Romániában a gyûlöletbeszéd és a magyarellenes uszítás sajnos egyre nagyobb méreteket ölt, köszönhetõen többek közt a hatóságok elnézõ magatartásának, ami a gyakorlatban egy indirekt bíztatásnak tekinthetõ. Erre ékes példa az, hogy jól jövedelmezõ parlamenti képviselõi helyet is lehet szerezni a kitartó magyarellenes uszítással, s az illetõ elleni panaszokat az ügyészségek és a Diszkriminációellenes Tanács futószalagon utasítja el. Ugyanazt a receptet követi most egy brassói fogorvos, aki nemrég szintén pártot alapított és a parlamentbe készül. Vele készült hosszú beszélgetés egy tévé-adón, ami ellen panaszt tettünk az Audiovizuális Tanácsnál. Ez az egyetlen állami intézmény, ami ilyen téren teszi a dolgát, s most sem kellett csalódnunk, amint alább látható:
Véleményünk szerint – s ezzel remélhetõleg sokan egyetértenek – ha egy közösséget jogsérelem ér, akkor az ellen felléphetnek jogvédõ szervezetek, de az igazi az, ha maga a közösség teszi azt meg, például úgy, hogy nagy számú tagja tesz panaszt egy olyan fórumon, mint az Emberi Jogok Európai Bírósága. Ezen gondolat jegyében kezdeményeztük még az év elején, hogy Gyergyóremete lakói forduljanak a Bírósághoz azért, mert a román állam korlátozta alkotmányos jogaikat azzal, hogy egy helyi magyar nyelvû lap kiadását ahhoz a feltételhez kötötte, hogy az abban megjelenõ összes írást fordítsák le román nyelvre is. Tette ezt olyan körülmények között, hogy a Legfelsõ Bíróság által megerõsített határozatnak semmilyen jogalapja nincs, sõt, az ország által ratifikált nemzetközi egyezmények illetve az ország saját jogszabályai garantálják tételesen azt a jogot, hogy ki lehet adni minden feltétel nélkül magyar nyelvû lapokat.
Azt már akkor jeleztük, hogy a remetei eset nem egyedi, rendszerszintû gonddal van dolgunk, s ezt sajnálatos módon nagyon gyorsan igazolta két újabb jogerõs bírósági ítélet, melyek tárgya ezúttal a gyergyócsomafalvi helyi lap:
Következésképpen abban az esetben is azt a javaslatot tettük a helyi önkormányzatnak, hogy kövessék a remetei példát, javaslatunk pedig meghallgatásra talált. S ugyan mindez a nyár közepén történt, amikor faluhelyen az emberek egy része a nyári munkákkal, másik részük pedig a nyaralással van elfoglalva, ezúttal is szép számban kerültek olyan helyi lakók, akik nevüket adták a benyújtandó panaszhoz, szám szerint 126-on. Ezért köszönettel tartozunk a polgármester úrnak, illetve azon helyi önkormányzati képviselõknek, akik párthozzátartozástól függetlenül az ügy mellé álltak és mozgósítottak. S mivel idõközben a benyújtandó panasz megszövegezése is megtörtént, a mai nap a Székely Figyelõ ügyvédje postázta Strasbourgba ezt a csoportos panaszt is.
Hogy még egyértelmûbb legyen, hogy egy rendszerszintû gonddal van dolgunk, idõközben megszületett a Diszkriminációellenes Tanácsnak egy újabb határozata, amelyikkel ezúttal Csíkdánfalva önkormányzatát büntették meg azért, mert merészelt élni törvény adta jogával, s a honlapján is megjelentette a helyi idõszakos újságot. S tekintettel arra, hogy ennek az elõzménye az a korábbi határozat volt, amiben az ODT még azt állapította meg, hogy a lap közzététele a község honlapján nem diszkriminatív, de azt a határozatot jogerõs bírósági ítélet érvénytelenítette (mely ítélet arra kötelezte az ODT-t, hogy hozzon új határozatot, amiben megállapítja a diszkrimináció tényét), az önkormányzat kénytelen volt beszüntetni a helyi lap közzétételét a honlapján. Következésképpen Csíkdánfalva lakóinak a jogai is sérültek, (immár nem jutnak ezen az úton számukra fontos információkhoz) s mivel a polgármester úr elfogadta a Székely Figyelõ felajánlását, ezért a segítségünkkel ott is folyamatban van immár egy újabb csoportos panasz elõkészítése.
Ha pedig ez valakinek nem volna elég, akkor jelezzük, hogy további két hasonló ügy van jelenleg bírósági szakaszban, melyek érintettjei Csíkszereda és Csíkszentkirály. Természetesen ezekbe a perekbe is beavatkozási kérést teszünk le, s ha azok úgy alakulnak, akkor ugyanazt a javaslatot fogjuk megtenni a két önkormányzat felé.
Látható tehát, hogy teljesen megalapozottak azok a megállapítások, amelyeket az Európa Tanács egyik szaktestülete tett (román nyelvû kivonata itt), miszerint vannak bõven gondok a kisebbségi jogok terén Romániában. De mivel minden rosszban van valami jó, az a tény, hogy viszonylag rövid idõ alatt kerül benyújtásra (egyelõre) három panasz ugyanabban a témában, ennek lehet az a következménye (tapasztalatból mondjuk), hogy a Bíróság összekapcsolja és sürgõsséginek nyilvánítja azokat, s így soron kívül, a megszokott sok éves határidõnél hamarabb megoldja.
Végezetül jelezzük, hogy ugyan más-más témákban, de további csoportos panaszok benyújtása indokolt két olyan ügyben, melyekben Gyergyóremete és Gyergyószentmiklós az érintett. Remete esetében a “Községháza” feliratot távolíttatták el minden jogalap nélkül az önkormányzat székhelyérõl, Szentmiklóson pedig a város törvényesen elfogadott zászlaját a városháza elõl, s Székelyföld zászlaját (aminek használatát semmilyen törvény nem szabályozza) a mûvelõdési ház elõl. Mindkét ítélet sérti a szólásszabadságot, ezt Székelyföld zászlaja esetében már az Emberjogi Bíróság is kimondta. A javaslatunkat mindkét esetben megtettük az önkormányzatok felé, s bízunk abban, hogy hamarosan azokra is pozitív választ kapunk, s nemsokára újabb két csoportos panasz benyújtásáról tudunk majd beszámolni.
Márciusban jutott el hozzánk az az információ, hogy a brassói hokimeccsekre a csendõrség nem engedi bevinni a székely zászlót. Ugyan ez nem tûnt valószínûtlennek, elsõre a biztonság kedvéért csak kérdést tettünk fel a brassói csendõrségnek, azaz rákérdeztünk, hogy igaz-e. Választ azonban elsõ nekifutásra nem kaptunk, mert a csendõrség – óvodásokhoz méltó módon – visszakérdezett eképpen. Vagyis eljátszották, hogy nem is tudják mi az a székely zászló, illetve arra is rákérdeztek, hogy milyen jogszabállyal volt elfogadva (mintha ennek bármi jelentõsége lett volna a kérdésünk szempontjából). Azért – hogy rajtunk ne múljon – válaszoltunk a kérdéseikre, amire pár nap múlva továbbra sem érdemi válasz érkezett, hanem ez a levél, amibõl ugyan csak indirekt módon de kiderül, hogy a hír igaz, ellenben megpróbálták alaposan körülbástyázni magukat, arra hivatkozva, hogy az egy reklám-zászló, s hogy a sportklub a hibás, az nem engedi meg a bevitelét a jégcsarnokba. Tudva azt, hogy a kifogásaik nem állnak meg a lábukon (még 2016-ban született az a jogerõs ítélet a Maros megyei Törvényszéken ami kimondja, hogy a székely zászló nem reklámzászló), harmadszor már egy petíciót küldtünk nekik, amiben elmagyaráztuk a vonatkozó jogszabályokat, amelyekbõl az derül ki, hogy a székely zászló egyáltalán nem reklámzászló, státusa ugyanaz mint más hasonló hagyományos régiók zászlajának, tehát szabadon használható. Jeleztük nekik azt is, hogy már az Emberi Jogok Európai Bírósága is tisztázta, hogy a székely zászló nem reklámzászló, következésképpen felszólítottuk õket, hogy hagyjanak fel az üldözésével. Ugyanakkor, arra gondolva hogy ez a gond más megyékben is fennállhat, intéztünk egy petíciót az országos csendõrparancsnokhoz is, amiben ugyanazon érvek felsorolása után azt kértük, hogy tájékoztassa az ország összes csendõralakulatát errõl és utasítsa õket, hogy semmilyen módon ne akadályozzák a székely zászló használatát. Brassóból nemsokára újabb mellébeszélõ választ kaptunk, de azt a vonalat tovább már nem erõltettük, hisz a kérdést mindenképp országos szinten kell rendezni. Az országos csendõrparancsnoktól kapott válasz sem vitt elõbbre, mert õ is kötötte az ebet a karóhoz, hogy egy reklámzászlóról van szó, s õk be kell tartsák a reklámzászlókra vonatkozó törvényes elõírásokat. Erre egy bõvebb átiratban fejtettük ki a témára vonatkozó tudnivalókat, egyúttal jelezve, hogy ha nem tesz eleget a kérésünknek, akkor bírósághoz fogunk fordulni.
Azonban azt kellett tapasztaljuk, hogy ezzel sem sikerült meggyõznünk, az újabb válaszában ismét a sportesemények szervezõinek a nyakába varrta a felelõsséget (hogy õk csak azok utasításai szerint járnak el), illetve belekötött a körlevél fogalmába (ugyanis azt találtuk írni korábban, hogy intézzen egy körlevelet az országban mûködõ csendõr-alakulatokhoz), mert hogy a csendõrségi törvény ilyesmit nem tartalmaz. Ezen a ponton már jogunk lett volna bírósághoz fordulni, de tettünk még egy próbálkozást az ügy békés megoldására, s újabb levélben több pontosítást is küldtünk a csendõrparancsnoknak. Õ azonban hajthatatlan maradt, s újabb kifogásokkal, de ismét elutasította a kérésünk teljesítését. Idõközben még megtettünk egy lépést a helyzet még pontosabb tisztázása érdekében, s megkerestük a “Corona” sportklubot azzal a kérdéssel, hogy az õ kérésükre/utasításukra akadályozza a csendõrség a székely zászló használatát a brassói jégcsarnokban. A válaszuk így néz ki:
—————————
Feladó: comunicare@coronabrasov.ro Címzett: szekler.monitor@sic.hu Dátum 2023. május 16. 18:39 Buna ziua
Echipa de organizare si conducerea clubului nu au cunostinta de vreun astfel de incident la meciurile echipei Corona Brasov. Nu a fost luata nicio decizie în acest sens.
Am facut tot posibilul ca galeriile prezente la meci sa fie bine primite si sa ne bucuram împreuna de meciurile de hochei în spiritul fair-play-ului.
Va multumim pentru mail
———————–
Így nem maradt más választásunk, ismét be kellett pereljük az országos csendõrparancsnokot, azt kérve a bíróságtól, hogy kötelezze õt a petíciók megoldására, konkrétan arra, hogy utasítsa az ország összes csendõr-õrsét, hogy azok semmilyen módon ne korlátozzák a székely zászló használatát. A keresetet múlt hét péntekén postáztuk, a fejleményekrõl be fogunk továbbra is számolni. Azt pedig csak a rend kedvéért jegyezzük meg, hogy a nagykárolyi eset után ez egy újabb bizonyíték arra, hogy a romániai csendõrség igenis diszkriminál etnikai alapon, ugyanis amint azt nap mint nap láthatjuk (például a tévében), mindenféle sporteseményre be lehet vinni mindenféle zászlót, egyedül a székely zászló használatát akadályozzák.
S ha ez nem volna elég, akkor máris mondjuk, hogy sajnos nem csak a csendõrség foglalatoskodik a székely zászlót használók zaklatásával, ebbe beleállt Hargita megye prefektusa is. Ez pedig úgy derült ki, hogy április húszadikán azzal szembesültünk, hogy a magyarság “aranyos” zaklatója a Facebook oldalán azzal dicsekszik, hogy ismét neki kellett közbelépni azért, hogy az ország törvényeit tartsák be, s ismét sikerrel járt. A bejegyzéshez pedig ezt csatolta:
Látva ezt rögvest levelet írtunk a prefektusnak, amire pár nap múlva választ is kaptunk, megküldte nekünk azt a felszólítást amit a két iskola igazgatójának küldött. Mely felszólítás ugyan – mondhatni sumák módon – nem tartalmazza konkrétan azt, hogy távolítsák el az iskolák épületérõl a székely zászlót, de az igazgatók bizonyára értettek a szóból, függetlenül attól, hogy a két érv amire a prefektus hivatkozik (miszerint a bíróság jogerõsen érvénytelenítette azt a megyei határozatot amivel anno az önkormányzat a megye zászlajává tette a székely zászlót, illetve hogy az iskolák épületére állandó módon csak az ország zászlaját szabad kitûzni) közül az egyik teljesen irreleváns a téma szempontjából, a másik meg egy – elnézést a kifejezésért – szemenszedett hazugság, olyan elõírást a törvény nem tartalmaz.
Látva azt a levelet a magunk részérõl indokoltnak tartottunk hogy tájékoztassuk a prefektust arról, hogy mi is a helyzet jogi szempontból a székely zászlóval, ezért ezt a választ küldtük neki:
————————————-
Tisztelt prefektus úr!
Adatkérésünkre adott válasza kapcsán a következõkre szeretnénk felhívni a figyelmét:
Székelyföld zászlaja nyilván nem Hargita megye zászlaja, ezért az ön által hivatkozott 2690/R/26.09.2012-es számú jogerõs ítéletnek semmi relevanciája nincs Székelyföld zászlajának a használata ügyében.
A 75/1994-es törvény 3. cikkelyének b) pontja azt írja elõ, hogy Románia zászlaját kötelezõ kitûzni “cu ocazia festivitatilor si ceremoniilor oficiale cu caracter local, national si international, în locurile unde acestea se desfasoara;”, következésképpen annak sincs semmi relevanciája Székelyföld zászlajának a használata ügyében.
Sejthetõ, hogy ön tulajdonképpen a 2. cikkely b) pontjára gondolt, de az is csak az ország zászlajának az iskolákra való kitûzésére vonatkozik.
A 75/1994-es törvény és az 1157/2001-es kormányhatározattal jóváhagyott eljárási szabályok az ország zászlajára vonatkoznak, következésképpen tényszerûen nem igaz az, hogy az említett jogszabályok értelmében az iskolákra csak azt a zászlót szabad kitûzni. Az ön arra vonatkozó állítása (miszerint CSAK azt SZABAD kitûzni) hozzáadás a törvényhez, ami köztudottan tilos.
Se az 1157/2001-es kormányhatározatnak, se az azzal elfogadott utasításoknak nincs 2. cikkely a) pontja, így értelmezhetetlen az arra vonatkozó hivatkozása. Összegezve: minden jogalapot nélkülöz azon álláspontja, hogy a két iskola épületére jogszerûtlenül volt kitûzve Székelyföld zászlaja, ugyanis azt semmilyen érvényben levõ jogszabály nem tilt. Ezzel szemben szeretnénk felhívni a figyelmét az Alkotmány 6. és 30. cikkelyére. Azok közül az elsõ a kisebbségek azon jogát rögzíti, hogy kifejezzék az identitásukat, a második pedig a szólásszabadsághoz való jogot rögzíti. A szóban forgó zászló eltávolítására vonatkozó minden kísérlet az említett két cikkelyt sérti, következésképpen a jövõben a Dan Tanasãtól kapotthoz hasonló felszólítás esetén tisztelettel felkérjük, hogy arra azt válaszolja, hogy a kérés jogsértõ, ezért nem tehet eleget annak. Az esetleges kételyeit eloszlatandó csatoljuk az Európai Emberjogi Bíróságnak a 15976/16-és és 50461/17-es ügyekben hozott ítéletének a kivonatát, amiben a Bíróság azt állapította meg, hogy Székelyföld zászlaja egy etnikai csoport jelképe, s a használatának a korlátozása sérti az Európai Emberjogi Egyezmény 10. cikkelyét, vagyis a szólásszabadsághoz való jogot.
Bízunk abban, hogy sikerült kellõképpen felvilágosítanunk és hogy a jövõben nem hagyja majd magát egy ilyen sovén személy által manipulálni. Kérjük ugyanakkor, hogy újabb átiratban tájékoztassa az iskolákat arról, hogy elõzõleg kifejtett álláspontja téves volt és biztosítsa õket arról, hogy Székelyföld zászlajának a kitûzése az iskolák épületére nem ütközik semmilyen jogszabályba.
Üdvözlettel, Árus Zsolt, elnök
————————————-
Arról sajnos nincs tudomásunk, hogy az utolsó bekezdésben szereplõ kérésünknek eletet tett-e, mert 30 napon belül nem kaptunk választ a levelünkre (elvégre azt a határidõt a különféle intézmények csak elvétve, mondhatni tévedésbõl tartják be néha), de nem adtuk fel, május 31-én újabb levélben jeleztük a prefektusnak, hogy a 30 nap letelt és várjuk a válaszát.
Tekintettel arra, hogy a levelünk kellõképpen részletes és jogi szempontból alátámasztott volt, azt gondoltuk, hogy azt bár sikerül vele elérnünk, hogy a következõkben a prefektus nem enged hasonló zsarolásnak, de azzal kellett szembesüljünk, hogy tévedtünk, ugyanis pár napja ugyanannak a képviselõnek a Facebook oldalán ezt láttuk:
Az egyik “áldozat” pedig – gondolom kitalálták már – ismét a székely zászló volt. Így arra a következtetésre jutottunk, hogy ideje határozottabb hangot megütni a prefektussal szemben, tehát ezt a levelet intéztük hozzá. S szeretnénk egyértelmûvé tenni mindenki számára, hogy ha még ilyen esettel fogunk találkozni, akkor nem fogunk habozni büntetõ panaszt tenni a prefektus ellen, hisz az õ kötelessége a törvények betartásának az ellenõrzése, s nem az, hogy minden törvényes alapot nélkülözõ felszólításoknak szolgai módon eleget téve zaklassa a megye magyar intézményeit. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy korábbi esetekben ugyanaz az “akkor még nem képviselõ” azért panaszkodott, hogy hiába kérte a prefektust, hogy az tartassa be a törvényt s távolíttassa el innen vagy onnan a székely zászlót, az nem tett eleget a felszólításának, ezért kénytelen volt pert indítani. Holott azok a prefektusok románok voltak, a mostani pedig – mint köztudott – magyar.
Elnézést kérve, hogy jelen tájékoztató az átlagnál hosszabbra sikeredett, befejezésképpen azt szeretnénk még egyszer hangsúlyozni, hogy a székely zászló használható az országban bárhol (tehát akár középületeken is), az semmiféle törvényes elõírásba nem ütközik, tehát használjuk bátran. Példaképpen álljon itt egy friss fénykép arról az épületrõl, ahol Tõkés László képviselõi irodája volt, s ahol tekintettel a Strasbourgban született ítéletre ma is ott lobog Székelyföld és Partium zászlaja:
Ha pedig azt bárki bármiképp korlátozni akarja, azt nem szabad tûrni, itt fennebb megtalálhatóak azok az érvek, amelyekre hivatkozni kell. Szükség esetén pedig – reméljük tudja azt már mindenki – bátran lehet hozzánk fordulni jogi segítségért.
Több mint két éve volt sajtótéma az, hogy Szatmárpálfalva polgármestere folyamatosan etnikai feszültségeket szít, illetve sérti a kisebbségi jogokat. A hír olvastán körülnéztünk a nyilvános térben, s azt tapasztaltuk, hogy a község honlapja és hivatalos Facebook oldala csak román nyelven érhetõ el. Következésképpen felszólítottuk a polgármestert, hogy tartsa be a nyelvi jogokat, s készíttesse el a két oldal magyar fordítását is. Õ eleinte mellébeszélt, majd kerek perec megtagadta ezt, ezért panaszt tettünk a Diszkriminációellenes Tanácsnál, s az ugyan a szokott “sebességgel”, de tavaly júliusban úgy határozott, hogy a polgármester diszkriminál, majd – figyelmen kívül hagyva azt, hogy annak az áldozata több ezer ember, illetve hogy a polgármester felszólításra sem volt hajlandó betartani a törvényt – megrovásban részesítette, illetve ajánlotta neki, hogy készíttesse el a két oldal magyar változatát. A polgármester a megrovást bíróságon támadta meg, az ajánlásra pedig – minõ meglepetés – fittyet hányt. Nem értünk el nagyobb sikert a megye prefektusánál sem, akitõl azt kértük, hogy tegyen eleget törvényes kötelességének és biztosítsa, hogy a polgármester tartsa be a magyar nyelv használatára vonatkozó törvényes elõírásokat. A prefektus ugyanis annyit megtett, hogy küldött egy felszólítást a polgármesternek, de nemsokára lecserélték, s aki utána a székébe ült az nem volt hajlandó semmit tenni. S hiába fordultunk bírósághoz, kérve, hogy az kötelezze õt arra, hogy tegye a dolgát, a per végeredménye az lett, hogy a kérésünket elutasították, azért, mert Közigazgatási Törvény helyét idõközben átvevõ Törvénykönyvben már nem “biztosítja”, hanem “ellenõrzi” (mármint a nyelvi jogok betartását) szerepel, amibõl a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy ha az ellenõrzés során jogsértést tapasztal is, akkor sincs semmi tennivalója, mert nincs rá nem csak kötelezettsége, de bár hatásköre sem! Három a magyar igazság alapon végül idén már azzal a kéréssel fordultunk a bírósághoz, hogy az kötelezze a polgármestert a magyar fordítások elkészítésére. S ugyan a polgármester szóban továbbra is kitart amellett, hogy neki olyan kötelezettsége nincs, az elsõ tárgyalás elõtt arról is értesítette a bíróságot, hogy az elsõ kérésünk (a honlap lefordítása) immár okafogyott, mert idõközben az elkészült. S láss csodát, valóban, ha valaki most látogat el a község honlapjára, akkor azt láthatja, hogy annak van magyar változata is. A jó hír tehát az, hogy kitartással lehet eredményt elérni még Romániában is. Ezzel szemben a rossz hír az, hogy ha minden apróság ekkora erõfeszítést igényel, akkor nagyon messze van még a cél. A kettõbõl azonban levonható egy harmadik következtetést, ezt ajánljuk mindenki figyelmébe: ha elég sokan vállalunk bármilyen kicsi szerepet ebben a munkában, akkor van esély belátható idõn belül lényeges eredményeket is elérni.
Ez a kérdés még múlt hónapban a sajtóban merült fel, s amint az várható volt, a csendõrség vehemensen cáfolta, azt állítván, hogy “alapszabályánál, elõírásainál és a jogszabályi kötelezettségeinél fogva a diszkrimináció mellõzésével, az egyenlõ távolságtartás elvét tiszteletben tartva biztosítja valamennyi állampolgár biztonságát, tevékenysége során pedig nem tesz megkülönböztetést etnikai, vallási, gazdasági vagy egyéb kritériumok alapján.” Ez azonban mindössze egy állítás, amit semmivel sem támasztottak alá, s hogy mennyi az igazságtartalma, az kiderül a következõkbõl.
Amint múlt hónapban jeleztük, látva azt, hogy mennyire elnézõek voltak a hatóságok a nagykárolyi ellentüntetés szervezõivel és résztvevõivel, egy petíciót intéztünk a Szatmár megyei csendõrparancsnokhoz, amiben alaposan megindokolva azt kértük, hogy tegyék azt amit állítottak, vagyis alapszabályuknak és törvényi kötelességüknek megfelelõen büntessék meg bár utólag az ellentüntetés szervezõit és résztvevõit az általuk elkövetett kihágások miatt. A csendõrparancsnok ellenben ahelyett hogy azt tette volna, beérte azzal, hogy egy választ küldött, nem is akármilyet, hanem olyat, amitõl megvalljuk tátva maradt a szánk. Ugyanis ezek álltak benne:
Egy törvényi idézet után (miszerint a gyülekezési jog garantált és az ilyen rendezvények békésen kell lezajoljanak) “tájékoztatnak” minket (mintha nem tudnánk, vagy lenne valami jelentõsége annak ebben a konkrét esetben), hogy nem minden tömegrendezvényt kell elõzetesen bejelenteni, miközben arról mélyen hallgatnak, hogy az általunk kifogásolt ellentüntetés nem tartozik azon kivételek közé.
A szóban forgó rendezvényen nem tapasztaltak olyan súlyos rend- és csendzavarást, ami szükségessé tette volna a csendõrök beavatkozását. (Ezek szerint például nem hallották azt, hogy egy ellentüntetõ végig éktelenül rázott egy kolompot, irdatlan zajt csapva.)
Ezt követte egy újabb “törvényismertetõ”, miszerint a kihágások büntetése a hatóságok feladata és hatásköre, s ez utólag is megtehetõ, a tett elkövetése utáni hat hónap folyamán. Amit mi nyilván tudtunk, s pont annak alapján fogalmaztuk meg a petíciónkat, kérve, hogy büntessék meg utólag azokat, akik jogsértést követtek el. Ezt követõen biztosított arról, hogy továbbra is (!!!) számíthatunk minden támogatásukra, persze a törvényes kereten belül.
Miután felocsúdtunk a meglepetésükbõl újabb levelet küldtünk a csendõrparancsnoknak, amiben egyrészt tudattuk vele, hogy a törvényt mi is ismerjük (amire rájöhetett volna, hisz a petíciónk minden kérését a törvényre hivatkozva fogalmaztuk meg), másrészt pedig jeleztük neki, hogy a petíciónkban megfogalmazott kérések teljesítését várjuk továbbra is, hisz a válaszában pont azokról nem volt szó. Mindössze néhány nap múlva újabb válasz érkezett, amivel a csendõrparancsnoknak sikerült szintet lépni a mellébeszélésben és a lenézésünkben. Ugyanis egyrészt arról tájékoztat benne, hogy petíciónk megoldása érdekében alkalmazták a 27/2002-es Kormányrendelet elõírásait, ami óvatosan fogalmazva szemenszedett hazugság, hisz a kormányrendelet azt írja elõ, hogy alaposan ki kell vizsgálni a petícióban jelzettek minden részletét majd meg kell hozni annak nyomán a szükséges intézkedéseket, amibõl ebben az esetben nyilván nem történt meg semmi sem, a két válasz érdemben semmit nem tartalmaz az általunk jelezettekrõl, ezt bárki láthatja, aki elolvassa azokat. Másrészt pedig arról tájékoztat amirõl már a rendõrségtõl tudomást szereztünk, miszerint az ügyészség az ügy kapcsán kivizsgálást indított rend- és csendzavarás illetve uszítás gyanújával, ennek alapján pedig azt állítja, hogy nem büntethetik meg az ellentüntetés résztvevõit, mert a Büntetõ Törvénykönyv tiltja azt, hogy ugyanazon cselekedetért valakit kétszer büntessenek. Ezen érveléssel egy tájékozatlant félre lehetne vezetni, ellenben mi nem ma szálltunk le a falvédõrõl, tehát annyit tudunk, hogy ha valaki egy idõben több törvényes elõírást is megsért, akkor azokért külön-külön felel. Ráadásul az általunk jelzett kihágások a 60/1991-es törvényben szerepelnek és a Büntetõ Törvénykönyvben nem, tehát ki van zárva még az elvi lehetõsége is annak, hogy a két eljárás során ugyanazon cselekedetért két büntetést szabjanak ki. S ha ez nem volna elég, a csendõrparancsnok által hivatkozott 30. cikkely a 2/2002-es Kormányrendeletbõl azt mondja ki, hogy amennyiben a kivizsgálást végzõ szerv úgy értékeli, hogy adott cselekedet annyira súlyos, hogy már bûncselekménynek minõsül, akkor köteles értesíteni arról az ügyészséget. S tekintettel arra, hogy a 60/1991-es törvény betartását a rendõrség és csendõrség köteles ellenõrizni, a dolgok rendje nem az, hogy a csendõrség kivárja míg az ügyészség lefolytat egy kivizsgálást, hanem elsõsorban õ vizsgálja az esetet, s ha azt súlyosaknak találja, akkor õ értesíti az ügyészséget.
Egy szó mint száz, még mindig csak ott tartottunk, hogy a csendõrség több mint egy hónap teltével sem kezdte el végezni a dolgát, hanem csak magyarázta a bizonyítványát. Éppen ezért harmadszor is nekifutottunk, s újabb levelet írtunk a csendõrparancsnoknak, amiben jeleztük, hogy az általa felhozott kifogás nem áll meg a lábán, s felszólítottuk, hogy végre kezdjék tenni a dolgukat. Azzal azonban mindössze annyit sikerült elérnünk, hogy a pár nap múlva érkezett válaszban a parancsnok arról tájékoztatott, hogy eme harmadik levelünket önálló petíciónak tekintették és ejtették. Tette ezt hivatkozva a 27/2002-es Kormányrendelet azon elõírására, miszerint ha egy petíció megválaszolása után ugyanabban a tárgyban újabb petíció érkezik egy adott intézményhez, akkor azt – immár tárgytalanként – ejteni kell. S mivel az eredeti petíciónkra kaptunk választ, ez formailag akár rendben is lenne, ha eltekintenénk attól, hogy a válaszírást megelõzõ kötelességeit (a jelezettek alapos elemzése és a szükséges intézkedések meghozása) a csendõrség elmulasztotta teljesíteni.
Ott tartunk tehát, hogy jó szóval nem sikerült meggyõzni a Szatmár megyei csendõrparancsnokot arról, hogy tegye a dolgát, így kénytelenek voltunk más módszerekhez folyamodni: egyrészt petíciót intéztünk az országos csendõrparancsnokhoz, amiben arra kértük, hogy utasítsa ezen beosztottját arra, hogy tegyen eleget törvényes kötelességének ebben az ügyben, másrészt pedig panaszt tettünk a bíróságon, azt kérve, hogy az kötelezze a csendõrparancsnokot arra, hogy oldja meg törvényes módon a petíciónkat.
Hogy ezen lépéseink valamelyike sikerre vezet-e, azt – mivel Romániában élünk – nehéz lenne megjósolni. A címben szereplõ kérdésre azonban a választ már meg tudjuk adni, ráadásul nem szubjektív véleményünkre, hanem tényekre alapozva: igen, a romániai csendõrség diszkriminál! S hogy egy élõ “klasszikust” idézzünk, “nem kicsit, nagyon!” Ezt számszerûsíteni is lehet: magyarellenes tüntetés 500 lej, kormányellenes tüntetés 118.500 lej! Az eltérés magáért beszél.
Az év elején petíciót intéztünk az Országos Rendõrparancsnokhoz, amiben – hivatkozva a Kisebbségi Keretegyezményre és a Nyelvi Chartára, illetve az azokat a román jogrendbe emelõ törvények elõírásaira – azt kértük, hogy azokon a településeken illetve azokban a megyékben, ahol a magyarság részaránya meghaladja a 20%-ot, biztosítsák a magyar nyelv használatát a rendõrségeken. A petíciónkra választ nem kaptunk, ellenben egy idõ után kiderült, hogy azért nem, mer az országos parancsnok a petíciónkat azokhoz a megyei rendõrségekhez továbbította ahol jelentõs számban élnek magyarok. Így egy idõ után érkezni kezdtek a válaszok a megyei rendõrparancsnokoktól. Azok közül most kettõrõl szólunk, mert azokban a megyékben eredményrõl számolhatunk be.
Hargita megyébõl a válasz még februárban megérkezett, s abban arról tájékoztattak, hogy megyei rendõrség rendelkezik magyarul tudó rendõrökkel, így biztosítják a magyar nyelv használtát az állampolgároknak minden olyan esetben, amikor azt kérik. Ezt tesztelendõ egy magyar nyelvû petíciót intéztünk a megyei rendõrparancsnokhoz, amiben azt kértük, hogy az eredeti petícióban említett jogszabályoknak megfelelõen helyezzenek ki magyar nyelvû névtáblákat a megyében mûködõ rendõrségekre. Választ ugyan nem kaptunk rá 30 napon belül, de a rendõrség szóvivõje telefonon jelezte, hogy nagyon elfoglalt, kicsit késni fog, s ez már önmagában egy értékelendõ gesztus volt. S végül szerdán megérkezett a válasz is, ami ugyan román nyelvû és a konkrét kérésrõl semmi konkrétat nem mond, ellenben érdemi válasznak tekinthetõ (ami azért értékelendõ, mert létezik egy belügyminiszteri rendelet, ami azt mondja ki, hogy ha egy belügyi alárendeltségû intézményhez nem román nyelvû petíciót intéz valaki, arra csak azt kell válaszolni román nyelven, hogy nyújtsa be a petícióját románul) és az áll benne, hogy a megyei rendõrség szintjén meghoztak minden olyan intézkedést, ami a Nyelvi Charta gyakorlatba ültetését célozza, így kimondatlanul benne van az is, hogy eleget tesznek a kérésnek. A biztonság kedvéért azonban újabb levélben fordultunk a parancsnokhoz, amiben:
Felhívtuk a figyelmét arra, hogy magyar nyelvû petícióra õ is magyarul kell válaszoljon, s ezt bizonyára módjában van megtenni, mert a válaszból az derül ki, hogy van olyan személy a megyei rendõrségen aki tud magyarul.
Jeleztük, hogy értékeljük azt, hogy nem alkalmazta a fent említett miniszteri rendeletet hanem érdemben válaszolt a petíciónkra.
Végül jeleztük azt is, hogy a konkrét kérésünkre nem tért ki, de mi a válaszát úgy értelmezzük, hogy ki fogják tenni a magyar nyelvû névtáblákat.
A Bihar megyei válasz az eredeti petícióra márciusban érkezett, s ugyan a megfogalmazása visszafogottabb (a reális igényre és a rendelkezésükre álló erõforrásokra hivatkozik), de lényegén azt mondja, hogy az állampolgároknak Bihar megyében is lehetõségük van a magyar nyelvet használni a rendõrségeken, esetenként fordítók bevonásával. Hargita megyéhez hasonlóan a Bihar megyei rendõrparancsnoknak is elküldtük a magyar nyelvû névtáblák kihelyezésére vonatkozó magyar nyelvû petíciót. Arra a Hargita megyeihez képest rövidebb, de konkrétabb válasz érkezett tegnap. Mint látható, abban az áll, hogy valóban léteznek a megyében olyan települések, ahol a magyarság részaránya meghaladja a 20%-ot, s ott a lehetõ legrövidebb idõn belül ki fogják helyezni a magyar nyelvû névtáblákat!
Ezek szerint a magyar nyelv használata a rendõrségen Bihar és Hargita megyében – legalábbis elméletben – megoldott, annak a lehetõsége a két megye rendõrparancsnokai által aláírt pecsétes iratok szerint megvan. Sokszor mondtuk, de most kifejezetten fontos megismételnünk, hogy minden jog annyi ér, amennyit használunk belõle. Tisztában vagyunk azzal, hogy létezik egy – nem föltétlen megalapozatlan – vélekedés, hogy fõleg a rendõrségen nem célszerû magyarul beszélni, mert az azt is eredményezheti, hogy negatívan fognak viszonyulni hozzánk, abból hátrányunk keletkezhet. Annak ellenére bíztatunk mindenkit arra, hogy Bihar és Hargita megyében éljen bátran ezzel a jogával, s pont azért tesszük itt közzé a rendõrparancsnokok által aláírt hivatalos válaszokat, hogy azokat bárki tudja kinyomtatni, magánál tartani, s szükség esetén hivatkozni rájuk. Ugyanis az evidencia, hogy minél többen beszélnek magyarul a rendõrökkel, annál inkább megszokottá és elfogadottá válik a számukra is a helyzet, s az által csökken annak a lehetõsége, hogy valakit hátrány érjen a magyar nyelv használata miatt.
S hogy mi a helyzet a többi magyarok által lakott megyében? Amint valami kézzelfoghatóra jutunk azok kapcsán, azokról is be fogunk számolni. Egy dolgot azonban már most elmondhatunk: az ottani magyarok is kinyomtathatják a fenti válaszokat, s azokra hivatkozva igényelhetik, hogy a megyéjükben/településükön is járjon el ugyanúgy a rendõrség. Elvégre a törvények nem csak egy-egy megyében, hanem az egész országban egységesen érvényesek.
Ismeri mindenki a mondást, ami jelen esetben is érvényes, ugyanis sajnos a hazai nyilvános tér tele van magyarellenes uszítással, s ennek ellenére az arra illetékes hatóságok igen keveset tesznek azért, hogy ez ne így legyen. Megelõzés gyakorlatilag nem létezik, s az ilyen esetekben tett panaszok elbírálása is igencsak döcög, s ráadásul számos esetben mondvacsinált okok miatt büntetlenek maradnak az elkövetõk. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy jól fizetõ politikai karriert építhetett a magyarellenességre Jól-tudjuk-ki, illetve hozzá hasonlóan már évek óta végzi ártalmas ténykedését a brassói fogdoktor. Van tehát bõven oka az egyik szemünknek a sírásra, ezt gondoljuk nem kell sokat bizonygatni.
Éppen ezért tekinthetõ egyfajta ünnepnapnak az olyan, mint volt idén március 7, amikor jogerõre emelkedett az Országos Diszkriminációellenes Tanács egy határozata (lásd itt), aminek nyomán a fogdoktor ki kellett fizesse a rá kirótt 2000 lejes büntetést. S azt bizonyítandó, hogy nem csak a baj nem jár egyedül de néha szerencse is, ma ismét ünnepnap van, mert a Legfelsõ Bíróság honlapján újabb ítéletet tettek közzé, ami által az ODT újabb határozata emelkedett jogerõre, következésképpen ugyanaz a fogdoktor ismét a zsebébe kell nyúljon, s ki kell fizessen egy újabb, ezúttal 3000 lejes büntetést.
Ez a két jogerõs ítélet azért is örvendetes, mert további panaszaink várnak elbírálásra az illetõ ellen az ODT-nél illetve bíróságon, s ilyen elõzmények után elvileg nõ az esélye annak, hogy az ODT újabb, még nagyobb összegû büntetéseket ró ki rá, melyeket majd a bíróságok is megerõsítenek. S így egy idõ után talán még azt is elérhetjük, hogy ha másért nem is, de anyagi okokból felhagy ezzel a tevékenységgel. Adja a Fennvaló!
Ezt már többször írtuk és mondtuk, csak a rend kedvéért ismételjük meg újra, illetve azért, hogy bíztassunk mindenkit, hogy ha valamelyik tévé-adón vagy rádiómûsorban olyat lát vagy hall ami a magyarokra nézve jogsértõ, akkor az nem habozzon, tegyen panaszt itt. S hogy ehhez a véleményünkön túl további bíztatást adjunk, álljon itt az a válasz, amit egy április 20-án tett panaszunkra kaptunk ma. Mint látható, egy tévé-társaságot 10.000 lejre büntettek azért a mûsorért, amiben a fogdoktor szerepelt, ontva a rágalmazásokat és hazugságokat. Az operativitás pedig külön kiemelendõ, tekintettel arra, hogy más intézmények mekkora késlekedéssel hoznak általában inkorrekt határozatokat.
A hónap közepén szoboravatás volt Nagykárolyban, egy partiumi, nagyjából fele-fele arányban magyarok és románok lakta városban. Az esemény – sajnos – emlékezetesre sikeredett, érdemes tehát közelebbrõl megvizsgálni, hogy ez miért történt így. Elöljáróban annyit mindenképp érdemes tisztázni, hogy a történelmi tények ismeretében (nevezetesen hogy Kölcsey Ferenc hosszú ideig élt Nagykárolyban, s erre való tekintettel már a 19. században szobrot állítottak neki ott, amit a két világháború között – akkor nem ritka módon – elõbb megrongáltak, majd végleg eltávolítottak) nem volt semmi meglepõ és kirívó abban, hogy a város vezetõi úgy döntöttek, hogy elfogadják egy magyarországi alapítvány felajánlását és az eredeti szobornak egy szinte hasonmását felállítják a városháza elõtt. Él azonban a városban egy román házaspár, akik éjt nappá téve azon ügyködnek, hogy egymás ellen uszítsák a románokat és magyarokat. A férj politikus (akarna lenni), ellenben ahhoz nem sikerül elnyerje a város polgárainak a támogatását (s ez mondhatni jó hír), a feleség egy internetes újság-félét mûködtet, amit arra használ, hogy lépten-nyomon bírálja – legtöbbször kínosan kicsinyes módon – a város vezetõit. Na õk voltak a kovászai annak a folyamatnak, ami elvezetett oda, hogy a szoboravatás úgy folyt le ahogy lefolyt, illetve akik azóta is kavarnak és uszítanak napi szinten. Ezt már március közepén elkezdték, az említett lapon, illetve annak Facebook-oldalán terjesztve mindenféle álhírt, illetve toborozva az ország távoli sarkaiból a hozzájuk hasonlókat. Ténykedésüket pedig (nevezzük így) siker koronázta, mert az “ügyet” felkarolta az úzvölgyi uszító brassói fogorvos (aki az õsszel pártot alapított s most azt építgeti), illetve másik három hozzá hasonló, akik a “Nemzet Útja” más rendezvényein is társai voltak már. Õk ötön érték el intenzív munkával azt, hogy összegyûlt az a pár tucat szélsõséges román személy, akik minden lehetséges módon próbálták ha megakadályozni nem is, de bár megzavarni a szoboravatást. Szélsõséges emberek a világ minden táján vannak, ezt tudomásul kell venni, a jelenség nem csak Romániára és a románokra jellemzõ, tehát hiba lenne azt elkönyvelni, hogy na igen, a románok már ilyenek, szégyelljék magukat. Az igazi kérdés ebben az esetben is az, hogy mivel ez közismert, úgy igazából kinek/kiknek a szégyene az, ami Nagykárolyban történt? Ahhoz, hogy ezt eldöntsük, nem kell mást tenni, mint elõvenni a gyülekezési törvényt (60/1991), s annak elõírásait összevetni azzal, ami akkor és ott történt. Nézzük tehát:
Az uszítók hívására Nagykárolyba érkezettek nyilván nem azért mentek oda, hogy a szoboravatáson – Kölcsey iránti tiszteletbõl – részt vegyenek, õk tiltakozni akartak a szobor felállítása ellen. Erre törvény adta joguk van, ellenben egy ilyen rendezvényt a törvény elsõ cikkelye értelmében elõzetesen be kell jelenteni a polgármesternek. A bejelentésnek pedig vannak formai követelményei (hogy mirõl szól a rendezvény, pontosan hol és mikor lesz, kik a szervezõk, stb, stb.) Ilyen bejelentést a szervezõk nem tettek le városházán, tehát törvényt sértettek.
A törvény 2. cikkelye értelmében még a tüntetések is békés és civilizált módon kell lezajoljanak. Ha valaki megnézi az szoboravatáson készült felvételeket, az meggyõzõdhet arról, hogy arra a tüntetésre ez egyáltalán nem volt jellemzõ. Mi itt csak egy rövid videóra szeretnénk hivatkozni, abból külön kiemelve három részletet (0:31-0:43, 1:14-1:19, 0:47-0:48). Az elsõ kettõn a brassói fogdoktor látható gyûlölettõl eltorzult arccal, a harmadikon meg az, hogy egy tüntetõ a magyar köztársasági elnök irányába köp látványosan.
A törvény 5. cikkelye azt mondja ki, hogy tilos ugyanabban az idõben és ugyanazon a helyen két vagy több rendezvényt szervezni. S mivel a szoboravatás helyszíne és idõpontja már hetekkel korábban rögzítve volt, az azt jelenti, hogy az ellenzõinek szíve joga tiltakozni a szobor felállítása ellen, de azt csak más idõpontban vagy más helyszínen tehették volna meg. Õk azonban a törvénynek ezt az elõírását is megsértették.
A törvény 9. cikkelye arról szól, hogy milyen rendezvények szervezése tilos. Az ott felsoroltak közül itt hadd emeljünk ki kettõt: tilos olyan rendezvényt szervezni, ahol sovén, rasszista eszméket terjesztenek (lásd: “ki a magyarokkal az országból”), illetve tilos olyat is, ami a közrendet, közbiztonságot és a morált veszélyezteti (lásd a tüntetés egész lefolyását, azt, hogy végig zavarták egy törvényesen megszervezett rendezvény lefolyását, illetve a köpködést). Következésképpen azt a rendezvényt ezen okok miatt is tilos lett volna megszervezni még akkor is, ha amúgy idõben és törvényesen bejelentik.
A törvény 12. cikkelye a rendezvények szervezõinek a kötelezettségeit sorolja fel. Van ott szám szerint tíz, azok közül már említettük az elõzetes bejelentés kötelezettségét, ahhoz még – relevánsként – hármat teszünk itt hozzá:
Kötelesek eltávolítani a rendezvényükrõl azon személyeket, akik a közrendet zavarják. Jelen esetben ez a feltétel a rendezvény összes résztvevõjére érvényes volt, hisz pont a rendzavarás céljából gyûltek össze.
Kötelesek azonnal leállítani a rendezvényt, amennyiben fennáll valamelyik, a 2. cikkelyben említett feltétel (például az, hogy a rendezvény nem békés és civilizált). Ennek értelmében a rendezvényüket az elsõ pillanatban le kellett volna állítsák.
Kötelesek eltávolítani a rendezvényükrõl azon személyeket, akik például olyan eszközt birtokolnak, ami rendzavarásra alkalmas. Aki ott volt, vagy kicsit is látott a rendezvényen készült felvételekbõl az tudja, hogy tüntetõk egyike a szoboravatás egész ideje alatt éktelenül rázott egy jókora kolompot, rá egyértelmûen érvényes volt ez az elõírás.
6. A törvény 14. cikkelye azt mondja, hogy tilos az, hogy olyan személyek akiknek nincs közük ez adott rendezvényhez befurakodjanak a résztvevõk közé, azért, hogy a rendezvény normális lefolyását megzavarják. A tüntetés résztvevõi pedig pontosan ezt tették, befurakodtak a szoboravatás résztvevõi közé és zavarták annak normális lefolyását. Látható tehát, hogy a szoborellenes tüntetés szervezõi és résztvevõi a törvény majd minden elõírását nyilvánvaló módon és súlyosan megsértették. Innen levonható lenne az a következtetés, hogy a kialakult helyzetért õk a felelõsek, az õ szégyenûk az, hogy a szoboravatás úgy zajlott le ahogy lezajlott. Ebben némi igazság van, de érdemes megvizsgálni azok felelõsségét is, akik a szoboravatás helyszínét körülvevõ kordon másik oldalán álltak. Mondjuk ezt azért, mert törvényt sérteni egy ilyen helyzetben – amikor jelen vannak ugyanakkor és ugyanott a törvénysértõk és a rendvédelmi szervek képviselõi is – csak úgy lehet, ha a rendõrség és csendõrség nem teszi a dolgát. Márpedig itt – elnézve a rendezvényrõl elérhetõ video-felvételeket – úgy nézett ki, hogy pontosan ez történt, a nagy számban jelen levõ rendfenntartók gyakorlatilag tétlenül nézték a törvénysértéseket. Történt ez olyan körülmények között, hogy ugyanaz a törvény a rendfenntartásról a következõket mondja:
A 17. cikkely értelmében ha egy rendezvény elveszti békés és civilizált jellegét, a rendõrség és csendõrség köteles beavatkozni és eltávolítani a rendzavarókat. Ezt ebben az esetben nem tették meg.
A 26. cikkely felsorolja azokat a cselekedeteket, amelyek kihágásnak, de akár bûncselekménynek is számítanak. Azok közül a jelen esetben relevánsak:
-Elõzetesen be nem jelentett rendezvény szervezése.
-A rendezvény nem beszüntetése rendzavarások esetén.
-Elõre be nem jelentett rendezvényen való részvétel.
-Arra való uszítás, hogy bármilyen módon megzavarjanak egy rendezvényt.
-Ellenrendezvény szervezése illetve azon való részvétel.
Ezek mindegyikét nyilvánvaló módon elkövették az ellenrendezvény szervezõi és résztvevõi, következésképpen az összeset, egytõl egyig meg kellett volna büntessék a rendõrök vagy csendõrök (ezt írja elõ a törvény 27. cikkelye), a kirovandó büntetések pedig cselekedetenként 500 és 10.000 lej között mozognak.
S ezek még csak a formai problémák, azok a szabályok, amelyek bármilyen rendezvény esetében betartandóak, még következnek a tartalmiak, hogy mi is volt az ellentüntetés célja, mik történtek ott illetve milyen következményei voltak a szervezõk ténykedésének. Ilyen téren releváns a 137/2000-es Kormányrendelet illetve a Büntetõ Törvénykönyv, ugyanis azok több elõírását sértették meg, amikor elvitatták a magyarok azon jogát, hogy egy számukra fontos személyiségnek szobrot állítsanak illetve hogy az anyanyelvüket használják, nem beszélve a hagyományosnak nevezhetõ “ki a magyarokkal (illetve bozgorokkal) az országból” skandálásokról. S ha ez nem volna elég, akkor az ellentüntetés szervezõi által megosztott video-felvételekhez olyan hozzászólások érkeztek, hogy “verjétek fejbe kövekkel a magyarokat“, illetve hogy “Nincs nálatok Molotov-koktél?“. Hogy ne csak a látszat alapján ítéljünk, másnap tájékoztatást kértünk e rendõrségtõl és a csendõrségtõl is, s az derült ki, hogy a látszat ezúttal nem csalt, mert amint a csendõrségtõl megtudtuk (a sajtó is megírta idõközben) összesen egy személyt bírságoltak meg, a rendõrség pedig – megszegve a közérdekû információkhoz való hozzáférést biztosító törvény elõírásait – máig nem közölte velünk, hogy bírságoltak-e, s ha igen hány személyt és milyen cselekedetek miatt.
Álláspontunk szerint ilyen körülmények között teljes mértékben jogos volt a sajtó azon felvetése, hogy a csendõrség nem tette a dolgát idén április 12-én Nagykárolyban, illetve minden alapot nélkülöz a csendõrség arra adott válasza, miszerint “Határozottan megismételjük, … hogy a román csendõrség folyamatosan átlátható, diszkriminációmentes módon, egyenlõ távolságtartással fejti ki tevékenységét elsõdleges célkitûzése megvalósítása érdekében, mégpedig olyan közszolgálatot biztosítani, amely nemzetiségi hovatartozásuktól függetlenül válaszol valamennyi állampolgár biztonsági igényeire”. A fentiek fényében ez az állítás maximum azt bizonyítja, hogy a román csendõrség ahelyett hogy betartaná törvényes kötelezettségeit orcátlanul hazudik, miközben gyakorlatilag bûnrészes az összes fent felsorolt törvénysértésben.
S akkor álljon itt a válaszunk a címben szereplõ kérdésre: mindaz, ami idén április 12-én Nagykárolyban történt annak a román államnak a szégyene, amelyik arra hivatott intézményei révén nem hogy nem védi meg a magyar etnikumhoz tartozó állampolgárait a jogsértésektõl, hanem azon intézményeket pont arra használja fel, hogy ama jogsértések elkövetését elõsegítse, az elkövetõket pedig tisztára mossa. Ezt fényesen bizonyítja az, hogy ezidáig ebben az országban egyetlen magyarellenes uszítót se zártak börtönbe (miközben az ellenünk irányuló gyûlöletbeszéd valósággal elárasztja a nyilvános teret), sõt, még bár enyhe pénzbüntetéseket is csak elvétve rónak ki, mint teszi ezt a Diszkriminációellenes Tanács a magyarellenes tevékenységének köszönhetõen senkibõl parlamenti képviselõvé avanzsált tudjukki esetében.
Ennek ellenére mi megtettük és megtesszük azt, ami rajtunk múlik. Máig a fent említett öt szervezõ ellen egyenként panaszt tettünk a Diszkriminációellenes Tanácsnál az általuk elkövetett kihágások miatt, illetve egy csoportos panaszt az ügyészségen bûnszövetkezetben elkövetett bûncselekmények (fenyegetés, felbujtás és uszítás) miatt. Ezeket bõséges bizonyítékokkal támasztottuk alá (hála az internetnek olyanok léteznek minden mennyiségben), megtéve minden tõlünk telhetõt azért, hogy megnehezítsük a dolgukat, ha a panaszokat el akarják utasítani. A következõ lépésünk pedig az volt, hogy hivatkozva a fent leírtakra, egy petícióban felszólítottuk a csendõrséget, hogy tegyék a dolgukat, s büntessék meg az ellentüntetés szervezõit és résztvevõit. Ha pedig azt megtagadnák, akkor bírósághoz fogunk fordulni, illetve fontolóra fogjuk venni bûnvádi panasz benyújtását az illetékes rendõr- illetve csendõrparancsnok ellen hivatali visszaélés miatt. Bíztatjuk ugyanakkor a nagykárolyi magyarokat, hogy közvetlen érintettként maguk is tegyenek panaszokat ebben az ügyben és jelezzük nekik, hogy azok elkészítésében díjmentesen biztosítunk segítséget. Mert azt nem gyõzzük hangsúlyozni, hogy a jogsértéseket szó nélkül tûrni nem szabad!
Azt már többször is szóvá tettük, hogy – ellentétben a magyar feliratokkal, jelképekkel, stb. – a szélsõséges személyek, mozgalmak és eszmék ellen sokkal kisebb lendülettel harcolnak a román hatóságok. Álljon itt arra egy újabb példa:
2019 novemberében tettünk panaszt több vasgárdista eszméket terjesztõ személy illetve internetes honlap ellen a gyergyószentmiklósi ügyészségen. Ott az elsõ lépést még viszonylag gyorsan (kevesebb mint négy hónap alatt) megtették, igaz, hogy abban érdemi munka nem volt, mindössze annyit tettek, hogy a panaszt szétosztották négyfele, s az így létrejött négy iratcsomót továbbították azokra az ügyészségekre, amelyek hatáskörében a bepanaszoltak lakhelye volt. Így került az egyik iratcsomó Bukarest 2. kerületének ügyészségére lassan három évvel ezelõtt, s ugyan idõközben többször sürgettük a megoldását, nem jártunk sikerrel. Így múlt hónapban panaszt tettünk a bíróságon az eljárás elhúzódása miatt, kérve, hogy a bíró állapítson meg egy határidõt, amin belül az ügyészség legyen kötelese az ügyet megoldani. Múlt héten pedig megszületett a határozat, amibõl túl azon, hogy a bíró további kilenc hónapot adott az ügyészségnek (ami igencsak bõséges), még egyebek is kiderültek, tételesen a következõ két dolog:
Az elmúlt közel három év alatt ebben az ügyben mindössze annyi történt, hogy idén februárban (tehát majd három évvel a “kivizsgálás” megkezdése után) az ügyész a META-hoz fordult, s információkat kért egy Facebook oldalról.
Ez is egy látszat-intézkedés volt, ugyanis a panasz tárgya nem egy Facebook oldal, hanem a miscarea.net címen elérhetõ, vasgárdista eszméket, jelképeket és tartalmakat megosztó honlap.
Kell ennél fényesebb bizonyíték arra nézve, hogy Romániában komoly (passzív) hatósági támogatással zajlik ma is a vasgárdista eszmék terjesztése? Szerintünk nem, de attól még nem biztos, hogy nem létezik olyan. Azt azonban megígérjük, hogy ha olyat találunk, azt is közzétesszük. Illetve hogy azért a harcot nem adjuk fel, hátha egyszer egy ilyen ügy egy korrekt ügyész kezébe kerül, aki tenni fogja a dolgát.
