy az önkormányzat szorzott-osztott, majd arra jutott, hogy túl nagy áldozat volna minden egyes lapszámot lefordítani románra is (arról nem beszélve, hogy felesleges, mert a helyi lakosság részérõl erre semmiféle igény nem volt), így a lap megjelentetésének a beszüntetésérõl döntött.
    Látva ezt helyi lakosok szép nagy csoportja (köztük olyanok, akik a lapban közölni szoktak) panaszt tett az Emberi Jogok Európai Bíróságán, mondván, hogy diszkriminációt szenvedtek el (mert bármelyik önkormányzat kiadhat román nyelvû lapot, azt nem kötelezi senki, hogy valamilyen más nyelvre is lefordítsa), illetve hogy sérült a szólásszabadsághoz való joguk (ami – jó tudni – két dolgot jelent, az információk megosztásához illetve az azokhoz való hozzáférés jogát). A panaszukban jelezték, hogy õk maguk nem voltak részesei az egész eljárásnak, akkor értesültek róla, amikor azzal szembesültek, hogy a lap immár nem jelenik meg, így a hazai bíróságokon nem tudták kifejteni az érveiket, de ez annyiban nem is releváns, hogy a jogsértés attól kezdve áll fenn, hogy a jogerõs ítélet nyomán az önkormányzat beszüntette a lap kiadását. Ennek ellenére a strasbourgi bíróság érdemben nem vizsgálta meg a panaszukat, arra hivatkozva, hogy nem merítették ki a jogorvoslat lehetõségét a hazai bíróságokon.
    Tekintettel arra, hogy a Bíróság érdemi döntést nem hozott (tehát nem mondta ki, hogy jogszerû-e az ODT határozata), a panaszosok arra jutottak, hogy ilyen könnyen nem adják fel, s közülük ketten (mindketten választott önkormányzati képviselõk, tehát nem egyszerû magánemberek) bíróságon támadták meg az ODT határozatát, mondván, hogy annak az volt a hatása, hogy diszkriminációt szenvedtek el (ugyanis fontos tudni, hogy a jogszabály szerint függetlenül attól, hogy az elõzõ eljárásban kik voltak az érintette felek, illetve hogy milyen meggondolásból/okból/célból született az ODT vitatott határozata, az diszkriminatívnak tekinthetõ azért, mert olyan hatással volt többek közt olyan személyekre, akik nem voltak érintettek az eredeti eljárásban).
    Az általános szabály az, hogy ha valaki egy irat érvénytelenítését kéri a bíróságtól, az bélyegilletéket kell fizessen. Ezzel szemben a speciális szabály az, hogy ha a per tárgya diszkrimináció, akkor az illetékmentes, éppen ezért a két panaszos úgy tette le a keresetet, hogy nem fizetett bélyegilletéket. Rövid idõ múlva azonban érkezett a bélyegilleték befizetésére vonatkozó felszólítás, õk pedig – hogy azon ne múljon – nem vitatkoztak, hanem kifizették az általános szabály szerinti bélyegilletéket. Tették ezt úgy, hogy összeadták a pénzt és egyikük befizette, mert a szabály az, hogy ha több felperes van, akkor a bélyegilletéket közösen kell megfizessék (vagyis nem annyiszor, ahány felperes van).
    Aztán eljött a tárgyalás napja, s megszületett az ítélet: azt a panaszost, aki nem fizetett bélyegilletéket kizárták a perbõl (arra való hivatkozással), a másik esetében pedig megállapították, hogy nincs meg szükséges személyes érdekeltsége, ezért a panasz érdemi megvizsgálása nélkül érvénytelenítették a keresetét. Tették ezt olyan körülmények között, hogy a keresetben jelezte, hogy nem csak hogy abból szokott tájékozódni, de õ maga is írni szokott a lapba!
  2. A mási ügy 2021-ben kezdõdött, amikor petíciót intéztünk Kolozsvár polgármesteréhez és önkormányzatához, azt kérve, hogy biztosítsák a magyar nyelv használatát szóban és írásban a város közintézményeiben. Tettük ezt azért, mert létezett az a precedens, hogy a bíróság arra kötelezte a polgármestert, hogy a város bejáratainál levõ táblákra írja ki magyarul is a város nevét, tehát nem csak az érvényes jogszabályokra hivatkozhattunk, hanem arra a precedensre is. (Nem mellékesen nem értettük, hogy abban a perben a felperesek miért csak annyit kértek, de azon már változtatni utólag nem lehet, az egyetlen rendelkezésre álló lehetõség az volt, hogy elindítani egy új eljárás.)
    A kérésünket azzal utasították el, hogy idõközben a magyarság részaránya 20% alá esett Kolozsváron, s tették ezt annak ellenére, hogy már a másik per idején is az volt a helyzet, illetve hogy a Közigazgatási Törvény tételesen kimondta, hogy a nyelvi jogok ilyen esetben érvényben maradnak. Kénytelenek voltunk tehát a bírósághoz fordulni, s mint a dátumokból is látszik, végigvinni egy meglehetõsen hosszas pert. Ami azzal kezdõdött, hogy az alapfokon eljáró bírónak nem sikerült se elsõre se másodikra megérteni, hogy mit is akarunk, újabb és újabb tárgyalások teltek el azzal, hogy magyaráztuk neki a nyilvánvalót, õ meg nem értette, s azzal halasztott, hogy tegyünk le kiegészítést a keresethez, amiben pontosítjuk a per tárgyát. Aztán folytatódott azzal, hogy mikor végre megértette, akkor úgy döntött, hogy nincs személyes érdekeltségünk a perben, ezért érdemi vizsgálat nélkül utasította el a keresetet. Azt megfellebbeztük, másodfokon a Táblabíróság azt állapította meg, hogy de biza van (elvégre ott van az alapító okiratunkban, hogy a nyelvi jogok betartatásáért is tevékenykedünk, ha kell pereket is indítva), így az ügy visszakerült ismét a törvényszékre, hogy második nekifutásra a bíró igazat adjon az alpereseknek abban, hogy a kérésünk megalapozatlan, mert a magyarság részaránya már kisebbi mint 20% Kolozsváron. Ez ellen ismét fellebbeztünk, hivatkozva nemzetközi egyezményekre, az Alkotmányra és a Közigazgatási Törvénykönyvre (amelyek mind nekünk adnak igazat), de eredménytelenül, tegnap megszületett a jogerõs ítélet, miszerint a fellebbezésünk megalapozatlan, ezért elutasítják.

Ezek két eset alapján már adható egy válasz a bevezetõben felvetett kérdésre, vagyis arra, hogy teszik-e a dolgukat a bíróságok amikor a téma a magyar nyelv használata a közintézményekben.

1. ügy

2. ügy

Kategória: román hatóságok, Tájékoztatás | Hozzászólás most!

Szerepzavar

Közzétéve 2024-03-07 | Szerző: Árus Zsolt

Több mint egy éve petíciót intéztünk a Parlament két házához, mivel azzal szembesültünk, hogy nem mûködik megfelelõen egy olyan intézmény, amit a Parlament hozott létre és annak ellenõrzése alatt áll. A petícióban jeleztük az általunk tapasztalt problémákat, s azt kértük, hogy azokra találjon megoldást a Parlament, megtéve azokat az intézkedéseket amelyekre módja van (jogszabály-módosítás, költségvetés-kiegészítés, az intézmény létszám-keretének a bõvítése, stb.), s amelyek szükségesek ahhoz, hogy a szóban forgó intézmény mûködése javuljon.
Az önmagában – lévén szó Romániáról – gondoljuk még nem nagyon meglepõ, hogy a petíció máig nincs megoldva, ellenben az már minket is meglepett, hogy miképpen reagált a petíciónkra a Szenátus. Az történt ugyanis, hogy a petíció elküldése után nem sokkal levél érkezett tõlük, amiben arról tájékoztattak, hogy a petíciónkat továbbították annak az intézménynek, aminek a mûködése kapcsán fogalmaztunk meg panaszt. Ez különösebben nem lepett meg, ugyanis hasonló levél jött a Képviselõháztól is, annyi eltéréssel, hogy abban az is szerepelt, hogy azért küldték el, hogy az intézmény fejtse ki azzal kapcsolatban a maga álláspontját. A másik fél meghallgatás ugyanis egy teljesen normális dolog, nem lehetett kifogásunk ellene.
Igen ám, de attól kezdve csak a csend következett, annak ellenére, hogy néhányszor rákérdeztünk mindkét házra, hogy halad-e a petíciónk megoldása. Mindaddig míg múlt hónapban “válasz” érkezett a Szenátustól, amiben az áll, hogy részükrõl semmi tennivaló nincs, s ne is zaklassuk tovább õket, mert a témában több választ nem fogunk kapni. S hogy ezt az álláspontjukat alátámasszák, hivatkoztak a mûködési szabályzatuk 7. fejezetére, azon belül a 187. cikkely (3) bekezdésére. Na akkor néztünk nagyot, amikor elolvastuk a szabályzat 7. fejezetét, s benne hivatkozott bekezdést. Kiderül ugyanis, hogy a Szenátusnak egy teljesen sajátos elképzelése van a petíciókról és azok kezelésérõl, mely elképzelés köszönõ viszonyban sincs azzal a jogszabállyal (27/2002-es Kormányrendelet), ami a petíciók kezelését szabályozza. Konkrétan a Szenátus magát egyrészt a törvény felett állónak képzeli(akinek joga van saját szabályt alkotni), illetve tökéletesnek (hibázni képtelennek, akihez petíciót csak azért intézhetnek az állampolgárok, hogy bepanaszoljanak más intézményeket). Így születhetett meg a szabályzatuk 7. fejezete, amibõl az derül ki, hogy a Szenátusnak van egy olyan szakbizottsága, amelyik a petíciókkal, illetve a visszaélések és a korrupció kivizsgálásával foglalkozik, s amelyik mint egy felettes szerv, továbbítja a hozzá beérkezett panaszokat azokhoz, akik ellen a panaszok szólnak, azért, hogy azok oldják meg a azokat. Ezzel szemben arról egy hang sincs a szabályzatban, hogy ha esetleg, mégis, netalántán érkezne a Szenátushoz egy olyan petíció, ami az intézmény mûködésére vonatkozik, amit neki magának kell orvosolni, akkor mi a teendõ. Igaz ugyan, hogy arra a célra ott van az említett kormányrendelet, de – mint tapasztalhattuk – azt a Szenátus egyszerûen nem alkalmazza.
Na így jutottunk oda, hogy kénytelenek voltunk beperelni a Szenátust, azt kérve a bíróságtól, hogy kötelezze a petíciónk megoldására.

Kategória: román hatóságok, Tájékoztatás | 1 hozzászólás

Az igazságszolgáltatás “súlyos” ökle lecsapott!

Közzétéve 2024-02-02 | Szerző: Árus Zsolt

Jó három évvel korábban egy közismert román “nemzetvédõ” (ma már parlamenti képviselõ) megírt egy bejegyzést, ami több ezer reakciót váltott ki a Facebookon, plusz egyet (egy panaszt a Diszkriminációellenes Tanácsnál) a Székely Figyelõ részérõl. A panaszt a Tanács (szokása szerint) jó nagy késéssel bírálta el, s egy meglehetõsen szürreális döntést hozott, ugyanis megállapította (lásd itt), hogy a cselekedet egy egész közösséget érintett és igen súlyos volt, ennek ellenére mindössze megrovásban részesítette az elkövetõt. (A teljes 691/2021-es határozat letölthetõ innen.)
Ezt a döntést természetesen nem fogadhattuk el, ezért bírósághoz fordultunk, s kértük, hogy az súlyosbítsa a büntetést. Ez lett a 28/43/2022-es ügy, amiben alapfokon a Marosvásárhelyi Táblabíróság igazat adott nekünk:

Mint látható, érvénytelenítette a határozatnak a büntetésre vonatkozó pontját, s arra kötelezte a Tanácsot, hogy hozzon új határozatot, amivel 10.000 lej büntetést ró ki az elkövetõre. Ez ugye elsõ látásra szép nagy összeg, de ha figyelembe vesszük, hogy ilyen esetekben 2000 és 100.000 lej közti büntetés róható ki, máris változik a kép, hisz csak a maximum tízede. Ennek ellenére elégedettek lehettünk, hisz egy ilyen büntetés jó kiindulópont a továbbiakra nézve, mert ha ez jogerõre emelkedik, akkor a késõbb elbírálandó panaszaink esetében (van még jó sok) joggal hivatkozhatnánk arra, hogy ennyi nem volt elég, tovább folytatta a jogsértõ tevékenységét, tehát jöhetnek a nagyobb összegû büntetések.
Ez ellen az ítélet ellen fellebbezett a Tanács is meg a megbüntetett is, tehát – némi tapasztalattal a hátunk mögött ami a hazai igazságszolgáltatást illeti – nem véletlen izgultunk a tegnapi nap, arra várva, hogy kiderüljön, miképpen dönt a Legfelsõ Bíróság a fellebbezések ügyében. Ma délelõtt aztán az is kiderült:

Volt tehát valóban alapja az izgalomnak, mert közel voltunk a teljes kudarchoz, össze is szorult a torkunk amikor ahhoz a mondathoz jutottunk, hogy “Admite recursul declarat de pârâtul Tanasa Dan împotriva aceleiasi sentinte.” (Jóváhagyja a Tanasa Dan által benyújtott fellebbezést.) Ahhoz képest aztán már akár kellemes meglepetésnek is nevezhetõ az, hogy csak a büntetés összegét csökkentette le a bírói tanács. Így akár azt is mondhatnánk, hogy egyik szemünk sír, a másik meg nevet, de talán helyesebb azt mondani, hogy mindkettõ elkerekedett, ugyanis a Legfelsõ Bíróság lényegében azt mondta ki, hogy elegendõ a minimális büntetést kiróni akkor, amikor valaki egy súlyos kihágást követ el, ráadásul pedig az illetõ visszaesõ, kétszer büntették eddig jogerõsen, további két olyan ügy van folyamatban, amelyekben a táblabíróság újabb 10.000 lejes büntetések kirovására kötelezte a Diszkriminációellenes Tanácsot:

illetve további ellene benyújtott panaszok várnak megoldásra a Diszkriminációellenes Tanácsnál, csak a Székely Figyelõ részérõl 29 darab. Arról nem beszélve, hogy az illetõ az uszító tevékenysége nyomán vált ismertté, s így lett belõle parlamenti képviselõ, ezáltal azt üzeni másoknak, hogy ilyen tevékenység révén õk is politikai karriert építhetnek és messze az átlagon felüli anyagi jólétet biztosíthatnak maguknak. Mint tudjuk, van is már olyan, aki ezt a receptet követi.
Hát ezért az idézõjel a címben.

Kategória: pozitiv, román hatóságok, Tájékoztatás, vélemény | Hozzászólás most!

A nép szava

Közzétéve 2024-01-23 | Szerző: Árus Zsolt

Azt már volt alkalmunk tapasztalni, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságán sem szentek dolgoznak akik maximálisa tisztességesen és pártatlanul kezelik a hozzájuk benyújtott panaszokat, sõt, ha egy jogvédõ szervezet viszonylag rövid idõ (pár év) alatt több panaszt is benyújt hozzájuk, akkor abból nem azt a következtetést vonják le, hogy az adott országban komoly gondok vannak az emberi jogok tiszteletben tartásával, hanem azt, hogy az illetõ szervezet visszaél a bírósághoz való fordulás jogával és túlterheli õket. Ez az egyik oka annak, hogy immár jó éve rendszeresen arra buzdítjuk a helyi közösségeket, hogy ha jogsérelem éri õket, akkor tegyenek csoportos panaszt, jelezvén a Bíróságnak, hogy nem egy-két ember magánügyérõl van szó, hanem egy közösség érintett, az emeli fel a szavát a jogai védelmében.
S mivel az átlagemberek számára egy ilyen panasz megszerkesztése nem kézenfekvõ feladat, ezért természetesen a bíztatáson túl segítséget is nyújtunk, mint tettük ezt eddig szám szerint öt esetben, sajnos változó sikerrel. Konkrétan:

Az elsõ ilyen panaszt gyergyóremetei polgárok tették, azért, mert a Diszkriminációellenes Tanács (ODT) ismételt büntetései miatt (melyek nyilvánvalóan jogsértõek voltak, de a hazai bíróságok nem tettek igazságot) a polgármesteri hivatal kénytelen volt megszüntetni a helyi újság kiadását. Ez a szólásszabadság, illetve az információkhoz való jutás jogát sérti, így a panaszosok joggal gondolhatták azt, hogy a Bíróság majd igazat ad nekik, s így elérhetõ lesz a büntetések törlése és a lap majd újból megjelenhet. Ezt a várakozást a Bíróság joggyakorlata is alátámasztotta, hisz a panaszban sikerült hivatkozni olyan korábbi ítéletekre, amelyek sajtótermékek megjelenésének megakadályozása esetén megállapították a jogsértést. Az ellenben már nem volt túl bíztató, hogy elsõ nekifutásra találtak a panaszban egy mondvacsinált formai hibát, ezért újra be kellett nyújtani. Történt ez tavaly áprilisban, majd következett egy az átlagnál hosszabb várakozás, amit ez a határozat követett. Mint látható az áll benne, hogy a Bíróság semmi arra utaló jelet nem talált, hogy itt jogsértés történt volna! Igaz, hogy az önkormányzat immár nem adja ki azt a lapot, amibõl a remeteiek addig tájékozódtak, s az is igaz, hogy az összes releváns román törvényt megsértette a Diszkriminációellenes Tanács amikor a polgármestert megbüntette (mely büntetés egyenes következménye volt az, hogy a lapot a hivatal már nem adja ki), de Krenc bíró úr ebben semmi kivetnivalót nem talált.

A második panasz az elsõnek szinte pontos mása, gyergyócsomafalvi polgárok tették, akik ugyanúgy jártak mint a remeteiek: a Diszkriminációellenes Tanács jogsértõ, de jogerõre emelkedett határozatai miatt az õ polgármesterük is abba a helyzetbe került, hogy ha továbbra is kiadja a Csomafalvi Hírlapot, akkor további büntetéseket kell fizessen. Azt talán mondanunk sem kell, hogy a benyújtott panasz szinte szóról szóra egyezett a remeteivel, csak a település és az újság nevét kellett kicserélni, illetve néhány jelentéktelen részletet. Éppen ezért amikor megérkezett az elutasító határozat a remetei ügyben, más sok jóra nem számítottunk, a Bíróság azonban bebizonyította, hogy tud meglepetést okozni, ugyanis ezt a panaszt … más indoklással utasította el, amint az itt látható. Azt talán mondanunk sem kell, hogy ez legalább annyira abszurd és felháborító mint remetei elutasítás, mert a panaszosok ebben az esetben is leszögezték, hogy még bár tudomásuk sem volt az ODT határozatáról és az az ellen indított perrõl (az egészrõl akkor értesültek, amikor azzal szembesültek, hogy egyik hónapban nem jelent meg a helyi lap), s ennek ellenére a bíró képes volt úgy dönteni, hogy elutasítja a panaszt azért, mert a panaszosok nem merítették ki a hazai jogorvoslati lehetõségeket, vagyis a hazai eljárás során a nem fejtették ki az érveiket a bíróságokon! Öröm az ürömben (ha lehet ilyet mondani ebben a helyzetben) az, hogy ezúttal nem azt állapította meg a Bíróság, hogy nyoma sincs jogsértésnek, illetve az, hogy elvileg létezik mód arra, hogy a panaszosok hazai bíróságon maguk is megtámadják az ODT határozatát. S ha ez a lehetõség adott, akkor ez már meg is történt, a panaszosok közöl ketten a hazai bírósághoz fordultak kérve az ODT határozat érvénytelenítését, azért, hogy elutasítás esetén legyen lehetõségük újabb panaszt tenni Strasbourgban, s legyen kénytelen a Bíróság érdemben megvizsgálni azt.

Végül pedig következzen a harmadik olyan csoportos panasz, amire immár érkezett valami válasz Strasbourgból, ezt gyergyószentmiklósi polgárok tették, a tárgya pedig az a jogsértõ de jogerõs bírósági ítélet, ami miatt el kellett távolítani a városháza elõl a város, illetve a mûvelõdési ház elõl Székelyföld zászlaját. Ez tavaly novemberben került benyújtásra, s meglepõ módon mindössze jó hónap múltán már választ is fogalmaztak rá, ami e hó elején érkezett az ügyvédünkhöz. Ez a válasz pedig már akár bíztatónak is nevezhetõ, mert nem elutasító (jelzik, hogy iktatták a panaszt és ki fogják vizsgálni), mindössze pontosításokat kérnek. Igaz, hogy ezek kapcsán meg azt kell leszögezni, hogy nem arról van szó, hogy a benyújtáskor valami hiba történt volna, hanem arról, hogy keresik a kákán a csomót. Ugyanis:

  • Az le volt írva a panaszban, hogy a panaszosok akkor értesültek a perrõl és a jogerõs ítéletrõl, amikor eltûnt a két zászló, s érdeklõdtek annak okáról.
  • Az alapítványoknak nincs tagságuk, csak egy alapítójuk, tehát a második kérdés értelmetlen. Ellenben azt elárulja, hogy kifogást keresnek az elutasításra formai ok miatt, ugyanis a perben a Székely Figyelõ fél volt és maga is tett le panaszt ebben az ügyben a Bíróságon, s a kérdésre adott esetleges igenlõ válasz okot adhatna a bíróságnak, hogy a csoportos panaszt azzal utasítsa el, hogy ebben az ügyben ugyanazok már tettek le panaszt. Ez azonban nem áll fenn, tehát ez a potenciális kifogás esett.
  • Az a kérés pedig, hogy minden panaszos személyi igazolványáról tegyenek le másolatot egyrészt adatvédelmi kérdést vet fel, másrészt pedig azért értelmetlen, mert a kérést a nevükben ügyvéd tette le, aki egyúttal azt is igazolta, hogy a kérésben szereplõk adataik (név, lakcím, stb.) valósak, tehát azok további igazolása értelmetlen. No de ezen nem fog múlni, nem kis munkával de begyûjtöttük az igazolvány-másolatokat is és az ügyvéd továbbította azokat Strasbourgba.

Következésképpen adott az esély, hogy ezt a harmadik panaszt a Bíróság érdemben ki fogja vizsgálni, s még az is megeshet, hogy bár ebben az esetben Strasbourgban meghallgatják a nép szavát és igazságot tesznek. Ebben ugyan biztosak nem lehetünk, de nem tehetünk mást, mint hogy továbbra is élünk a Bírósághoz való fordulás lehetõségével és másokat is erre bíztatunk, mert ha adott ügyben nem teszünk panaszt, akkor abban garantáltan nem fog kedvezõ döntés születni.

Kategória: Egyéb | Hozzászólás most!