(erõsebb idegzetûeknek, némi fekete humorral)
Szombat szabadnap, ilyenkor az embernek ugyebár több az ideje. 🙂 Tehát megint itt vagyok, s ezúttal a sajtó szerepére szeretném a figyelmet irányítani.
Mint köztudott (minõ elcsépelt szófordulat, fújj), Bukarestben, egy kórház udvarán már korábban felállítottak egy katonai tábori kórházat. Nem konténerekbõl, semmi luxus, csak sátrak, tábori ágyak, szóval a katonaságra jellemzõ, enyhén spártai körülmények. Amikor ez történt többen csodálkoztak (jómagam is köztük voltam), hogy mire jó ez, hát rengeteg kórház van az országban, ahol jobb körülmények között tudnak betegeket ápolni. De aztán láttam a tévében, mondta a rádió, írta az újság, hogy a helyszínt meglátogatta az államelnök meg a miniszterelnök, komoly arccal végigjárták, bólogattak, majd sajtótájékoztatót is tartottak, dicsérték a hadsereget. Ekkor már kezdtem érteni…
No de friss, mai hír, nemrég láttam egy “hír”televízióban. Írva volt, hogy a süketekhez is eljusson: Torlódás a kórházakban! Beutalták az elsõ hét beteget eme katonai kórházba. Hüha, mondom, eddig nem szóltak róla, hogy épp ennyire kritikus a helyzet! Ez nem volt szép! S pont most, amikor az ortodox egyház önkéntesei viszik házról házra a vírust! (Jó na, nem csak õk, a türelmetlenebb népek már tegnap bementek érte a templomba.) Ahhoz, hogy más forrásból kiderüljön, hogy az történt, hogy hét beteget, akiket mostanig valamelyik bukaresti kórházban ápoltak, most átszállítottak ebbe az intézménybe. Gondolom megkérdezték, hogy kinek van kedve egyet autókázni, ki nem szereti a bezártságot, menne inkább természetközeli helyre, ahol madárcsiripelésre ébredhet, ki a gyakorlott természetjáró, stb, s így sikerült ezt a hetes kontingenst kiválasztani. Ennek nyomán pedig megürült hét ágy az adott kórházakban. Azaz szó nincs arról, hogy már minden kórházi ágy foglalt, mint ahogy az a tévé sugallta. Ezt nevezik pánikkeltésnek. Jobb helyeken büntetik.
S akkor váltsunk helyszínt. Kolozsvár. Erdély fõvárosa, ambiciózus polgármesterrel, aki bátran beleáll minden versenybe. Nem meglepõ tehát, ha tegnap ott is átadtak egy mobil kórházat, ami ráadásul még olyanabb mint a Bukaresti, a legkorszerûbb, minden igényt kielégítõ, bárhol gyorsan felállítható, stb. Ez eddig még inkább az idõsebbeknek mond valamit, akik még érték a szocialista munkaversenyek idejét. De jöjjön egy idézet a témáról szóló sajtóhírbõl: “Az egészségügyi ellátó sátor gyakorlatilag egy mozgó kórház, amely legkevesebb 20 személy sürgõsségi ellátását teszi lehetõvé.” Ezen a ponton magyar embernek beindul a fantáziája, erre akartam utalni az alcímmel. Mert akkor valami ilyesmire lehet számítani:
Felállítják a kórházat, mindent összeszerelnek, beüzemelnek, s kezdenek érkezni a betegek. 1, 2, 3, stb. Közben telik az idõ. 9, 10, 11. Az óra ketyeg. 16, 17, 18! Igen ám, de a már bent levõk állapota egyre romlik. Szenvednek, segítségért könyörögnek, de a személyzet tehetetlenül tárja szét a kezét. Hurrá, megvan a tizenkilencedik is!!! S aztán szünet. Hosszú szünet. A húszadik csak nem akar összejönni. Az orvosok már mind kint vannak a sátor elõtt, a járókelõket szemlélik, hátha van köztük egy beteg, de semmi. Arra jár egy pópa, azonnal lerohanják, s megkérik, hogy mondjon valami átkokat, hátha megbetegszik valaki a környéken. Ez csak pénz kérdése, az pedig ilyenkor kerül, de az átok is hatástalan. Már mindenki kétségbe van esve, a betegek rimánkodnak, a személyzet a kezét tördeli, vagy magába roskadva, falfehéren ül. A kórház fõorvosa belátja, hogy itt valamit tenni kell, egy társával elindul tehát a legközelebbi kórházhoz. Védõfelszerelés, maszk van rajtuk, senki nem ismerheti fel õket. Óvatosan beosonnak egy kórterembe, keresnek egy magatehetetlen, védekezni nem tudó beteget, s kicipelik a kórházból a hátsó ajtón. Végig a városon. A tájékozatlan emberek az úton mindenhol tapsolnak a hõs életmentõknek, akik lám, ilyen lelkiismeretesen végzik a dolgukat. Így érkeznek vissza a kórházukhoz, ahol diadalmasan bejelentik, hogy meg vannak mentve, megvan a 20. beteg. A többiek azonban továbbra is szótlanul, magukba roskadva ülnek, senki nem örvend. Akik az elõbb még a helyzet megmentõinek gondolták magukat értetlenül néznek, mire az egyik kolléga felvilágosítja õket, hogy baj van! De nagy baj!! Idõközben ugyanis egyik beteg csak úgy, minden kezelés nélkül meggyógyult. Õk ugyan próbálták meggyõzni hogy csak téved, pillanatnyilag jobban érzi magát de még nagybeteg, az életét kockáztatja ha elmegy, de õ csak azt hajtogatta, hogy haza akar menni. Megpróbálták lefizetni is, odaígérték neki a másik 18 betegtõl kapott összes hálapénzt, de csak nem tudták rávenni, hogy megmásítsa a döntését. Megpróbálták azt is, hogy odakötözzék az ágyhoz, de visítani kezdett, s a járókelõk gyülekezni kezdtek a bejáratnál, így végül el kellett engedjék. Így ezzel az újonnan hozottal is csak 19 betegük van. Kezdõdhet tehát minden elõlrõl!
Ha valakinek még nem esett volna le: az újságcikkbõl idézett mondatban nem az van, hogy legtöbb 20 beteget tudnak kezelni (vagy más szavakkal 20 ágyas az a kórház), hanem az, hogy legkevesebb húszat. Vagyis ha nincs legalább 20 beteg, akkor nem lehet elkezdeni a kezeléseket. Mit lehet erre mondani? Azt a szakállas igazságot, hogy nehéz nyelv a magyar. Persze azt is hozzá lehet tenni, hogy aki nem ismeri kellõképpen, az nyilvános helyen ne használja, ne kacagtassa magát.