A hatóságok Székelyföld ellen

Jó éve három eljárást indítottam, ezek közül kettõ büntetõ panasz volt (ez meg ez), a harmadik pedig egy a prefektushoz intézett petíció. Ezeknek a látszólag nagyon szerteágazó ügyeknek közös vonása az, hogy román hatóságok Székelyföldhöz, annak autonómiájához való viszonyulásáról állítanak ki bizonyítványt. Illetve még valamirõl: arról, hogy a román igazságszolgáltatás milyen dicstelen szerepet vállal, amikor a “nemzeti érdek” úgy kívánja. Ugyanis nem elég, hogy a titkosszolgálat, az ügyészség meg a kormánybiztos a maga eszközeit arra használja, hogy akadályozza, ellehetetlenítse a magyar közösséget ha az élni akar alapvetõ jogaival, ezt az tetõzi, hogy az igazságszolgáltatás magas szinten mûveli a szerecsenmosdatást. A helyzet látszólag sakk – matt, legalábbis az ország határain belül nincs mód jogorvoslatra, innen út már csak az Emberjogi Bíróságra vezet tovább.
Az alkotmány és a vonatkozó törvények értelmében az ügyészség kiemelt szerepe az, hogy védje az állampolgárok jogait, s ha azokat sérelem éri, akkor a vétkest bíróság elé állítsa. Abban a két esetben azonban amirõl itt szó van azt a szerepet játssza, hogy takargatja, védi a vétkeseket. Nekünk ugyebár kötelességünk a román nyelvet megtanulni, le is vizsgáztatnak belõle rendesen, azokkal az ügyészekkel szemben azonban, akik ezekben az ügyekben eljártak (illetve azok fõnökei esetében is) ilyen elvárás nem létezik. Semmi gond nincs azzal, ha nem értenek (vagy “félreértenek”) egyszerû, román nyelven megfogalmazott mondatokat. Nem szégyellik ezt még akkor sem, ha sejthetik, hogy az nyilvánosságot fog kapni. Ha például azt kérem, hogy derítsék ki, ki szivárogtatta ki a sajtónak azt, hogy beidéztek az ügyészségre, akkor erre az a válasz, hogy az ügyészségnek semmi köze ahhoz, hogy az újságírók miképpen használják fel, a birtokukba került információkat. Ha azt mondom, hogy a névtelen lejárató levelekben olyan információk vannak, amelyekhez egyszerû halandó véletlenül nem juthatott hozzá, akkor ezt a biztonság kedvéért meg sem hallják.
De az se zavarja az ügyészeket, hogy “szakmai” következtetésekkel köznevetség tárgyává teszik saját magukat. Arra a jogos gyanúra hogy a levelek forrása a titkosszolgálat, az a válaszuk, hogy az egy törvényes alapon létrehozott és mûködõ intézet, tehát kizárt, hogy törvényt sértenének, ezért ezeket meg sem kell vizsgálni. (Az külön pikantériája ennek a logikának, hogy egy titkosszolgálatról mondják azt, hogy az biztos nem sért törvényt!) Ha pedig nyilvánvaló, hogy valaki a vásárhelyi ügyészségen szivárogtatott (mert az újságírók egybehangzóan állítják, hogy igazságügyi forrásokból származik az információjuk), arra az a válasz, hogy az ügyészség aznap nem adott ki semmilyen sajtóközleményt.
A törvény azt is kimondja, hogy kötelességük minden lehetséges bizonyítékot begyûjteni, azért, hogy a kivizsgálás alatt álló ügyet tisztán lássák, s a potenciális vétkest bíróság elé állítsák. Ennek ellenére a mi derék ügyészeink óvakodtak attól, hogy bár egy bizonyítékot begyûjtsenek, annak ellenére, hogy én magam kértem konkrétan, hogy ezt meg azt vizsgálják meg, s még azt is közöltem velük, hogy miképpen lehet azt megtenni.
A harmadik ügy pedig még egyértelmûbb: a prefektust jogerõs ítélet kötelezte arra, hogy oldja meg a petíciómat, vagyis vizsgálja meg a megyében mûködõ összes közintézményt, s ahol nem tartják be a magyar nyelv használatára vonatkozó törvényeket, ott büntessen. Ezt a prefektus nem tette meg, ezért bírósághoz fordultam, s azt kértem, hogy büntessék meg. A bíróságnak itt roppant egyszerû dolga volt: ha a prefektus felmutatja a petíciómra adott választ, amiben tájékoztat arról, hogy mit tapasztalt az intézményekben és mit tett azokban az esetekben amikor törvénysértést észlelt, akkor megállapítja, hogy a kérésem indokolatlan, ha pedig a prefektus ilyet nem tud bemutatni, akkor megállapítja hogy a kérés jogos és kirója a büntetést. (Lényegében ugyanazt tettem mint maga a prefektus, amikor Csíkmadaras polgármestere nem vette le a községházáról a magyar zászlót. Abban az esetben a bíróság igen operatív módon megállapította a törvénysértést, s kirótta a büntetést a polgármesterre).
S akkor jöttek a bírók, akik mindhárom esetben feltették a szabálytalanságokra és a törvénytelenségekre a koronát. Ugyanis esetükben a dolog még tisztább: kizárólag a törvénynek kötelesek alávetni magukat, senki más és semmilyen más szempont nem szabad õket befolyásolja. Ez pedig azt is jelenti, hogy a törvényeket szigorúan kötelesek betartani, illetve kötelesek lettek volna észrevenni és megfelelõen kezelni azt, hogy két esetben az ügyészek, a harmadikban pedig a prefektus törvényt sértett. De valami megmagyarázhatatlan módon ez egyik esetben sem így történt. Szó köztünk maradjon az olyan nagyon nem lepett meg, hogy a hírszerzõ szolgálat meg a korrupcióellenes ügyészség esetében a bíró úgy tesz, mintha elfogadná az ügyészek maszatoló és zavaros érvelését, de arra már nagyon kíváncsi voltam, hogy miképpen ítélik meg azt, hogy Hargita megye prefektusát jogerõs ítélet kötelezi egy petíció megoldására, õ pedig ezt nyilvánvalóan nem teszi meg. Ennél tisztább esetet nehéz elképzelni, mint amikor az ítélt pontosan megmondja, hogy a prefektus mit tegyen, õ pedig azt nem teszi meg. Ilyen esetre a törvény azt mondja, hogy a sértett fél bírósághoz fordulhat, az pedig megbünteti a vétkest. Így, kijelentõ módban, tehát nincs lehetõség mérlegelni: ha nem tett eleget az ítéltben foglaltaknak, akkor meg kell büntetni. A másodfokon született ítélet indoklását még nem ismerem (csak annyit lehet tudni, hogy elutasították a fellebbezésemet), az elsõ fokú ellenben – óvatosan fogalmazva – vérlázító: azt mondja, hogy ugyan a prefektus a törvényes 30 napon belül nem hajtotta végre az ítéletet (amibõl a törvény értelmében egyértelmûen az következik, hogy meg kell büntetni), de már hozzálátott! És ezt nem egy véres szájú, magyargyûlölõ román bíró írta papírra, hanem egy magyar, akitõl az ember joggal várja el azt, hogy tisztességes, törvényes ítéletet hoz. Azóta újabb hónapok teltek el, s a felmentõ ítélet birtokában a prefektus nyilván kisujját se mozdította, a hozzálátás pont azon a szinten van még mindig, mint volt akkor. Ez egy plusz érv, ami azt bizonyítja, hogy itt a szándékkal van a gond, esze ágában sincs határozottan fellépni a magyarok jogos érdekeit védendõ. De ez sem hatotta meg a táblabíróság bíráit, akik a fellebbezésemet visszautasították.
Innen pedig – mint utaltam már rá – mindhárom ügyben egyenes út vezet Strasbourgba, az emberjogi bíróságra.
Egyéb részletek itt:
http://www.scj.ro/1094/Detalii-dosar?customQuery%5B0%5D.Key=id&customQuery%5B0%5D.Value=100000000304933
http://portal.just.ro/752/SitePages/Dosar.aspx?id_dosar=75200000000000271&id_inst=752
http://portal.just.ro/43/SitePages/Dosar.aspx?id_dosar=9600000000037393&id_inst=43

Kategória: Államérdek, Ez Románia, igazságszolgáltatás Romániában, megáll az ész!, Politika | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?