Mióta az ADEC perei (köszönhetõen egy törvénymódosításnak) Bukarestben zajlanak, immár több esetben veszített, de sajnos a Bukaresti Törvényszéken illetve Táblabíróságon is vannak bírók, akiket a törvények helyett a saját sovén érzelmeik vezérelnek. Így született az ADEC számára kedvezõ ítélet az Ozsdola központjában, a jog szerint a fogyasztási szövetkezet területén található székely zászló ügyében is. Jogi részletekbe nem szeretnénk bocsátkozni, a lényeg az, hogy az ADEC kérése megalapozatlan volt, a polgármester védekezése részletes, alapos és törvényekkel jól alátámasztott, ennek ellenére a bírók a felperesnek adtak igazat.
Ezzel azonban az ügy nem zárult le, mert a perbe beavatkozott a Székely Figyelõ alapítvány is, s így módunk van arra, hogy panaszt tegyünk az Emberi Jogok Európai Bíróságán, amit nyilván meg is fogunk tenni, amint kézhez kapjuk az ítélet indoklását. Hiába örvendezik tehát Dan Tanasã és büszkélkedik azzal, hogy ismét pert nyert, s állítja azt, hogy helyreállította a törvényességet, mert az igazság az, hogy ismét egy hatósági jogsértés történt, s van rá esély, hogy az emberjogi bíróság is kimondja ezt.
Végezetül ezen eset kapcsán ismételten arra kérjük a székelyföldi polgármestereket, hogy ne engedjenek az ADEC jogalap nélküli követeléseinek, hanem bármilyen felszólítást kapnak, azzal keressék meg a Székely Figyelõt. Van ugyanis nem egy eset, amikor a felszólításra adott válasz nyomán az ADEC nem indított pert, van egyre több megnyert per, s végsõ esetben ott van a lehetõség arra, hogy az alapítvány az emberjogi bírósághoz forduljon. Mindezek egyetlen feltétele az, hogy a polgármesterek éljenek az alapítvány által felkínált segítséggel.
Tegnap a Bukaresti Táblabíróság elvileg jogerõs ítéletet hozott a 37933/3/2019-es ügyben, melynek tárgya a székelyudvarhelyi városházán található piros-fehér-zöld zászlók eltávolítása. Ennek kapcsán szeretnénk leszögezni, hogy a helyzet annál kicsivel bonyolultabb, ugyanis a következõképpen néz ki:
Valóban vannak kitûzve piros-fehér-zöld zászlók a polgármester irodájában és a tanácsteremben, ellenben azok nem Magyarország hivatalos zászlai, tehát nem vonatkozik rájuk a 75/1994-es törvény. Ezt a per során a polgámester természetesen felhozta, de az alapfokú ítélet úgy született meg, hogy a bíró – anélkül, hogy meggyõzõdött volna arról, hogy melyik állítás igaz – a felperesnek adott igazat. Tette ezt olyan körülmények között, hogy az alperes pontosan ismeri a valós helyzetet, miközben a felperes képviselõjérõl ez nem mondható el, õ mindössze két fényképre alapozva fogalmazta meg a vádját. Márpedig ilyen körülmények között nyilván az valószínûbb, hogy az alperes állítása az igaz. Ráadásul sajnálatos módon a táblabíróság is elutasította a polgármester teljes mértékben megalapozott, jól megindokolt fellebbezését.
Tudni kell azonban, hogy a Székely Figyelõ alapítvány perbelépési kérést tett le a táblabíróságra ebben az ügyben, s amint az ítéletnek a bíróság honlapján közzétett kivonatából kiderül, azt a kérést se el nem utasították, se figyelembe nem vették. Hogy mi is a pontos helyzet, az majd az ítélet indoklásából fog kiderülni, de az már most tény, hogy a bíróság jogsértõ módon nem idézte meg az alapítványunkat a tárgyalásra.
Következésképpen fellebbezést fogunk benyújtani a perbelépési kérésünk elutasítása ellen, s amennyiben azt a Legfelsõ Bíróság jóváhagyja, úgy a mostani ítéletet jog szerint meg fogja semmisíteni, s az ügyet újra kell majd tárgyalja a Bukaresti Táblabíróság. Ha pedig a fellebbezésünket a Legfelsõ Bíróság elutasítja, vagy pedig az újratárgyalás után ismét kedvezõtlen ítélet születik, akkor – tekintettel a per tárgyát képezõ kérés megalapozatlan voltára – (amit éppen ezért a bíróságok el kellett volna utasítsanak) panaszt fogunk tenni ebben az ügyben is az Emberi Jogok Európai Bíróságán.
Mindezek figyelembevételével elmondható, hogy még igen távol vagyunk attól, hogy ez az ügy lezáruljon, igencsak korai a panaszt benyújtó Tanasã öröme.
Egy rövid és tanulságos összefoglalót tett közzé az Európa Tanács fõtitkára arról, hogy miképpen alakult az Emberjogi Bíróság tavalyi tevékenysége. Tanulságos azért, mert az derül ki belõle, hogy Románia igen sajátos helyet foglal el a bíróság statisztikáiban. S nem is az ellene indított perek száma az igazán figyelemre méltó (habár a negyedig hely nem semmi), hanem az a kártérítés-összeg, aminek a kifizetésére a bíróság kötelezte a tavalyi év folyamán, ugyanis abban a rangsorban Románia fõlényesen vezet, több mint háromszor akkora összeggel, mint a második helyen található Olaszország. Ebbõl ugyanis azt a következtetést lehet levonni, hogy a román állampolgárok ritkábban fordulnak a Bírósághoz, csak nagyon indokolt és súlyos esetekbe. Ezt támasztja alá az is, hogy a tavaly iktatott 78 panasz közül 16 (vagyis több mint 20%) köthetõ a Székely Figyelõhöz, amire akár büszkék is lehetünk, de sokkal inkább azt mutatja ez, hogy mások nem veszik elég komolyan ezt a lehetõséget, nem élnek vele. Holott ezek a statisztikák azt is bizonyítják, hogy érdemes, mert az esetek döntõ részében a Bíróság alapos és indokolt ítéletet hoz. Ezért ismét azzal zárjuk ezeket a sorokat, hogy bíztatunk mindenkit, hogy álljon ki a jogai mellett, ne tûrje a jogsértéseket, s ha szakmai segítségre van szüksége, akkor forduljon bizalommal hozzánk, számíthat ránk.
Mottó: “Amit erõ vagy hatalom elvesz, azt idõ és szerencse visszaadhatják. De amirõl a nemzet önként lemondott, annak visszaszerzése kétséges.” – Deák Ferenc
Ezen gondolat szellemében mondjuk el újra és újra, immár évek óta, hogy ha valakit jogsérelem ér, az ne hallgasson, ne tûrje el, hanem tegyen ellene, forduljon az igazságszolgáltatáshoz. Tegye ezt még akkor is, ha számtalan példa van arra, hogy a romániai bíróságok részrehajlóak, sõt, még az Emberi Jogok Európai Bíróságán se mindig az igazság gyõz. Ez pedig hatványozottan igaz olyan esetben, amikor a támadás nem egy személyt, hanem egy közösséget éri, legyen az közvetlenül vagy közvetve (az adott közösség vezetõje révén). Egy vezetõnek ugyanis egyrészt ki kell állnia a közösség és annak jogai mellett, másrészt pedig példát kell mutatnia mások számára. Ha tehát egy jogalap nélküli felszólítás érkezik bárkitõl (legyen az hatóság vagy önjelölt “jogvédõ”), arra érdemben meg kell válaszolni, el kell utasítani. Ha pedig a dologból per lesz, abba bele kell állni és végig kell vinni, fõleg olyan körülmények között, hogy a megtámadott mindenben számíthat a Székely Figyelõre, kezdve a tanácsadással s befejezve a konkrét jogi képviselettel.
Ráadásul – s ez se elõször mondjuk – tévedés azt gondolni, hogy ilyen perekben nyerni nem lehet, hisz egyre több ellenpélda van. Álljon itt azok közül a legfrissebb, a tusnádfürdõi: Még 2018 novemberében indított pert a város polgármestere ellen a méltóságos és demokrata egyesület, azért, mert õ nem volt hajlandó eltávolítani a városháza elõl a város, illetve Székelyföld zászlaját. Alapfokon a polgármester a pert elvesztette, de õ nem adta fel, fellebbezett, s ez lett az eredmény. Ha valakit érdekel a teljes ítélet itt elolvashatja, de a lényeg az, ami a táblabíróság honlapján levõ kivonatban van: a polgármester fellebbezését jóváhagyta a bíróság, s érvénytelenítette a keresetet, azért, mert a felperes nem tudta igazolni, hogy valamilyen személyes érdeke fûzõdne a per elindításához. Nem mellékesen ez ugyanaz az indoklás, amivel korábban a gyergyószentmiklósi “Városháza” felirat (részletek arról itt), illetve a Brassó megye bejáratánál levõ magyar felirat elleni támadást utasították el. Kell ezeknél jobb indok arra, hogy fel kell vállalni és végig kell vinni egy ilyen pert?
Ha pedig a hazai bíróságokon jogerõsen kedvezõtlen ítélet születik, akkor még mindig van egy esély: az Emberi Jogok Európai Bírósága. Erre példa a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenõ képtár feliratának az ügye, amiben alapfokon is és másodfokon is az ADEC-nek adtak igazat a romániai bírák. De másodfokon a perbe belépett a Székely Figyelõ is, így módunkban állt panaszt tenni Strasbourgban, s ezt nyilván meg is tettük. A panaszt 55659/20-as számmal iktatták (itt ellenõrizhetõ) és ha évek múltán kerül is arra sor, de van egy esély arra, hogy kimondják, hogy a hazai ítélet jogszerûtlen volt, s annak alapján perújrafelvételt lehet majd kezdeményezni. Egy szó mint száz: mindig felvenni a kesztyût és harcolni, semmirõl nem lemondani önként! Ráadásul ez különösebb erõfeszítést se kíván az érintett vezetõktõl, elég ha jelzik nekünk az ilyen eseteket (szekler.monitor@sic.hu), onnan kezdve mindent készen a kezükbe adunk.
A mai nap Dan Tanasã egy harcis bejegyzést tett közzé a Facebook oldalán, amiben azt bizonygatja, hogy õ egyáltalán nem magyarellenes, kizárólag a törvények iránti tisztelet vezérli, amikor mindenféle eljárásokat indít, s lám, az illetékes hatóságok sorra neki adnak igazat. Bizonyítékképen utalást tesz a Diszkriminációellenes Tanács hét darab határozatára, amelyek a tavaly benyújtott panaszai nyomán az elmúlt 5 hónapban születtek. Ezekrõl persze diadalmasan beszámolt a megfelelõ pillanatban a blogján is, itt vannak azok a bejegyzések:
Összesítve elmondható, hogy ez hét panasz, amelyek nyomán a Diszkriminációellenes Tanács a következõ büntetéseket rótta ki a román közösség diszkriminálása miatt:
2000 lejre büntette Csomafalva polgármesterét
megrovásban részesítette Ditró polgármesterét
megrovásban részesítette a Székelyudvarhelyi Filharmóniát
Ez alkalmat ad nekünk, elkészítsünk egy távolról sem teljes (mert azt nem tudjuk, hogy az ADEC összesen hány panaszt tett le a tavalyi évben), de azért véleményünk szerint releváns statisztikát. E célból álljon itt egy lista az alapítványunk által tavaly a Diszkriminációellenest Tanácshoz benyújtott panaszokról:
Postázva
Bepanaszolt
Iratcsomó száma
Határozat
2020.I.15.
Digi24
23/2020
5000 lejre büntetve
2020.I.20.
Marius Pascan
29/2020
5000 lejre büntetve
2020.I.27.
Mihai Tîrnoveanu
44/2020
még nincs
2020.I.28.
Gândul, ProTV, Mediafax
50/2020
diszkrimináltak, de büntetés semmi
2020.II.3.
Szabad Európa
–
átküldték az ügyészségre,vizsgálják
2020.II.4.
Mihai Tîrnoveanu
91/2020
még nincs
2020.II.12.
Adevãrul
–
átküldték az ügyészségre,vizsgálják
2020.III.20.
Dan Tanasã, “Civil Fórum”
216/2020
még nincs
2020.III.23.
Mihai Tîrnoveanu
222/2020
2000 lejre büntették
2020.IV.19.
Belügyminisztérium
357/2020
megrovás
2020.V.8.
Belügyminisztérium
330/2020
megrovás
2020.V.11.
Mihai Tîrnoveanu
343/2020
még nincs
2020.V.13.
Dan Tanasã
350/2020
még nincs
2020.XII.15
Mihai Tîrnoveanu
1007/2020
még nincs
2020.XII.21
Nicoleta Ploscaru
ismeretlen
még nincs
2020.XII.23
Marius Pascan,Mihai Tîrnovenu
ismeretlen
még nincs
2020.XII.28
Dan Tanasã, AUR
1030/2020
még nincs
Következésképpen az ADEC ismeretlen számú panaszából legalább hetet elbíráltak (tegyük hozzá: többet, mert volt legalább egy elutasított panaszuk is, de azokkal nem dicsekszenek), a Székely Figyelõ esetében tizenhétbõl hatot. Az ADEC esetében az elbírált panaszok január és június között voltak benyújtva, a Székely Figyelõ estében ez az intervallum január-május. Végezetül még azt lehet megállapítani, hogy a Székelt Figyelõnek 7 olyan panasz van, amiket tavaly június elõtt nyújtott be de máig sincsenek megoldva (köztük olyan, ami 15 hónapja vár megoldásra), miközben az ADEC-nek van tavaly júniusban benyújtott és már meg is oldott panasza. Ezek puszta számok és tények, amelyek kapcsolatosak a Diszkriminációellenes Tanács tevékenységével. Aki következtetéseket akar belõlük levonni, megteheti.
Mi tagadás, keserû szájízzel maradtunk a tegnapi nap után, amikor az Emberi Jogok Európai Bíróságán megszületett az a döntés, hogy a Nagykamara nem fogja megtárgyalni a romániai magyar érettségizõk panaszát* (aminek esetében tavaly októberben negatív határozat született. Történik ez olyan körülmények között, hogy az ítélet többek közt egy súlyos tárgyi tévedésen alapul, ugyanis ellentétben a román kormány által szolgáltatott statisztikai adatokkal a Bíróság azzal is érvelt az elutasítás mellett, hogy 2013 és 2018 között a román és magyar fiatalok egyenlõ arányban tettek sikeres érettségi vizsgát.
A Bíróság honlapján közzétett sajtóközlemény szerint kilenc kérést vitatott meg az 5 tagú bírói tanács, s két esetben döntött úgy, hogy azokat megvizsgálja a Nagykamara is, hét felülvizsgálati kérést pedig elutasított.
A kép még inkább visszás, ha azt nézzük, hogy milyen ügyekben tartották a bírók felülvizsgálatra méltónak az elsõ fokon született határozatot. Ezek:
Mint látható, mindkettõ egyedi eset, egyik egy céget, másik egy svájci állampolgárt érint, ráadásul abban az esetben a felülvizsgálatot az állam kérte, holott a tétje egy 5000 eurós kártérítés (amit talán meg bírna fizetni Svájc). Ráadásul jó eséllyel mindkét ügy meglehetõsen egyértelmû, hisz a döntéseket egyhangúan hozták meg a bírók. S akkor itt van a “mi ügyünk”, egy évtizedek óta fennálló jogsértés, aminek minden évben számos áldozata van (s nem is akármilyen, mert egy sikertelen érettségi az ember egész további életét befolyásolja), ráadásul a határozat nem volt egyhangú, a hét bíróból kettõ nem értett egyet vele. De ez nem volt elég ok arra, hogy a mostani döntést hozó bírók arra a következtetésre jussanak, hogy érdemes ezt a kérdést még egyszer, alaposabban megvizsgálni. Tették ezt olyan körülmények között, hogy a kérésben szerepelt a fennebb már említett súlyos tárgyi tévedésre való utalás is, konkrétan az, hogy a statisztikai adatok szerint a magyar fiatalok közt a sikertelenül érettségizõk aránya 2-3-szor nagyobb mint a románok között, s az eltérés oka pedig egyértelmûen a román vizsga! Hogy a kérést elutasító bírók fejében mi volt az nem lehet tudni, de igen nehéz elképzelni azt, hogy alapos mérlegelés után és tiszta lelkiismerettel hozták meg ezt a döntést. Tudjuk, hogy ezek erõs szavak, de a helyzet ismeretében egyáltalán nem túlzóak. Ezzel ez az eljárás véget ért, közvetkezésképpen az érettségi témájában lezárult egy újabb fejezet. A probléma azonban továbbra is fennáll, tehát nincs más lehetõség mint tovább menni s keresni a megoldást. Tehát ezt tesszük. Ugyanakkor fontosnak tartjuk leszögezni, hogy ugyan elõzetes várakozásunkkal ellentétben ebben az ügyben a Bíróság nem hozott korrekt ítéletet, ebbõl az egy esetbõl (legyen az bármilyen fájó) nem szeretnénk messzemenõ következtetéseket levonni, hanem továbbra is azt mondjuk, hogy élni kell ezzel a lehetõséggel és el kell vinni erre a bíróságra minden jogsértés ügyét. Mert a mi dolgunk az, hogy megtegyük azt amit megtehetünk, éljünk minden lehetséges eszközzel, azért, hogy bár azt elmondhassuk, hogy rajtunk nem múlott.
* Az EJEB eljárási rendje szerint az elsõ fokon született határozat ellen nem lehet fellebbezni, ellenben bizonyos esetben lehet kérni, hogy azt a Nagykamara vizsgálja felül. Azonban ahhoz, hogy ez megtörténjen, elõbb egy bírói tanács el kell döntse, hogy ez a kérés megalapozott-e, látnak-e arra utaló jelt/jeleket, hogy a döntés valamiért problémás, tehát megeshet, hogy a Nagykamara megváltoztatja azt.
Irtunk már itt nem egy furcsa tapasztalatunkról ami a romániai igazságszolgáltatást illeti, álljon itt most egy újabb ilyen. Egy kirívó. Történt ugyanis, hogy az egyre közismertebb Tîrnoveanu doktor (aki a fogak helyett egy ideje inkább a román-magyar békés együttélést fúrja) tavaly március elsején tüntetést szervezett Bukarestben a Közigazgatási Törvénykönyv azon elõírásai ellen, amelyek a kisebbségek nyelvi jogait szavatolják. A tüntetésen pedig – stílszerûen: tüntetõ módon – elszavalták Eminescu “Doina” címû versét is, ami elejétõl végéig egy idegengyûlölettõl csöpögõ (antiszemita, magyarellenes, görögellenes, stb.) – túlzás nélkül – epeömlés, aminek lényege az, hogy az ország minden gondjáért az idegenek felelõsek, akik ezért legyenek átkozottak. A vers megszületésének az idején nyilván más volt a jogszabályi környezet, ellenben a versnek ma és pont egy olyan rendezvényen való nyilvános elõadása egyértelmû módon törvénytelen volt, ezért panaszt tettünk a rendezvény fõszervezõje ellen a gyergyószentmiklósi ügyészségen.
Ebben kifejtettük, hogy a cselekedet sérti a 31/2002-es Sürgõsségi Kormányrendelet elõírásait (amelyek tiltják többek közt az idegengyûlölõ eszmék nyilvános terjesztését), ezért azt kértük, hogy állítsák az illetõt bíróság elé. A panaszt március 9-en iktattuk a Gyergyószentmiklósi Ügyészségen, ahonnan az – az elkövetõ lakhelyére való tekintettel – átkerült Brassóba, ahol mondhatni szokatlan operativitással meg is oldották. Ennek keretében tavaly augusztusban kihallgatták az alapítványunk képviselõjét is, aki szóban is elmagyarázta az õt kihallgató rendõrnek, hogy miért is volt törvénybe ütközõ az a cselekedet. Az eredmény pedig ez lett:
Az még hagyján, hogy ejtették a panaszt, mert ilyen esetekben Romániában ez a valószínûbb. Ami igazán figyelemre méltó, az az indoklás, miszerint megállapították, hogy a bepanaszolt személy nem sértette meg a Büntetõ Törvénykönyv 369. cikkelyét. Ugyanis ez mondhatni igaz. S ugyanilyen alapon ezt megállapíthatták volna a Btk. összes cikkelye viszonylatában, s – talán – az is igaz lenne, mert mi egy másik jogszabály, a 31/2002-s Sürgõsségi Kormányrendelet megsértése miatt tettünk panaszt. Hogy egy mindenki számára érthetõ hasonlattal éljünk: olyan ez, mintha panaszt tettünk volna az illetõ ellen azért mert lopott, mire az ügyészség felmentette volna, mondván hogy nem igaz, nem gyilkolt. Ezek után nyilvánvaló a válasz a címben szereplõ kérdésre: nem az!
Ha nagy késéssel is, de megszületett a Diszkriminációellenes Tanács határozata egy tavaly januári panaszunk ügyében (arról bõvebben itt, a 2. pontban). Még pontosabban a Digi24 elleni panaszról van szó, aminek a nyomán még tavaly októberben megszületett az a határozat, amit mostanra sikerült megszövegezni és kiküldeni, s aminek a lényege az, hogy az adót mûködtetõ céget 5000 lejre büntetik azért, mert megsértette a 137/2000-es Kormányrendelet elõírásait, amikor lehetõvé tette másoknak azt, hogy a Facebook oldalán gyalázkodó hozzászólásokat tegyenek közzé. A teljes határozat 9 oldal, nem szeretnénk senkit untatni az elsõ hét oldallal ahol össze van foglalva a panaszunk, a bepanaszolt álláspontja, meg a Tanács gondolatmenete, ami a döntéshez elvezetett, s melynek során többek közt megállapították, hogy az adó Facebook oldalán közzétett amúgy tárgyilagos hírt rövid pár óra alatt közel ezer hozzászólás követte, melyek közt tucatjával voltak olyan gyalázkodóak, amelyekre nem vonatkozik a szólásszabadság joga, s amelyeket az oldal tulajdonosa köteles lett volna kitörölni. A nyolcadikat azonban közzétesszük, azért hogy tudjuk megmagyarázni a címben szereplõ “de”-t:
Mint látható, a Tanács a büntetés összegének meghatározása után megjegyezte a következõket: – Egyrészt tényszerûen leírják, hogy mivel a sértett egy közösség volt, ezért 2000 és 100.000 lej közötti büntetést róhattak ki a törvény értelmében. – Másrészt egyfajta indoklásként kijelentik, hogy büntetés konkrét összegének a meghatározásakor figyelembe vették azt, hogy egy közösség volt a sértett, illetve hogy egy túl nagy büntetés a szólásszabadság túlzott korlátozásával lett volna egyenértékû.
S ez az a pont, ahol megáll az emberben az ész. Ugyanis logikusan a büntetés nagyságának a meghatározásakor az elkövetett cselekedet súlyossága kellene irányadó legyen, tekintettel arra is, hogy maga a Tanács állapítja meg, hogy számtalan hozzászólás olyan jellegû, hogy esetükben nem lehet a szólásszabadság jogával védekezni, akkor pedig az ellenül hozott intézkedés (nevezetesen a büntetés) nem tekinthetõ a szólásszabadság korlátozásának. Hogy egy hasonlattal éljünk, olyan ez, mintha egy tömeggyilkosság esetén nem azt nézné a bíróság, hogy az elkövetõ hány embert és milyen kegyetlenséggel ölt meg, hanem azért hozna enyhe ítéletet, hogy ne korlátozza túlzottan az illetõ mozgásszabadságát. S hogy értse mindenki jól: nem az a problémánk ezzel a határozattal, hogy nekünk külön örömöt jelentett volna, ha jó sok pénzt kell befizessen a vétkes, hanem az, hogy az ilyen határozatok nem töltik be az elsõdleges szerepüket, az elriasztást. Sõt, lényegében pont fordítva, az lehet a hatásuk, hogy mások is elkövetik ugyanezt a cselekedetet, mondván, hogy egy ekkora büntetés még belefér.
Végezetül pedig még egy fontos részlet: Lehet bármilyen nagy a kirótt büntetés, annak elijesztõ hatása csak arra van, aki tud róla. Ezért a panaszban azt is kértük, hogy a Tanács kötelezze a bepanaszoltat, hogy tegye közzé a sajtóban a meghozott határozatot, hadd jusson el minél többekhez, ugyanis komoly gond az, hogy maguk a sajtósok sem tudják, hogy a hozzászólások moderálása az õ feladatuk, holott ha tudnák és tennék, akkor sokkal kevesebb lenne a diszkriminatív meg sértõ megnyilvánulás az interneten. S ugyan a Tanácsnak kötelessége lett volna minden kérésünk esetén állást foglalni (magyarán jóváhagyni vagy indokoltan elutasítani), errõl a kérésrõl szó sem esik a határozatban, mintha le sem írtuk volna. Ez pedig nem elsõsorban azért rossz, mert ez által törvényt sértettek, hanem azért, mert elszalasztottak egy lehetõséget arra, hogy a közjó érdekében cselekedjenek. Arról nem beszélve, hogy a törvény értelmében a Tanács legelsõ feladata a diszkriminatív cselekedetek megelõzése lenne.
Ma kézhez kaptuk a Székelyudvarhelyi Bíróság ítéletét, amivel elutasították azt a kérésünket, hogy a tavaly januárban azonosított táblafestõt állítsák bíróság elé etnikai uszítás miatt is (ne csak rongálásért). Ha valaki nem emlékezne már, errõl az esetrõl van szó. S tekintettel arra, hogy Székelyudvarhelyen a helyi (tehát nem az állami) rendõrség tette a dolgát, az elkövetõt sikerült azonosítani, aminek ez lett a következménye. Mivel éltünk a gyanúperrel, hogy az illetõ megússza annyival, hogy megfizettetik vele a táblák letakarításának a költségeit, tettünk az ügyben egy büntetõ panaszt etnikai uszítás miatt, s felhívtuk az ügyészség figyelmét arra is, hogy ha egy bûncselekményt etnikai indíttatásból követnek el, akkor az súlyosbító körülménynek számít. Az ügyészség alaposan kivizsgálta az ügyet (s ezt most komolyan így kell érteni, meglepõen vaskos iratcsomó lett az eredmény), ennek ellenére a panaszunkat ejtette, amint az itt látható:
Tekintve, hogy azt gyakorlatilag csak kijelentette, anélkül, hogy bár egy tõmondattal megindokolta volna, a fõügyészhez fordultunk, s kértük az ügyész rendeletének a megsemmisítését és az eljárás elindítását. A fõügyész már kicsit jobban megerõltette magát, de az eredményen nem változtatott:
Így maradt az utolsó lehetõség, panaszt tettünk a bíróságon, s attól kértük, hogy állapítsa meg, hogy az ügyészség nem végezte az elvárható szakmaisággal a munkáját, semmisítse meg az panasz ejtésére vonatkozó rendeletet s kötelezze az ügyészséget a kivizsgálás folyatatására, illetve ha úgy értékeli a már meglevõ bizonyítékok alapján, hogy a panaszunk megalapozott, akkor indítsa el az eljárást az elkövetõ ellen.
A tárgyaláson szóban is elõadtuk az érveinket, kiemelve két dolgot:
A hatóságok nagyon elnézõen kezelik az uszítási ügyeket (errõl bõvebben itt), ennek pedig az a következménye, hogy szaporodnak az ilyen esetek.
A tett azt eredményezte, hogy különbözõ internetes oldalakon rengetegen írtak gyûlölködõ bejegyzéseket és hozzászólásokat. Ezek esetében panaszt tettünk a Diszkriminációellenes Tanácsnál, s az határozatban mondta ki, hogy azok diszkriminációnak minõsülnek. Márpedig ha egy cselekedet diszkriminációt vált ki, akkor az nyilvánvaló módon diszkriminációra való uszítás.
A bíró pár napot gondolkozott, majd úgy döntött, hogy elutasítja a panaszunkat. Az indoklás a mai napon érkezett, és így néz ki:
A közel hat oldalból négy és fél az érveink összefoglalása, elmondható, hogy lényegében tartalmazza a lényegét annak, amit mi hosszabban kifejtve nyújtottunk be a bíróságra. Ezzel szemben az ítélet lényege egyetlen mondat, az 5. oldal utolsó elõtti bekezdése. Ahhoz pedig nem kell hosszú éveken át a jogi egyetem padjait koptatni, hogy egyértelmû legyen: ez az indoklás vérlázító. Elég ezt alátámasztandó csak az elõzõ bekezdést elolvasni, amiben az uszítás definícióját idézi a bíró, hisz abban az áll, hogy “prin orice mijloace”, vagyis bármilyen módon. Ilyen “bármilyen mód” például az, amikor az éj leple alatt valaki egy gyalázkodó szöveget fest egy ház falára. Arról nem beszélve, hogy milyen “hatékonyan” lehet uszítani például egy tévémûsor révén, ahol az uszító nyilván nincs egyszerre egy idõben egy helyen a nézõkkel. Nem mellékes szempont: mint az iratcsomóból kiderül, egy többszörösen visszaesõ, börtönviselt személyrõl van szó, akit más ügyekben gondolkodás nélkül elítéltek, ezzel szemben most megtapasztalhatta, hogy ha a cselekmény a magyarok ellen irányul, akkor nyert ügye van. Lehet tippelni, hogy a jövõben fog-e hasonló cselekedeteket elkövetni.
Marad tehát ebben az esetben is az Emberjogi Bíróság, hátha annak a bírái másképp fogják értelmezni ezt a helyzetet.
Tegyük fel, hogy Sz. is meg R. is megsért egy törvényt, mindkettõ ellen eljárás indul, s végül Sz.-t elítélik, R.-t pedig nem. Ez lenne ugyebár egy klasszikus kettõs mérce. S ugyanaz lenne a helyzet akkor is, ha egyikük sem sérti meg azt a törvényt, s ugyan R.-t felmentik, de Sz.-t nem. Erre a második esetre (pontosabban annak második felére) számos példát lehet mondani az elmúlt évekbõl, hisz ilyen típusú gyakorlatilag az összes felirat- és zászló-per, amit Dan Tanasã (illetve az egyesülete) indított önkormányzatok, illetve önkormányzati vezetõk ellen. Hiszen a panaszos érvei megalapozatlanok, s mégis általában nyerni szokott, tisztelet a (szerencsére szaporodó) kivételeknek. Ilyen per volt például az, aminek a tárgya az volt, hogy távolítsák el a gyergyószentmiklósi városházáról Székelyföld zászlaját. A hivatkozott jogalap a 75/1994-es törvény volt, ami Románia, illetve más államok zászlajának a kitûzését szabályozza, s mint olyan, nyilván semmi köze nincs Székelyföld zászlajához, azt a törvényt nem sértette a szóban forgó zászló kitûzése. Ennek ellenére Hargita megye törvényszéke a kérést jóváhagyta, s fellebbezés után a Marosvásárhelyi Táblabíróság jogerõs ítéletben kötelezte a polgármestert a zászló eltávolítására. De ha már Tanasã szóba hozta azt a törvényt, nézzük meg miképpen rendelkezik a román zászló viszonylatában. Az elsõ cikkely leírja szavakkal, az elsõ melléklet pedig képben is tartalmazza a zászló leírását, a továbbiakban pedig azt szabályozza, hogy hova, mikor és hogyan kell kitûzni. Tartozik hozzá egy kormányhatározat is, amivel elfogadták a törvény végrehajtásának részletesebb szabályozását, s ennek 24. cikkelyében az áll, hogy tilos a törvényestõl eltérõ méretû, formájú, színû, stb. zászlót kitûzni bárhova, ha pedig valami mégis ilyenre vetemedne, akkor azt meg kell büntetni, az ellenõrzés és büntetés hatáskörével pedig többek közt a prefektus rendelkezik. (Az egy jó kérdés, hogy mi ennek a szabálynak az értelme – megvalljuk nem keveset elmélkedtünk rajta, de sikertelenül -, lényeg hogy létezik, tehát kötelezõ módon betartandó.) S akkor nézzük meg ezt:
A kép Maros megye prefektusának a hivatalát ábrázolja, rajta egy olyan zászlóval, ami nyilvánvaló módon nem törvényes, ugyanis a szélessége nem 2/3-a a hosszúságnak. Éppen ezért – s nyilván a bíróságok következetességét tesztelendõ – petícióban kértük a prefektust a zászló eltávolítására és a vétkes megbüntetésére, majd miután õ ezt nem tette meg, bírósághoz fordultunk. A pert pedig – nem meglepõ módon – jogerõsen elvesztettük. Itt van a nem túl hosszú és bonyolult jogerõs ítélet:
Az elsõben az áll, hogy a petíciós jog nem azt jelenti, hogy a petíció címzettje köteles lenne megtenni azt, amit a benyújtó törvényesnek gondol (magyarán: ha mi azt gondoljuk, hogy egy ilyen zászló kitûzése törvénybe ütközik, s ezért kérjük a prefektust, hogy a vétkest büntesse meg, akkor õ nem köteles ezt megtenni). A bíró értelmezésében ez a jog mindössze arról szól, hogy az állami intézmények és hatóságok kötelesek a petíciókra 30 napon belül választ adni, függetlenül attól, hogy a válaszban mi áll. Ez egy igen sajátos jogértelmezés, aminek értelmében egy fiktív jogról van szó, szóvá lehet tenni bármit, a megszólított nem köteles semmit tenni, ad abszurdum elégséges ha egy mondatban annyit válaszol a petíció benyújtójának, hogy köszönjük, hogy hozzánk fordult, tegye ezt bizalommal máskor is (a példa sajnos nem kitalált!). Miközben a vonatkozó jogszabály 4. cikkelyében az áll, hogy a megszólított intézmény vezetõje személyesen felel azért, hogy a petíciót törvényes módon oldják meg, ami olyan esetben, amikor a petícióban egy törvény betartását kérik azt jelenti, hogy a megszólított köteles pontosan azt tenni, amit a petícióban kérnek tõle.
Ennél is érdekesebb a táblabíróság második érve, ugyanis a hatalmi ágak szétválasztásának az elvére hivatkozik és kijelenti, hogy a bíróságnak nem áll módjában valaminek a megcselekvésére kényszeríteni a prefektust, aki a végrehajtó hatalom része! Hogy érthetõbb legyen ennek az érvelésnek az abszurd volta: ezek szerint a bíróság tehetetlen akkor is, ha egy parlamenti képviselõ (aki a törvényhozás része) lop vagy csal, illetve ha a prefektus embert öl. Elvégre az igazságszolgáltatás nem avatkozhat be a törvényhozás és a végrehajtás dolgaiba. Mondja (sõt le is írja) ezt a közigazgatási bíróság egyik bírája, miközben annak a törvénynek ami alapján õ a munkáját végzi (illetve kellene végezze) a 18. cikkelye így szól: “Solutiile pe care le poate da instanta Instanta, solutionând cererea la care se referã art. 8 alin. (1), poate, dupa caz, sã anuleze, în tot sau în parte, actul administrativ, sã oblige autoritatea publicã sã emitã un act administrativ, sã elibereze un alt înscris sau sã efectueze o anumitã operatiune administrativã.”
Vagyis a helyzet pontosan fordítva van, hisz a bíróság által meghozható határozatok között ott van az, hogy kötelezhet egy hatóságot valamely közigazgatási tevékenység elvégzésére. Márpedig mi pont ezt kértük a bíróságtól, s teljes joggal, mert amit a prefektustól kértünk azt neki törvényes kötelessége megtenni. Ezek után gondoljuk már érthetõ a cím, hisz a gyakorlat azt mutatja, hogy létezik olyan eset is, amikor Sz. nem sérti meg a törvényt és mégis elítélik, ezzel szemben R. törvényt sért és nem ítélik el.
S ha ez nem volna elég, van még egy releváns információ, ami igazi csattanója a fentieknek: a prefektust felmentõ ítéletet hozó bírói tanács elnöke ugyanaz a személy, aki azt a bírói tanácsot elnökölte, amelyik levetette a gyergyószentmiklósi városházáról Székelyföld zászlaját!
