A Túlterheltek Tanácsa

Minekutána bíróságon támadtam meg a Diszkriminációellenes Országos Tanács azon határozatát, amiben azt állapították meg, hogy nem diszkrimináció az, hogy a magyar végzõsök számára az érettségi két plusz vizsgát is tartalmaz, idén április közepén a postás kézbesítette Asztalos Csaba bukaresti hivatalába a keresetet, illetve a bíróság azon felszólítását, hogy húsz napon belül nyújtsanak be erre válasziratot. Eltelt húsz nap, majd még egy és még egy, és így tovább, de a válaszirat nem született meg. Így jött el szeptember 22, az elsõ tárgyalás napja. Én becsülettel vonatra ültem és sok órányi zötykölõdés után ott voltam a tárgyalóteremben, ellentétben a Tanács jogi képviselõjével, aki – nevezhetjük ezt akár következetességnek is – nem tette tiszteletét.
Aztán mikor már a tizedik húsz napot tapostuk, elérkezett a második tárgyalás napja is és láss csodát: ezen megjelent a Tanács jogásza, fennen lobogtatva a válasziratot. A bíró a jelek szerint igen nyugodt természet, mert kis rosszallással ugyan, de udvariasan megkérdezte, hogy mondja már, ezt hogy képzeli? A válasz pedig az volt, hogy olyan nagyon elfoglaltak, hogy eddig nem volt idejük foglalkozni ezzel az üggyel.
No már most: ez akár igaz is lehet, megtörténhet, hogy a Tanácsnak kevés a jogásza, miközben rengeteg perük van folyamatban, és nem bírják. Ebben az esetben egyrészt forduljanak a parlamenthez s kérjenek erõsítést, másrészt üljenek le az asztalukhoz és dolgozzanak, ne sétálgassanak a bíróságra, hisz a dolog úgy is mûködik, hogy a megírt válasziratokat a titkárnõ beviszi a bíróság iktatójába. Egyszerre akárhányat. Az ellenben semmiképp nem megoldás, hogy fittyet hányva az érvényes törvényekre, 20 nap helyett 200 nap múlva jelennek meg a bíróságon, s elvárják, hogy a kedvükért a bíró is törvényt sértsen (ugyanis a 20 nap egy jogvesztõ határidõ, utána vihetik akárhova a válasziratukat, azt senki nem köteles figyelembe venni).
A másik tanácsom az lenne, hogy gyõzzék meg a fõnökeiket, hogy végezzenek rendesebb munkát, mert akkor nem lenne annyi perük. Jómagam eddig háromszor fordultam hozzájuk, abból két eset már a bíróságon van, s jó eséllyel a harmadik is oda fog kerülni. Ebben a konkrét esetben annyit kellett volna tegyenek, hogy megkérdeznek egy iskolaigazgatót, hogy igaz-e a minisztérium azon állítása, hogy a magyarul érettségizõ végzõsök kapnak egy plusz diplomát, ami nélkülözhetetlen akkor, ha magyarul akarnak továbbtanulni. Az igazgató bizonyára készséggel elmondta volna nekik, hogy ez szemenszedett hazugság, s így elkerülhették volna azt a helyzetet, hogy elhiszik ezt, s erre való hivatkozással elutasítják a panaszomat. Ha a tavasszal meghozott határozatukban megállapítják, hogy a rendszer valóban diszkriminatív, s utasítják a minisztériumot, hogy változtassa meg, akkor máris egyel kevesebb perük lenne.
Harmadsorban azt tudnám tanácsolni nekik, hogy foglalkozzanak a lényeggel. A válasziratuk ugyanis közel 12 oldal, de köszönhetõ ez például annak, hogy több mint 4 oldalon keresztül azt fejtegetik benne, hogy a bíróság el kell utasítsa a keresetet, mert nem fizettem meg a törvényes bélyegilletéket. Ezt leírhatták volna egy bõvített mondatban, kétségtelenül sokkal kevesebb idõ alatt. Ezzel szemben – mondhatni perverz módon – amennyire felületes volt a Tanács a határozat meghozatalában, pont annyira alapos munkát végeztek a jogászaik, amikor arról próbálják meggyõzni a bírót, hogy ne is tárgyalja az ügyet. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ezzel csak azt árulják el, hogy érzik, hogy a megtámadott határozat nem fogja kiállni a törvényesség próbáját.) Idézik törvénycikkelyek garmadáját, felhoznak számos hasonló esetet, amikor a bíróság elõírta bélyegilleték kifizetését, megtesznek mindent azért, hogy érdemi tárgyalásra ne is kerüljön sor. (Emlékeztetõképpen: mindezt egy olyan dokumentumban, amit a bíró egyenesen a papírkosárba kellett volna dobjon.)
A történet csattanója pedig az, hogy a válasziratból az is egyértelmûen kiderül, hogy a keresetet el sem olvasták! Elvégre annyira elfoglaltak, meg kell érteni. Ha ugyanis elolvasták volna, akkor védekezésképpen nem csak azt hozzák fel ismét, hogy a magyarul érettségizõk kapnak egy plusz diplomát, ami nélkülözhetetlen, ha tovább akarnak tanulni.
Ennél már csak az felháborítóbb, amit szintén megismételnek a válasziratban: nyilvánvaló, hogy ha valaki azt választja, hogy anyanyelvén végzi az iskolát, akkor az plusz erõfeszítést feltételez részérõl. Az a lehetõség, hogy anyanyelven is lehet tanulni egyértelmûen az esélyegyenlõséget, az egyenjogúságot célozza, s ennek csak akkor van értelme, ha azt eredményezi, hogy minden gyermek ugyanakkora erõfeszítés árán tudja elsajátítani a tananyagot és letenni az érettségi vizsgát. Nagyon nagy baj van egy országban, ha a Diszkriminációellenes Tanács elnöke természetesnek tekinti azt, hogy tanulók egy kategóriáját az oktatási rendszer diszkriminálja (az õ kifejezésével: plusz erõfeszítést jelent számukra). Erre mondják azt, hogy farkasra bízták a bárányokat.
valaszirat-diszkriminacioellenes