avagy nemzeti büszkeség, vagy valami más?
Az igazságszolgáltatási rendszer egyik sajátossága Romániában is a bírók elmozdíthatatlansága, ami elvileg azt kellene garantálja, hogy a bírók bátran hozhatnak csak a törvények figyelembevételével, a felek számára kellemetlen döntéseket, mert azért semmiféle retorzió nem érheti õket, illetve semmiféle nyomást sem lehet gyakorolni rájuk.
Ettõl ugyan nem lesznek a törvények felett álló, mindenható személyek, mert létezik egy Igazságügyi Felügyelet (amelyik fegyelmi vétségek miatt büntetheti õket), illetve ha bûncselekményt követnek el, akkor maguk is bíróság elé állíthatóak, ellenben azt saját tapasztalatból mondhatjuk, hogy kövessenek el bármilyen nyilvánvaló fegyelmi vétséget, a Felügyelet mindig megtalálja a kifogást, amivel felmentheti õket. Ezt nem egy és nem két esetben tapasztaltuk, tehát bátran állíthatjuk.
A következmény pedig az, hogy kerülnek olyan bírók, akik ezzel a nagy szabadsággal nem csak élnek, hanem esetenként visszaélnek. Ez történik akkor is, amikor egyes bírók a Tanasã féle egyesület panaszai nyomán futószalagon ítélnek el székelyföldi elöljárókat, például azért, mert állítólag nem tisztelik eléggé az ország hivatalos jelképeit, s képesek azokon kívül másokat (például az adott település, avagy – horribile dictu – Székelyföld zászlaját) is elhelyezni középületeken vagy közterületen.
Az ember azt gondolhatná, hogy ezekben a bírókban túlbuzog a hazafias önérzet, az ország jelképei iránti tisztelet, ezért járnak el így akkor is, amikor amúgy a kérésnek nincs semmi jogalapja. Ezt az elgondolást azonban fényesen cáfolja az ahogyan ugynazok a bírók akkor reagálnak, amikor egy magyar szervezet (nevezetesen alapítványunk) tesz panaszt azért, mert a Kárpátokon túli településeken valóban megsértik az állami jelképekre vonatkozó jogszabályokat, s például nem egy olyan polgármesteri hivatal van, aminek a homlokzatán se címer se zászló nem található.
Konkrétan az történt, hogy látva ezt felkértük Suceava megye prefektusát, hogy végezzen ellenõrzést a megye településein, s büntesse meg azokat a polgármestereket, akik megszegik a vonatkozó törvényeket.
Õ a petíciónkat nem oldotta meg, így a törvényszékhez fordultunk, az pedig határozatban kötelezte õt a petíció megoldására, a Marosvásárhelyi Táblabíróság pedig elutasította a prefektus fellebbezését. Ezen a ponton még úgy tûnt, hogy valóban a hazafiság vezérli a bíróságokat, a szög akkor bújt ki a zsákból, amikor a prefektus továbbra sem tette amire kértük (illetve a bíróság kötelezte), ezért azt kértük a megyei törvényszéktõl, hogy büntesse meg a prefektust (mint tette az ez elhíresült korondi “Községháza” ügyben). Ezt a kérésünket ugyanaz a bíró aki az eredeti ítéletet hozta immár elutasította, mondván hogy a prefektus megoldotta a petíciónkat, hisz körlevélben figyelmeztette a polgármestereket arra, hogy tartsák be a jelképekre vonatkozó törvényeket. Az már egyáltalán nem zavarta a bírót, hogy a petícióban az állt, hogy ellenõrizze az összes települést, s ahol törvénysértést tapasztal, ott büntessen, tehát a prefektus tényszerûen nem azt tette, amire az ítélet kötelezte. Sõt, még az se zavarta, hogy a prefektus a válasziratához egy halom fényképet is mellékelt, amelyekken az látható, hogy szinte mindegyik településen így vagy úgy megszegik azokat a jogszabályokat! Ezzel szemben azt sikerült leírnia, hogy az egész megyét átfogó ellenõrzést a prefektus nem kellett végezzen, mert ilyen kérés nem is szerepelt a petícióban!
Ez ellen természetesen fellebbeztünk, s ma kaptuk kézhez a Táblabíróság ítéletét amivel az a fellebbezésünket elutasította. Ahhoz hogy ezt az ítéletet meghozhassa, ez a három bíró még rátett egy lapáttal, s azt állapította meg, hogy abban az ítéletben aminek a végre nem hajtását reklamáljuk szintén nem volt szól az egész megyét érintõ ellenõrzésrõl, abban csak három település szerepelt, márpedig azokban a prefektus elvégezte az ellenõrzést (holott az ítélet nyilvánvalóan azt tartalmazza, hogy oldja meg a petíciónkat, a petícióban pedig ellenõrzést kértünk). S ha ez nem lenne elég, még azt is hozzáteszik, hogy mi a 27/2002-es Kormányrendelet 4. cikkelyére hivatkoztunk a kérésünkben (amiben az áll, hogy az intézményevezetõk személyesen felelnek a hozzájuk intézett petíciók törvényes megoldásáért és azért, hogy azokra a törvényes határidõn belül válasz szülessen), márpedig mi magunk se tagadtuk, hogy a 30 napos határidõn belül választ kaptunk a prefektustól. Teszik ezt olyan körülmények között, hogy mi a megoldás törvényes voltát kértük számon (tételesen azt, hogy ha a petícióban egy törvény betartását kértük, akkor annak egyetlen törvényes megoldása van, az, hogy pontosan azt teszi amit kértünk), s jeleztük, hogy a jogszabály lényege nem az, hogy a petíció címzettje adjon valamilyen választ, hanem hogy az a válasz legyen törvényes.
A következtetés pedig az, hogy szó nincs arról, hogy ezen bírói tanácsok számára fontosak volnának az ország hivatalos jelképei, sõt, alkalomadtán magasról tesznek azokra, falaznak azoknak az intézményvezetõknek, akik megsértik azokat a jelképeket. Az ítéleteiket az motiválja, hogy azokkal a magyarokat szívassák, függetlenül attól, hogy azok épp alperesek vagy felperesek az adott ügyben. E célból pedig minden lelkiismeretfurdalás nélkül leírják a legnyilvánvalóbb hazugságokat is, bízva abban, hogy azért semmiféle bántódásuk nem lesz.
