Székely Figyelõ

Mi tagadás, keserû szájízzel maradtunk a tegnapi nap után, amikor az Emberi Jogok Európai Bíróságán megszületett az a döntés, hogy a Nagykamara nem fogja megtárgyalni a romániai magyar érettségizõk panaszát* (aminek esetében tavaly októberben negatív határozat született. Történik ez olyan körülmények között, hogy az ítélet többek közt egy súlyos tárgyi tévedésen alapul, ugyanis ellentétben a román kormány által szolgáltatott statisztikai adatokkal a Bíróság azzal is érvelt az elutasítás mellett, hogy 2013 és 2018 között a román és magyar fiatalok egyenlõ arányban tettek sikeres érettségi vizsgát.

A Bíróság honlapján közzétett sajtóközlemény szerint kilenc kérést vitatott meg az 5 tagú bírói tanács, s két esetben döntött úgy, hogy azokat megvizsgálja a Nagykamara is, hét felülvizsgálati kérést pedig elutasított.

A kép még inkább visszás, ha azt nézzük, hogy milyen ügyekben tartották a bírók felülvizsgálatra méltónak az elsõ fokon született határozatot. Ezek:

1. ügy
2. ügy

Mint látható, mindkettõ egyedi eset, egyik egy céget, másik egy svájci állampolgárt érint, ráadásul abban az esetben a felülvizsgálatot az állam kérte, holott a tétje egy 5000 eurós kártérítés (amit talán meg bírna fizetni Svájc). Ráadásul jó eséllyel mindkét ügy meglehetõsen egyértelmû, hisz a döntéseket egyhangúan hozták meg a bírók.
S akkor itt van a “mi ügyünk”, egy évtizedek óta fennálló jogsértés, aminek minden évben számos áldozata van (s nem is akármilyen, mert egy sikertelen érettségi az ember egész további életét befolyásolja), ráadásul a határozat nem volt egyhangú, a hét bíróból kettõ nem értett egyet vele. De ez nem volt elég ok arra, hogy a mostani döntést hozó bírók arra a következtetésre jussanak, hogy érdemes ezt a kérdést még egyszer, alaposabban megvizsgálni. Tették ezt olyan körülmények között, hogy a kérésben szerepelt a fennebb már említett súlyos tárgyi tévedésre való utalás is, konkrétan az, hogy a statisztikai adatok szerint a magyar fiatalok közt a sikertelenül érettségizõk aránya 2-3-szor nagyobb mint a románok között, s az eltérés oka pedig egyértelmûen a román vizsga! Hogy a kérést elutasító bírók fejében mi volt az nem lehet tudni, de igen nehéz elképzelni azt, hogy alapos mérlegelés után és tiszta lelkiismerettel hozták meg ezt a döntést. Tudjuk, hogy ezek erõs szavak, de a helyzet ismeretében egyáltalán nem túlzóak.
Ezzel ez az eljárás véget ért, közvetkezésképpen az érettségi témájában lezárult egy újabb fejezet. A probléma azonban továbbra is fennáll, tehát nincs más lehetõség mint tovább menni s keresni a megoldást. Tehát ezt tesszük.
Ugyanakkor fontosnak tartjuk leszögezni, hogy ugyan elõzetes várakozásunkkal ellentétben ebben az ügyben a Bíróság nem hozott korrekt ítéletet, ebbõl az egy esetbõl (legyen az bármilyen fájó) nem szeretnénk messzemenõ következtetéseket levonni, hanem továbbra is azt mondjuk, hogy élni kell ezzel a lehetõséggel és el kell vinni erre a bíróságra minden jogsértés ügyét. Mert a mi dolgunk az, hogy megtegyük azt amit megtehetünk, éljünk minden lehetséges eszközzel, azért, hogy bár azt elmondhassuk, hogy rajtunk nem múlott.

*
Az EJEB eljárási rendje szerint az elsõ fokon született határozat ellen nem lehet fellebbezni, ellenben bizonyos esetben lehet kérni, hogy azt a Nagykamara vizsgálja felül. Azonban ahhoz, hogy ez megtörténjen, elõbb egy bírói tanács el kell döntse, hogy ez a kérés megalapozott-e, látnak-e arra utaló jelt/jeleket, hogy a döntés valamiért problémás, tehát megeshet, hogy a Nagykamara megváltoztatja azt.

Irtunk már itt nem egy furcsa tapasztalatunkról ami a romániai igazságszolgáltatást illeti, álljon itt most egy újabb ilyen. Egy kirívó.
Történt ugyanis, hogy az egyre közismertebb Tîrnoveanu doktor (aki a fogak helyett egy ideje inkább a román-magyar békés együttélést fúrja) tavaly március elsején tüntetést szervezett Bukarestben a Közigazgatási Törvénykönyv azon elõírásai ellen, amelyek a kisebbségek nyelvi jogait szavatolják. A tüntetésen pedig – stílszerûen: tüntetõ módon – elszavalták Eminescu “Doina” címû versét is, ami elejétõl végéig egy idegengyûlölettõl csöpögõ (antiszemita, magyarellenes, görögellenes, stb.) – túlzás nélkül – epeömlés, aminek lényege az, hogy az ország minden gondjáért az idegenek felelõsek, akik ezért legyenek átkozottak. A vers megszületésének az idején nyilván más volt a jogszabályi környezet, ellenben a versnek ma és pont egy olyan rendezvényen való nyilvános elõadása egyértelmû módon törvénytelen volt, ezért panaszt tettünk a rendezvény fõszervezõje ellen a gyergyószentmiklósi ügyészségen.

A panasz elsõ oldala

Ebben kifejtettük, hogy a cselekedet sérti a 31/2002-es Sürgõsségi Kormányrendelet elõírásait (amelyek tiltják többek közt az idegengyûlölõ eszmék nyilvános terjesztését), ezért azt kértük, hogy állítsák az illetõt bíróság elé.
A panaszt március 9-en iktattuk a Gyergyószentmiklósi Ügyészségen, ahonnan az – az elkövetõ lakhelyére való tekintettel – átkerült Brassóba, ahol mondhatni szokatlan operativitással meg is oldották. Ennek keretében tavaly augusztusban kihallgatták az alapítványunk képviselõjét is, aki szóban is elmagyarázta az õt kihallgató rendõrnek, hogy miért is volt törvénybe ütközõ az a cselekedet. Az eredmény pedig ez lett:

Az ügyészség rendelete

Az még hagyján, hogy ejtették a panaszt, mert ilyen esetekben Romániában ez a valószínûbb. Ami igazán figyelemre méltó, az az indoklás, miszerint megállapították, hogy a bepanaszolt személy nem sértette meg a Büntetõ Törvénykönyv 369. cikkelyét. Ugyanis ez mondhatni igaz. S ugyanilyen alapon ezt megállapíthatták volna a Btk. összes cikkelye viszonylatában, s – talán – az is igaz lenne, mert mi egy másik jogszabály, a 31/2002-s Sürgõsségi Kormányrendelet megsértése miatt tettünk panaszt. Hogy egy mindenki számára érthetõ hasonlattal éljünk: olyan ez, mintha panaszt tettünk volna az illetõ ellen azért mert lopott, mire az ügyészség felmentette volna, mondván hogy nem igaz, nem gyilkolt.
Ezek után nyilvánvaló a válasz a címben szereplõ kérdésre: nem az!

Ma kézhez kaptuk a Székelyudvarhelyi Bíróság ítéletét, amivel elutasították azt a kérésünket, hogy a tavaly januárban azonosított táblafestõt állítsák bíróság elé etnikai uszítás miatt is (ne csak rongálásért).
Ha valaki nem emlékezne már, errõl az esetrõl van szó. S tekintettel arra, hogy Székelyudvarhelyen a helyi (tehát nem az állami) rendõrség tette a dolgát, az elkövetõt sikerült azonosítani, aminek ez lett a következménye.
Mivel éltünk a gyanúperrel, hogy az illetõ megússza annyival, hogy megfizettetik vele a táblák letakarításának a költségeit, tettünk az ügyben egy büntetõ panaszt etnikai uszítás miatt, s felhívtuk az ügyészség figyelmét arra is, hogy ha egy bûncselekményt etnikai indíttatásból követnek el, akkor az súlyosbító körülménynek számít.
Az ügyészség alaposan kivizsgálta az ügyet (s ezt most komolyan így kell érteni, meglepõen vaskos iratcsomó lett az eredmény), ennek ellenére a panaszunkat ejtette, amint az itt látható:

panasz-ejtve.pdf

Tekintve, hogy azt gyakorlatilag csak kijelentette, anélkül, hogy bár egy tõmondattal megindokolta volna, a fõügyészhez fordultunk, s kértük az ügyész rendeletének a megsemmisítését és az eljárás elindítását. A fõügyész már kicsit jobban megerõltette magát, de az eredményen nem változtatott:

fougyesz-panasz-ejtve.pdf

Így maradt az utolsó lehetõség, panaszt tettünk a bíróságon, s attól kértük, hogy állapítsa meg, hogy az ügyészség nem végezte az elvárható szakmaisággal a munkáját, semmisítse meg az panasz ejtésére vonatkozó rendeletet s kötelezze az ügyészséget a kivizsgálás folyatatására, illetve ha úgy értékeli a már meglevõ bizonyítékok alapján, hogy a panaszunk megalapozott, akkor indítsa el az eljárást az elkövetõ ellen.

A tárgyaláson szóban is elõadtuk az érveinket, kiemelve két dolgot:

1. A hatóságok nagyon elnézõen kezelik az uszítási ügyeket (errõl bõvebben itt), ennek pedig az a következménye, hogy szaporodnak az ilyen esetek.
2. A tett azt eredményezte, hogy különbözõ internetes oldalakon rengetegen írtak gyûlölködõ bejegyzéseket és hozzászólásokat. Ezek esetében panaszt tettünk a Diszkriminációellenes Tanácsnál, s az határozatban mondta ki, hogy azok diszkriminációnak minõsülnek. Márpedig ha egy cselekedet diszkriminációt vált ki, akkor az nyilvánvaló módon diszkriminációra való uszítás.
   

A bíró pár napot gondolkozott, majd úgy döntött, hogy elutasítja a panaszunkat. Az indoklás a mai napon érkezett, és így néz ki:

tablafesto-itelet.pdf

A közel hat oldalból négy és fél az érveink összefoglalása, elmondható, hogy lényegében tartalmazza a lényegét annak, amit mi hosszabban kifejtve nyújtottunk be a bíróságra. Ezzel szemben az ítélet lényege egyetlen mondat, az 5. oldal utolsó elõtti bekezdése. Ahhoz pedig nem kell hosszú éveken át a jogi egyetem padjait koptatni, hogy egyértelmû legyen: ez az indoklás vérlázító. Elég ezt alátámasztandó csak az elõzõ bekezdést elolvasni, amiben az uszítás definícióját idézi a bíró, hisz abban az áll, hogy “prin orice mijloace”, vagyis bármilyen módon. Ilyen “bármilyen mód” például az, amikor az éj leple alatt valaki egy gyalázkodó szöveget fest egy ház falára. Arról nem beszélve, hogy milyen “hatékonyan” lehet uszítani például egy tévémûsor révén, ahol az uszító nyilván nincs egyszerre egy idõben egy helyen a nézõkkel.
Nem mellékes szempont: mint az iratcsomóból kiderül, egy többszörösen visszaesõ, börtönviselt személyrõl van szó, akit más ügyekben gondolkodás nélkül elítéltek, ezzel szemben most megtapasztalhatta, hogy ha a cselekmény a magyarok ellen irányul, akkor nyert ügye van. Lehet tippelni, hogy a jövõben fog-e hasonló cselekedeteket elkövetni.

Marad tehát ebben az esetben is az Emberjogi Bíróság, hátha annak a bírái másképp fogják értelmezni ezt a helyzetet.

Tegyük fel, hogy Sz. is meg R. is megsért egy törvényt, mindkettõ ellen eljárás indul, s végül Sz.-t elítélik, R.-t pedig nem. Ez lenne ugyebár egy klasszikus kettõs mérce. S ugyanaz lenne a helyzet akkor is, ha egyikük sem sérti meg azt a törvényt, s ugyan R.-t felmentik, de Sz.-t nem.
Erre a második esetre (pontosabban annak második felére) számos példát lehet mondani az elmúlt évekbõl, hisz ilyen típusú gyakorlatilag az összes felirat- és zászló-per, amit Dan Tanasã (illetve az egyesülete) indított önkormányzatok, illetve önkormányzati vezetõk ellen. Hiszen a panaszos érvei megalapozatlanok, s mégis általában nyerni szokott, tisztelet a (szerencsére szaporodó) kivételeknek.
Ilyen per volt például az, aminek a tárgya az volt, hogy távolítsák el a gyergyószentmiklósi városházáról Székelyföld zászlaját. A hivatkozott jogalap a 75/1994-es törvény volt, ami Románia, illetve más államok zászlajának a kitûzését szabályozza, s mint olyan, nyilván semmi köze nincs Székelyföld zászlajához, azt a törvényt nem sértette a szóban forgó zászló kitûzése. Ennek ellenére Hargita megye törvényszéke a kérést jóváhagyta, s fellebbezés után a Marosvásárhelyi Táblabíróság jogerõs ítéletben kötelezte a polgármestert a zászló eltávolítására.
De ha már Tanasã szóba hozta azt a törvényt, nézzük meg miképpen rendelkezik a román zászló viszonylatában. Az elsõ cikkely leírja szavakkal, az elsõ melléklet pedig képben is tartalmazza a zászló leírását, a továbbiakban pedig azt szabályozza, hogy hova, mikor és hogyan kell kitûzni. Tartozik hozzá egy kormányhatározat is, amivel elfogadták a törvény végrehajtásának részletesebb szabályozását, s ennek 24. cikkelyében az áll, hogy tilos a törvényestõl eltérõ méretû, formájú, színû, stb. zászlót kitûzni bárhova, ha pedig valami mégis ilyenre vetemedne, akkor azt meg kell büntetni, az ellenõrzés és büntetés hatáskörével pedig többek közt a prefektus rendelkezik. (Az egy jó kérdés, hogy mi ennek a szabálynak az értelme – megvalljuk nem keveset elmélkedtünk rajta, de sikertelenül -, lényeg hogy létezik, tehát kötelezõ módon betartandó.)
S akkor nézzük meg ezt:

A kép Maros megye prefektusának a hivatalát ábrázolja, rajta egy olyan zászlóval, ami nyilvánvaló módon nem törvényes, ugyanis a szélessége nem 2/3-a a hosszúságnak. Éppen ezért – s nyilván a bíróságok következetességét tesztelendõ – petícióban kértük a prefektust a zászló eltávolítására és a vétkes megbüntetésére, majd miután õ ezt nem tette meg, bírósághoz fordultunk. A pert pedig – nem meglepõ módon – jogerõsen elvesztettük. Itt van a nem túl hosszú és bonyolult jogerõs ítélet:

http://blog.sic.hu/szekelyfigyelo/wp-content/uploads/sites/42/2021/01/itelet-masodfokon.pdf

Ebben két részletet jelöltük meg:

Az elsõben az áll, hogy a petíciós jog nem azt jelenti, hogy a petíció címzettje köteles lenne megtenni azt, amit a benyújtó törvényesnek gondol (magyarán: ha mi azt gondoljuk, hogy egy ilyen zászló kitûzése törvénybe ütközik, s ezért kérjük a prefektust, hogy a vétkest büntesse meg, akkor õ nem köteles ezt megtenni). A bíró értelmezésében ez a jog mindössze arról szól, hogy az állami intézmények és hatóságok kötelesek a petíciókra 30 napon belül választ adni, függetlenül attól, hogy a válaszban mi áll. Ez egy igen sajátos jogértelmezés, aminek értelmében egy fiktív jogról van szó, szóvá lehet tenni bármit, a megszólított nem köteles semmit tenni, ad abszurdum elégséges ha egy mondatban annyit válaszol a petíció benyújtójának, hogy köszönjük, hogy hozzánk fordult, tegye ezt bizalommal máskor is (a példa sajnos nem kitalált!). Miközben a vonatkozó jogszabály 4. cikkelyében az áll, hogy a megszólított intézmény vezetõje személyesen felel azért, hogy a petíciót törvényes módon oldják meg, ami olyan esetben, amikor a petícióban egy törvény betartását kérik azt jelenti, hogy a megszólított köteles pontosan azt tenni, amit a petícióban kérnek tõle.

Ennél is érdekesebb a táblabíróság második érve, ugyanis a hatalmi ágak szétválasztásának az elvére hivatkozik és kijelenti, hogy a bíróságnak nem áll módjában valaminek a megcselekvésére kényszeríteni a prefektust, aki a végrehajtó hatalom része! Hogy érthetõbb legyen ennek az érvelésnek az abszurd volta: ezek szerint a bíróság tehetetlen akkor is, ha egy parlamenti képviselõ (aki a törvényhozás része) lop vagy csal, illetve ha a prefektus embert öl. Elvégre az igazságszolgáltatás nem avatkozhat be a törvényhozás és a végrehajtás dolgaiba. Mondja (sõt le is írja) ezt a közigazgatási bíróság egyik bírája, miközben annak a törvénynek ami alapján õ a munkáját végzi (illetve kellene végezze) a 18. cikkelye így szól:
“Solutiile pe care le poate da instanta
Instanta, solutionând cererea la care se referã art. 8 alin. (1), poate, dupa caz, sã anuleze, în tot sau în parte, actul administrativ, sã oblige autoritatea publicã sã emitã un act administrativ, sã elibereze un alt înscris sau sã efectueze o anumitã operatiune administrativã.”

Vagyis a helyzet pontosan fordítva van, hisz a bíróság által meghozható határozatok között ott van az, hogy kötelezhet egy hatóságot valamely közigazgatási tevékenység elvégzésére. Márpedig mi pont ezt kértük a bíróságtól, s teljes joggal, mert amit a prefektustól kértünk azt neki törvényes kötelessége megtenni.
Ezek után gondoljuk már érthetõ a cím, hisz a gyakorlat azt mutatja, hogy létezik olyan eset is, amikor Sz. nem sérti meg a törvényt és mégis elítélik, ezzel szemben R. törvényt sért és nem ítélik el.

S ha ez nem volna elég, van még egy releváns információ, ami igazi csattanója a fentieknek: a prefektust felmentõ ítéletet hozó bírói tanács elnöke ugyanaz a személy, aki azt a bírói tanácsot elnökölte, amelyik levetette a gyergyószentmiklósi városházáról Székelyföld zászlaját!

Amint arról korábban beszámoltunk már, túlzás nélkül váratlan, s minden bizonnyal fájó véget ért “a székelyek nagy barátja” számára az a per, amiben azt kérte, hogy a bíróság kötelezze Gyergyószentmiklós polgármesterét, hogy távolítsa el a városháza homlokzatáról a “Városháza” feliratot.
Ugyan az mindig nyilvánvaló volt épeszû emberek számára, hogy ezen perek elindításához semmiféle személyes érdeke nem fûzõdött a Bukarestben bejegyzett egyesületnek (illetve pontosítunk: személyesen az egyesület elnökének a szemét nagyon is sértik a magyar feliratok és jelképek, de az ezek elleni harc nem szerepel az egyesület hivatalosan megjelölt céljai között), ennek ellenére az erre vonatkozó felvetéseket rendre leseperték az asztalról a bírók. Éppen ezért kíváncsian vártuk ennek az ítéletnek az indoklását, hogy lássuk mi vezette rá ebben az esetben a bírókat arra, hogy a felvetésnek helyt adjanak, s elutasítsák a keresetet. Az indoklás pedig idõközben megszületett, sõt, bárki számára elérhetõ itt.
Jogban járatlanok számára nem könnyû olvasmány, de az elsõ látásra is feltûnõ bizonyára számukra is, hogy igen alapos munka, kitér minden apró részletre. Ami ellenben a legfeltûnõbb az az, hogy ellentétben az ADEC pereiben korábban meghozott ítéletek döntõ többségével, teljes mértékben korrekt, csak releváns ér pertinens észrevételeket, jogszabályi meg egyéb utalásokat tartalmaz, nyoma nincs benne a megszokott elfogultságnak, félre- és belemagyarázásnak. Ezért minden tiszteletet megérdemel az a három bíró, akik ezt az ítéletet meghozták.
Az érdekeltség vonatkozásában az ítélet azt mondja ki, hogy a Közigazgatási Bíróságokra vonatkozó törvény értelmében közérdekre hivatkozva egy egyesület akkor indíthat pert, ha elsõsorban egy saját, személyes érdeke sérült, s a közérdek sérelme csak következik abból. Ez mindig is így volt, s perek tucatjában hozták fel a megtámadott polgármesterek, ellenben a bírók rendszerint azzal hárították azt, hogy hely adtak az egyesület azon érvelésének, hogy az alapszabályukban szerepel egy olyan mondat, hogy pert indíthatnak azért, hogy kötelezzenek hatóságokat és önkormányzatokat a törvények betartására. Ez azonban most nem ment, ugyanis az ebben a perben eljáró bírók elõvették a Legfelsõ Bíróságnak egy tavaly tavasszal hozott, a törvény egységes alkalmazásár célzó határozatát, s abból szép hosszú részeket idézve, majd azt jelen ügyre alkalmazva megállapították, hogy az egyesület személyes érdekeltsége ebben az esetben nem áll fenn, ugyanis az alapszabálya értelmében valóban indíthat pereket, de csak olyan ügyekben, amelyek az egyesület céljaival kapcsolatosak, márpedig egy “Városháza” felirat eltávolítása nincs semmilyen összefüggésben az egyesület deklarált céljaival. Melyek szépek, hangzatosak, egyenesen dagályosak, nagyon európaiak, szó van bennük a románok jogainak a védelmérõl is, de éppen ezért semmi közük egy magyar felirathoz. Konkrétan a bírók megállapították, hogy a szóban forgó felirat célja a magyar anyanyelvû személyeket tájékoztatni arról, hogy mi mûködik abban az épületben, s ehhez a magyarul nem beszélõ román állampolgároknak semmi közük nincs. Ergo az egyesületnek semmilyen személyes joga vagy érdeke nem sérült, ezért a keresetet benyújtani sem volt joga. Talált, süllyedt!
S hogy miért lett ennek a bejegyzésnek a címe az ami? Erre a magyarázat az, hogy ugyan eddig is létezett az Alkotmánybíróságnak egy határozata, ami kimondta, hogy a közérdek védelme, a törvények betartatása az állami hatóságok feladata (nem holmi egyesületeké), de az nem fogalmazta meg ilyen világosan és egyértelmûen, hogy nem elégséges egy egyesület céljaként úgy általában a közérdek védelmét megjelölni, ahhoz hogy adott esetben perképes legyen, szükségszerû, hogy az egyesület konkrét célja vagy joga sérüljön. S ez lényegében bezárja azt a kiskaput, amin keresztül eddig Tanasã a bíróságokra besurrant. Persze ehhez kell az is, hogy ettõl arrafele ezt a bíróságok betartsák, ugyanis ez a határozat szigorúan kötelezõ jellegû minden bíróságra. Hát ez magyarázza a címet, s megvalljuk kíváncsian várjuk, hogy miképpen vizsgázik ebben a kérdésben a román jogállam.
Amúgy az említett határozat teljes szövege itt olvasható. Ajánljuk a felhasználását minden olyan folyamatban levõ perben, amit az ADEC indított.

Idén januárban két “táblafestés” is borzolta a kedélyeket, közülük a második a hónap végén történt, az áldozatok Gyergyószentmiklós és Gyilkostó helységnév-tábláinak magyar feliratai voltak:

Tekintettel a tett jellegére és következményeire, alapítványunk két panaszt is tett, egyet az elkövetõk ellen az ügyészségen (rongálás és uszítás miatt), egy másikat a Diszkriminációellenes Tanácsnál az eset nyomán a nyilvános térben megjelent kommentárok miatt diszkrimináció és gyûlöletbeszéd miatt. Ez utóbbit azzal a céllal is, hogy tudatosítsuk a sajtóban azt, hogy ilyen esetekben felelõssége van, éppen ezért három nagy sajtótröszt ellen tettünk panaszt (Mediafax, ProTV, Gândul), azért, mert teret adtak uszító, gyalázkodó és gyûlöletkeltõ hozzászólásoknak (konkrétan az történt, hogy Facebook oldalaikon beszámoltak az esetrõl, s az amúgy korrektnek mondható beszámolókhoz pár óra alatt közel ezer hozzászólás érkezett, melyek jelentõs része olyan jellegû volt).
Közel egy év telt el azóta, és sajnos azt kell mondjuk, hogy ha van eset, amire ráillik a mondás, hogy a puska visszafele sült el, akkor ez tipikusan az. Ugyanis a március eleji meghallgatásról (ahova csak a Gândul jogi képviselõi jöttek el, a másik kettõ távol maradt) még bizakodva jöttünk haza (mert a Tanács képviselõi velük együtt magyarázták a két ügyvédnek, hogy a lap felelõs a Facebook oldalán megjelenõ hozzászólásokért is), s a szeptember végén kézhez kapott, 7 oldalas 596/2020-as határozat elsõ hat oldalát végigolvasva is még azt gondoltuk, hogy a célunkat elértük. Következett a 7., az utolsó oldal:

596-2020-hatarozat-lenyeg.pdf

Románul nem tudó olvasóknak: A Tanács megállapította, hogy a három sajtótröszt diszkriminációt követett el, s ennyi. Még bár egy szóbeli megrovásban sem részesítette azokat, ezzel gyakorlatilag azt üzenve nekik, hogy csak bátran, csináljátok továbbra is, mert következmények nélkül tehetitek. S hogy egyértelmûvé tegyék, hogy nem történt semmi tévedés, nem felejtették ki a határozatból a büntetésre vonatkozó részt, a VI. pontban le van írva, hogy büntetés kifizetése nem esedékes.
Ezt a határozatot nyilván megtámadtuk bíróságon, mert az elfogadhatatlan, hogy valakik elkövetnek egy kihágást, s azért semmiféle büntetésben nem részesülnek. Ez egyértelmûen következik a 137/2000-es Kormányrendelet 26. cikkelyének a megfogalmazásából is, mert ott az van leírva, hogy melyik kihágásért milyen büntetést kell kiróni (se sanctioneazã, és nem se pot sanctiona). Éppen ezért azt kértük a Táblabíróságtól, hogy állapítsa meg, hogy az 596/2020-as határozat törvénytelen, semmisítse meg, majd tárgyalja újra érdemben a panaszunkat, állapítsa meg, hogy a három bepanaszolt törvényt sértett és büntesse meg azokat.
Az érveinket szóban is kifejtettük a tárgyaláson, majd bizakodva vártuk az ítéletet, ami két halasztás után folyó hó 12-én született meg, a kivonata itt olvasható.
Nem mondhatjuk, hogy nem fordult meg a fejünkben az, hogy a kérésünket elutasítják, de azt teljes bizonyossággal igen, hogy arra nem számítottunk, hogy az amúgy is rossz helyzetet a bíróságnak sikerül majd tovább rontania. De sikerült. Ugyanis a Diszkriminációellenes Tanács határozatát nem semmisítették meg, büntetést nem róttak ki a vétkesekre, mindössze arra kötelezték õket, hogy a határozatot tegyék közzé a sajtóban. Magyarán: ha eddig csak a három sajtótröszt tudta, hogy egy ilyen törvénysértést meg lehet úszni büntetlenül, akkor amennyiben a Táblabíróság ítéletét netán a Legfelsõ Bíróság is megerõsíti majd (mert mi nyilván oda fogunk fellebbezni), akkor ez ország-világ tudomására fog jutni. S ha eddig netán valaki megtartóztatta magát, mert attól félt, hogy megbüntetik, az attól kezdve bátorságra kaphat.
Hát így “harcolnak” a romániai hatóságok a diszkrimináció és a gyûlöletbeszéd ellen. Ne csodálkozzunk tehát, ha nap mint nap ömlik szembe velünk minden lehetséges csatornán.