A román politikának olyan rejtett tartalékai vannak, hogy azt maximum sejteni lehet, de újra és újra azzal szembesülhetünk, hogy a fantáziánk szegényes, szürke és földhözragadt. Mert nézzük csak az utóbbi napok fejleményeit:
A fõ kormánypárt mindenható elnöke kiértékeltette a kormány tevékenységét. Ez nem volna példa nélküli, de az annál inkább, hogy a “kiértékelõ” nem egy szakember volt, hanem egy politikus, ráadásul olyan, aki ellen több büntetõ-eljárás zajlik, márpedig jobb helyeken az ilyenektõl igyekeznek távol tartani magukat a pártok, mert nem mutat jól a külvilág elõtt. No de mirõl is beszélek, hisz egy olyan pártról van szó, amelyiknek az elnökét már jogerõsen elítélték, második büntetõ pere pedig folyamatban van. A történet tehát csak azt a magyar közmondást erõsíti, hogy zsák a foltját megtalálja.
A román politikában járatosabbakat az egyáltalán nem lepte meg, hogy a pártelnök ezalatt végig arról beszélt, hogy esze ágában nincs leváltani a kormányt, nyilvánvaló volt mindenkinek, hogy a kiértékelés eredménye az lesz, hogy a kormány nem végzett jó munkát, mennie kell. S láss csodát, ez is történt.
Igen ám, de itt a történet a pártelnök számára is váratlan fordulatot vett: a miniszterek (egy kivételével) testületileg lemondtak, de a miniszterelnök megmakacsolta magát, s lemondás helyett mondásba kezdett: elmondta azt, amit õ eddig tagadott, de köztudott volt: hogy a pártelnök totális hatalomra tör, s az egész kutyakomédiának az oka az, hogy õ ezt megelégelte és megpróbált a kormány valódi fejeként viselkedni.
Ez volt az a pillanat, amikor a rekordok könyvének szerkesztõi csomagolni kezdtek, mert világossá vált, hogy hamarosan több világrekordot kell Bukarestben hitelesíteniük. S lõn.
Elsõként jött a bizalmatlansági indítvány. A választásokat megnyerõ pártok nyújtották be az általuk nevesített, fél évvel korábban az égbe feldicsért miniszterelnök ellen. (A jobb memóriával megáldottak talán még arra is emlékeznek, amikor a mikrofonok erdeje elõtt állt Dragnea és Grindeanu, s mindketten arra esküdöztek, hogy ez a kormány négy évig fogja vezetni az országot.) S ugyan a léc rezgett, de végül csak sikerült a mutatvány, megbuktatták a saját kormányukat. Világrekord! Mindez nem lett volna lehetséges, ha nem szavaztak volna a kormánybuktatás mellett maguk a kormány tagjai, ezzel felállítva az önkritika világcsúcsát.
De ez mind semmi, jött az újabb csavar. Még meg se száradt a tinta a szavazás jegyzõkönyvén, s a pár nappal korábban testületileg lemondó miniszterek sorra érkeztek a kormánypalotába, egy-egy szabvány-levéllel, amiben visszavonták a lemondásukat, s újra munkára jelentkeztek. Az egyiküket sem zavarta, hogy nemrég még azt nyilatkozták, hogy õk értettek a szóból, ha a párt megvonta tõlük a bizalmat, akkor becsületbeli kötelességük lemondani. De még az sem, hogy aznap õk maguk szavazatukkal erõsítették meg azt, hogy menniük kell a kormányból. Az már csak adminisztratív kekeckedés, hogy ennek a visszavonásnak semmi értelme, hisz a megbuktatott kormány miniszterei ügyvivõként el kell lássák a feladataikat addig, míg meg nem alakul az új kormány. Hogy – hogy nem, ezt egyikük sem tudta, de ezáltal csak azt erõsítették meg, hogy alkalmatlanok bármilyen köztisztség betöltésére.
Következett az új miniszterelnök jelölése, s ennek jogát nyilván maguknak követelték a kormánypártok. Épeszû ember azt gondolta volna, hogy most elõhúznak valahonnan egy bár alkalmasnak tûnõ jelöltet, akirõl ha netán ismeretlen is, de bár rosszat nem lehet mondani. Erre mi történik? Kikeresték a bukott kormány azon tagját, aki a kiértékeléskor a legrosszabb eredményt mutatta fel, ráadásul plágium-vád miatt pár éve a doktori címérõl is lemondott, s õt javasolták miniszterelnöknek! Olyan ez mint a tálentumok példázata, csak fordítva: egy adott szakterületen volt alkalmatlan eddig, most odatették, hogy mutassa meg, hogy képes erre a teljesítményre az összes szakterületen. A plágium-ügyrõl meg a pártelnök azt találta mondani, hogy azzal semmi gond, nem azért kellett az illetõnek a doktori cím hogy abból valami anyagi haszna legyen, s mikor kiderült hogy gond van a dolgozata eredetisége körül, önként lemondott róla. (Az más kérdés, hogy ezzel azt érte el, hogy a sajtó azonnal azt kezdte kutatni, hogy milyen anyagi hasznot hajtott a doktori cím, s igen gyorsan megállapították, hogy éveken át volt egyetemi oktató – ami némi fizetéssel is jár ugye -, márpedig ahhoz elengedhetetlen volt a doktori cím.)
Ekkor az államelnökön volt a sor, aki már korábban bejelentette, hogy csak szakmailag alkalmas, feddhetetlen jelöltet fog elfogadni. Márpedig Dragreaék jelöltje ugye mindkét téren bukásra állt. Ebbõl egyenesen következett, hogy Iohannis azonnal rábólintott. Aszongya: miniszteri teljesítmény nulla, doktori plagizálva, na igen, ilyen emberre gondoltam én is, s azzal megbízta a kormány megalakításával. S következett az újabb rekord: az új kormányban elvétve vannak új miniszterek is, de a többség marad a régi. Azok, akiket nemrég megmértek és könnyûnek találtak. Az újak pedig … hogy is mondjam … talán elég ha annyit mondok, hogy a gazdasági tárca élére egy olyan ember került, aki filozófia szakon végzett, majd szerzett hozzá egy irodalmi mesteri fokozatot.
Ha valaki azt gondolta volna, hogy ez már a csúcs, az alaposan téved. Még fel kellett tenni a mûre a koronát, de nem ért véget úgy június, hogy arra is ne került volna sor. Emlékezzünk csak, miért váltották le a Grindeanu kormányt? Hát azért, mert rosszul haladt a kormányprogram gyakorlatba ültetésével! Márpedig a kormányprogram az szent, az emberek arra szavaztak, ez tehát tûrhetetlen! A gyengén teljesítõ kormánynak fel is út, le is út, jöjjön rögvest egy másik, amelyik tudja a dolgát, amelyiknek ég a keze alatt a munka, amelyik az ötéves tervet négy és fél év alatt fogja teljesíteni! És jött az új kormány. Egy új kormányprogrammal, ami egészen más intézkedéseket, célokat és vállalásokat tartalmaz, mint az elõzõ!
Ez volt az a pont amikor a józan ész tétován feltette a kezét, s halkan bejelentette, hogy õ most egy kicsit elmegy világgá, egy darabig ne keressék.
