Székely Figyelõ

Tegyük fel, hogy Sz. is meg R. is megsért egy törvényt, mindkettõ ellen eljárás indul, s végül Sz.-t elítélik, R.-t pedig nem. Ez lenne ugyebár egy klasszikus kettõs mérce. S ugyanaz lenne a helyzet akkor is, ha egyikük sem sérti meg azt a törvényt, s ugyan R.-t felmentik, de Sz.-t nem.
Erre a második esetre (pontosabban annak második felére) számos példát lehet mondani az elmúlt évekbõl, hisz ilyen típusú gyakorlatilag az összes felirat- és zászló-per, amit Dan Tanasã (illetve az egyesülete) indított önkormányzatok, illetve önkormányzati vezetõk ellen. Hiszen a panaszos érvei megalapozatlanok, s mégis általában nyerni szokott, tisztelet a (szerencsére szaporodó) kivételeknek.
Ilyen per volt például az, aminek a tárgya az volt, hogy távolítsák el a gyergyószentmiklósi városházáról Székelyföld zászlaját. A hivatkozott jogalap a 75/1994-es törvény volt, ami Románia, illetve más államok zászlajának a kitûzését szabályozza, s mint olyan, nyilván semmi köze nincs Székelyföld zászlajához, azt a törvényt nem sértette a szóban forgó zászló kitûzése. Ennek ellenére Hargita megye törvényszéke a kérést jóváhagyta, s fellebbezés után a Marosvásárhelyi Táblabíróság jogerõs ítéletben kötelezte a polgármestert a zászló eltávolítására.
De ha már Tanasã szóba hozta azt a törvényt, nézzük meg miképpen rendelkezik a román zászló viszonylatában. Az elsõ cikkely leírja szavakkal, az elsõ melléklet pedig képben is tartalmazza a zászló leírását, a továbbiakban pedig azt szabályozza, hogy hova, mikor és hogyan kell kitûzni. Tartozik hozzá egy kormányhatározat is, amivel elfogadták a törvény végrehajtásának részletesebb szabályozását, s ennek 24. cikkelyében az áll, hogy tilos a törvényestõl eltérõ méretû, formájú, színû, stb. zászlót kitûzni bárhova, ha pedig valami mégis ilyenre vetemedne, akkor azt meg kell büntetni, az ellenõrzés és büntetés hatáskörével pedig többek közt a prefektus rendelkezik. (Az egy jó kérdés, hogy mi ennek a szabálynak az értelme – megvalljuk nem keveset elmélkedtünk rajta, de sikertelenül -, lényeg hogy létezik, tehát kötelezõ módon betartandó.)
S akkor nézzük meg ezt:

A kép Maros megye prefektusának a hivatalát ábrázolja, rajta egy olyan zászlóval, ami nyilvánvaló módon nem törvényes, ugyanis a szélessége nem 2/3-a a hosszúságnak. Éppen ezért – s nyilván a bíróságok következetességét tesztelendõ – petícióban kértük a prefektust a zászló eltávolítására és a vétkes megbüntetésére, majd miután õ ezt nem tette meg, bírósághoz fordultunk. A pert pedig – nem meglepõ módon – jogerõsen elvesztettük. Itt van a nem túl hosszú és bonyolult jogerõs ítélet:

http://blog.sic.hu/szekelyfigyelo/wp-content/uploads/sites/42/2021/01/itelet-masodfokon.pdf

Ebben két részletet jelöltük meg:

Az elsõben az áll, hogy a petíciós jog nem azt jelenti, hogy a petíció címzettje köteles lenne megtenni azt, amit a benyújtó törvényesnek gondol (magyarán: ha mi azt gondoljuk, hogy egy ilyen zászló kitûzése törvénybe ütközik, s ezért kérjük a prefektust, hogy a vétkest büntesse meg, akkor õ nem köteles ezt megtenni). A bíró értelmezésében ez a jog mindössze arról szól, hogy az állami intézmények és hatóságok kötelesek a petíciókra 30 napon belül választ adni, függetlenül attól, hogy a válaszban mi áll. Ez egy igen sajátos jogértelmezés, aminek értelmében egy fiktív jogról van szó, szóvá lehet tenni bármit, a megszólított nem köteles semmit tenni, ad abszurdum elégséges ha egy mondatban annyit válaszol a petíció benyújtójának, hogy köszönjük, hogy hozzánk fordult, tegye ezt bizalommal máskor is (a példa sajnos nem kitalált!). Miközben a vonatkozó jogszabály 4. cikkelyében az áll, hogy a megszólított intézmény vezetõje személyesen felel azért, hogy a petíciót törvényes módon oldják meg, ami olyan esetben, amikor a petícióban egy törvény betartását kérik azt jelenti, hogy a megszólított köteles pontosan azt tenni, amit a petícióban kérnek tõle.

Ennél is érdekesebb a táblabíróság második érve, ugyanis a hatalmi ágak szétválasztásának az elvére hivatkozik és kijelenti, hogy a bíróságnak nem áll módjában valaminek a megcselekvésére kényszeríteni a prefektust, aki a végrehajtó hatalom része! Hogy érthetõbb legyen ennek az érvelésnek az abszurd volta: ezek szerint a bíróság tehetetlen akkor is, ha egy parlamenti képviselõ (aki a törvényhozás része) lop vagy csal, illetve ha a prefektus embert öl. Elvégre az igazságszolgáltatás nem avatkozhat be a törvényhozás és a végrehajtás dolgaiba. Mondja (sõt le is írja) ezt a közigazgatási bíróság egyik bírája, miközben annak a törvénynek ami alapján õ a munkáját végzi (illetve kellene végezze) a 18. cikkelye így szól:
“Solutiile pe care le poate da instanta
Instanta, solutionând cererea la care se referã art. 8 alin. (1), poate, dupa caz, sã anuleze, în tot sau în parte, actul administrativ, sã oblige autoritatea publicã sã emitã un act administrativ, sã elibereze un alt înscris sau sã efectueze o anumitã operatiune administrativã.”

Vagyis a helyzet pontosan fordítva van, hisz a bíróság által meghozható határozatok között ott van az, hogy kötelezhet egy hatóságot valamely közigazgatási tevékenység elvégzésére. Márpedig mi pont ezt kértük a bíróságtól, s teljes joggal, mert amit a prefektustól kértünk azt neki törvényes kötelessége megtenni.
Ezek után gondoljuk már érthetõ a cím, hisz a gyakorlat azt mutatja, hogy létezik olyan eset is, amikor Sz. nem sérti meg a törvényt és mégis elítélik, ezzel szemben R. törvényt sért és nem ítélik el.

S ha ez nem volna elég, van még egy releváns információ, ami igazi csattanója a fentieknek: a prefektust felmentõ ítéletet hozó bírói tanács elnöke ugyanaz a személy, aki azt a bírói tanácsot elnökölte, amelyik levetette a gyergyószentmiklósi városházáról Székelyföld zászlaját!

Amint arról korábban beszámoltunk már, túlzás nélkül váratlan, s minden bizonnyal fájó véget ért “a székelyek nagy barátja” számára az a per, amiben azt kérte, hogy a bíróság kötelezze Gyergyószentmiklós polgármesterét, hogy távolítsa el a városháza homlokzatáról a “Városháza” feliratot.
Ugyan az mindig nyilvánvaló volt épeszû emberek számára, hogy ezen perek elindításához semmiféle személyes érdeke nem fûzõdött a Bukarestben bejegyzett egyesületnek (illetve pontosítunk: személyesen az egyesület elnökének a szemét nagyon is sértik a magyar feliratok és jelképek, de az ezek elleni harc nem szerepel az egyesület hivatalosan megjelölt céljai között), ennek ellenére az erre vonatkozó felvetéseket rendre leseperték az asztalról a bírók. Éppen ezért kíváncsian vártuk ennek az ítéletnek az indoklását, hogy lássuk mi vezette rá ebben az esetben a bírókat arra, hogy a felvetésnek helyt adjanak, s elutasítsák a keresetet. Az indoklás pedig idõközben megszületett, sõt, bárki számára elérhetõ itt.
Jogban járatlanok számára nem könnyû olvasmány, de az elsõ látásra is feltûnõ bizonyára számukra is, hogy igen alapos munka, kitér minden apró részletre. Ami ellenben a legfeltûnõbb az az, hogy ellentétben az ADEC pereiben korábban meghozott ítéletek döntõ többségével, teljes mértékben korrekt, csak releváns ér pertinens észrevételeket, jogszabályi meg egyéb utalásokat tartalmaz, nyoma nincs benne a megszokott elfogultságnak, félre- és belemagyarázásnak. Ezért minden tiszteletet megérdemel az a három bíró, akik ezt az ítéletet meghozták.
Az érdekeltség vonatkozásában az ítélet azt mondja ki, hogy a Közigazgatási Bíróságokra vonatkozó törvény értelmében közérdekre hivatkozva egy egyesület akkor indíthat pert, ha elsõsorban egy saját, személyes érdeke sérült, s a közérdek sérelme csak következik abból. Ez mindig is így volt, s perek tucatjában hozták fel a megtámadott polgármesterek, ellenben a bírók rendszerint azzal hárították azt, hogy hely adtak az egyesület azon érvelésének, hogy az alapszabályukban szerepel egy olyan mondat, hogy pert indíthatnak azért, hogy kötelezzenek hatóságokat és önkormányzatokat a törvények betartására. Ez azonban most nem ment, ugyanis az ebben a perben eljáró bírók elõvették a Legfelsõ Bíróságnak egy tavaly tavasszal hozott, a törvény egységes alkalmazásár célzó határozatát, s abból szép hosszú részeket idézve, majd azt jelen ügyre alkalmazva megállapították, hogy az egyesület személyes érdekeltsége ebben az esetben nem áll fenn, ugyanis az alapszabálya értelmében valóban indíthat pereket, de csak olyan ügyekben, amelyek az egyesület céljaival kapcsolatosak, márpedig egy “Városháza” felirat eltávolítása nincs semmilyen összefüggésben az egyesület deklarált céljaival. Melyek szépek, hangzatosak, egyenesen dagályosak, nagyon európaiak, szó van bennük a románok jogainak a védelmérõl is, de éppen ezért semmi közük egy magyar felirathoz. Konkrétan a bírók megállapították, hogy a szóban forgó felirat célja a magyar anyanyelvû személyeket tájékoztatni arról, hogy mi mûködik abban az épületben, s ehhez a magyarul nem beszélõ román állampolgároknak semmi közük nincs. Ergo az egyesületnek semmilyen személyes joga vagy érdeke nem sérült, ezért a keresetet benyújtani sem volt joga. Talált, süllyedt!
S hogy miért lett ennek a bejegyzésnek a címe az ami? Erre a magyarázat az, hogy ugyan eddig is létezett az Alkotmánybíróságnak egy határozata, ami kimondta, hogy a közérdek védelme, a törvények betartatása az állami hatóságok feladata (nem holmi egyesületeké), de az nem fogalmazta meg ilyen világosan és egyértelmûen, hogy nem elégséges egy egyesület céljaként úgy általában a közérdek védelmét megjelölni, ahhoz hogy adott esetben perképes legyen, szükségszerû, hogy az egyesület konkrét célja vagy joga sérüljön. S ez lényegében bezárja azt a kiskaput, amin keresztül eddig Tanasã a bíróságokra besurrant. Persze ehhez kell az is, hogy ettõl arrafele ezt a bíróságok betartsák, ugyanis ez a határozat szigorúan kötelezõ jellegû minden bíróságra. Hát ez magyarázza a címet, s megvalljuk kíváncsian várjuk, hogy miképpen vizsgázik ebben a kérdésben a román jogállam.
Amúgy az említett határozat teljes szövege itt olvasható. Ajánljuk a felhasználását minden olyan folyamatban levõ perben, amit az ADEC indított.

Idén januárban két “táblafestés” is borzolta a kedélyeket, közülük a második a hónap végén történt, az áldozatok Gyergyószentmiklós és Gyilkostó helységnév-tábláinak magyar feliratai voltak:

Tekintettel a tett jellegére és következményeire, alapítványunk két panaszt is tett, egyet az elkövetõk ellen az ügyészségen (rongálás és uszítás miatt), egy másikat a Diszkriminációellenes Tanácsnál az eset nyomán a nyilvános térben megjelent kommentárok miatt diszkrimináció és gyûlöletbeszéd miatt. Ez utóbbit azzal a céllal is, hogy tudatosítsuk a sajtóban azt, hogy ilyen esetekben felelõssége van, éppen ezért három nagy sajtótröszt ellen tettünk panaszt (Mediafax, ProTV, Gândul), azért, mert teret adtak uszító, gyalázkodó és gyûlöletkeltõ hozzászólásoknak (konkrétan az történt, hogy Facebook oldalaikon beszámoltak az esetrõl, s az amúgy korrektnek mondható beszámolókhoz pár óra alatt közel ezer hozzászólás érkezett, melyek jelentõs része olyan jellegû volt).
Közel egy év telt el azóta, és sajnos azt kell mondjuk, hogy ha van eset, amire ráillik a mondás, hogy a puska visszafele sült el, akkor ez tipikusan az. Ugyanis a március eleji meghallgatásról (ahova csak a Gândul jogi képviselõi jöttek el, a másik kettõ távol maradt) még bizakodva jöttünk haza (mert a Tanács képviselõi velük együtt magyarázták a két ügyvédnek, hogy a lap felelõs a Facebook oldalán megjelenõ hozzászólásokért is), s a szeptember végén kézhez kapott, 7 oldalas 596/2020-as határozat elsõ hat oldalát végigolvasva is még azt gondoltuk, hogy a célunkat elértük. Következett a 7., az utolsó oldal:

596-2020-hatarozat-lenyeg.pdf

Románul nem tudó olvasóknak: A Tanács megállapította, hogy a három sajtótröszt diszkriminációt követett el, s ennyi. Még bár egy szóbeli megrovásban sem részesítette azokat, ezzel gyakorlatilag azt üzenve nekik, hogy csak bátran, csináljátok továbbra is, mert következmények nélkül tehetitek. S hogy egyértelmûvé tegyék, hogy nem történt semmi tévedés, nem felejtették ki a határozatból a büntetésre vonatkozó részt, a VI. pontban le van írva, hogy büntetés kifizetése nem esedékes.
Ezt a határozatot nyilván megtámadtuk bíróságon, mert az elfogadhatatlan, hogy valakik elkövetnek egy kihágást, s azért semmiféle büntetésben nem részesülnek. Ez egyértelmûen következik a 137/2000-es Kormányrendelet 26. cikkelyének a megfogalmazásából is, mert ott az van leírva, hogy melyik kihágásért milyen büntetést kell kiróni (se sanctioneazã, és nem se pot sanctiona). Éppen ezért azt kértük a Táblabíróságtól, hogy állapítsa meg, hogy az 596/2020-as határozat törvénytelen, semmisítse meg, majd tárgyalja újra érdemben a panaszunkat, állapítsa meg, hogy a három bepanaszolt törvényt sértett és büntesse meg azokat.
Az érveinket szóban is kifejtettük a tárgyaláson, majd bizakodva vártuk az ítéletet, ami két halasztás után folyó hó 12-én született meg, a kivonata itt olvasható.
Nem mondhatjuk, hogy nem fordult meg a fejünkben az, hogy a kérésünket elutasítják, de azt teljes bizonyossággal igen, hogy arra nem számítottunk, hogy az amúgy is rossz helyzetet a bíróságnak sikerül majd tovább rontania. De sikerült. Ugyanis a Diszkriminációellenes Tanács határozatát nem semmisítették meg, büntetést nem róttak ki a vétkesekre, mindössze arra kötelezték õket, hogy a határozatot tegyék közzé a sajtóban. Magyarán: ha eddig csak a három sajtótröszt tudta, hogy egy ilyen törvénysértést meg lehet úszni büntetlenül, akkor amennyiben a Táblabíróság ítéletét netán a Legfelsõ Bíróság is megerõsíti majd (mert mi nyilván oda fogunk fellebbezni), akkor ez ország-világ tudomására fog jutni. S ha eddig netán valaki megtartóztatta magát, mert attól félt, hogy megbüntetik, az attól kezdve bátorságra kaphat.
Hát így “harcolnak” a romániai hatóságok a diszkrimináció és a gyûlöletbeszéd ellen. Ne csodálkozzunk tehát, ha nap mint nap ömlik szembe velünk minden lehetséges csatornán.

Októberben egy petíciót intéztünk Iohannis elnökhöz, amiben azt kértük, hogy élve alkotmányos jogaival (miszerint õrködik az alkotmány és a törvények betartása felett, illetve szükség esetén közvetít az intézmények és az állampolgárok között), tegyen lépéseket azért, hogy az országban tartsák be a kisebbségek nyelvhasználatára vonatkozó törvényes elõírásokat. Jeleztük neki azt is, hogy probléma rengeteg van, s ha a válasza pozitív lesz, akkor majd mondjuk azokat konkrétan is.

A petíciónkra érkezett válaszban (sajnos a mérete miatt nem tudjuk itt közzétenni) biztosítanak arról, hogy az elnök szívén viseli a kisebbségek problémáit, hisz maga is kisebbségi, s ezért folyton azon van, hogy azok jól érezzék magukat Romániában. Példaképpen fel is sorolták néhány nyilatkozatát.

Ezen felbuzdulva ma elküldtük neki az elsõ petíciónkat amiben konkrét kéréseket is megfogalmaztunk, nevezetesen:

• Kértük, hogy írjon levelet minden olyan önkormányzat polgármesterének, ahol 2001-ben a magyarság részaránya meghaladta a 20%-ot, s szólítsa fel õket, hogy a helyi közintézményekben tartsák tiszteletben a nyelvhasználatra vonatkozó törvényes elõírásokat.
• Kértük, hogy írásban szólítsa fel az összes olyan megye prefektusát, ahol vannak ilyen települések, hogy rendszeresen ellenõrizzék az összes közintézményben ama törvényes elõírások betartását, illetve hogy kérje tõlük azt, hogy azok be nem tartása esetén büntessenek.
• Kértük, hogy tájékoztatásképp küldjék meg nekünk is azt a két levelet, illetve azon települések és megyék listáját, ahova elküldték azokat.
• Végül kértük, hogy intézkedjen, hogy rezonábilis határidõn belül készüljön el az államelnöki hivatal honlapjának magyar nyelvû változata is. Ennek kapcsán hivatkoztunk a finn elnök honlapjára, amelyik – mint látható – a finn és angol mellett svéd nyelven is elérhetõ.

Egy hét múlva lesz a kisebbségek napja, már csak ezért is aktuális volt ezt a petíciót elküldeni, hadd lássuk a gyakorlatban miképpen nyilvánul meg az az odafigyelés, amirõl az elnöki hivatal válaszlevele szól.

Ez a hét is váratlanul jól kezdõdött.
Ugyanis még 2018 decemberében (is) panaszt tettünk az ügyészségen Dan Tanasã és társai ellen magyarellenes uszítás miatt, s a sepsiszentgyörgyi ügyészség hosszas vizsgálódás után ejtette a panaszunkat. Ez ellen az ügyészség fõügyészéhez fordultunk, aki – szintén szokás szerint – a beosztottjának adott igazat. Maradt tehát az utolsó lehetõség, panaszt tenni a bíróságon, és mint minden hasonló esetben, ezt tettük most is. S tizenhárom hasonló esetben történt elutasítás után ezúttal egy kisebbfajta csodának lehettünk tanúi.
A bíró megalapozottnak találta a panaszunkat, s visszaküldte az iratcsomót az ügyészségre, azzal az utasítással, hogy folytassák a nyomozást.
Ebbõl persze még bármi lehet, de az már némi haladás, hogy a bíró egyetértett velünk abban, hogy az ügyészség nem végezte jól eddig a dolgát.
S van még egy pozitívum ebben az esetben. Ugyanis Tanasã-nak az a szokása, hogy falból ügyvédet fogad (azért merjük ezt mondani, mert az ügyvédei által letett iratokról messzirõl látszik, hogy azokat õ maga szerkeszti, felismerhetõ a stílusa, az érvelése), azért, hogy jó nagy perköltséget tudjon igényelni. Most azonban hiába számított a 2000 lejre (ami egy ilyen ügyben igen tekintélyes összeg), azt bukta, miközben az ügyvédnek bár ezen összeg adóját ki kell fizesse.
Végezetül egy kérdés, amit az idõ fog eldönteni: Ez most egy kivétel, vagy csak egy olyan eset, ami azt a szabályt példázza, hogy a türelem rózsát terem?

Valószínûleg mindenki ismeri a közmondást, miszerint kétszer ad aki gyorsan ad. Úgy néz ki azonban, hogy ennek a fordítottja is igaz, javasoljuk tehát felvenni az újkori közmondások tárába azt, hogy “Aki kétszer ad, az lassan ad.”
Történt ugyanis, hogy még januárban panaszt tettünk a Diszkriminációellenes Tanácsnál egy olyan politikus ellen, akit a közélet iránt kicsit is érdeklõdõk úgy ismernek, hogy az a fajta, aki szerint az a jó román, aki nem csak gyûlöli a magyarokat, de minden lehetséges alkalommal azt ki is mutatja, s változatos módszerekkel arra ösztökél másokat is. A neve pedig Marius Pascan. Miután kikérte a bepanaszolt álláspontját és számunkra is lehetõséget adott hogy arra reagáljunk, a Tanács a panaszt május végén megtárgyalta, és meghozta a 451/2020-as számú határozatot. Ez – tekintve azt, hogy mennyire szokták betartani a törvényes 3 hónapos határidõt – még egy elfogadható, mindössze egy hónapos késés volt.
Igen ám, de a határozatot meg kell szövegezni és kiküldeni a feleknek. Erre a törvény további egy hónapot biztosít, de téved aki azt gondolná, hogy ebben az esetben a dolgok a határozat meghozatala után is viszonylag operatívan mentek. Ezzel szemben annak van igaza aki úgy gondolja, hogy az egy hónapból hónapok lettek. Nem is kevés, öt.
Aztán ma levelet hozott a postás a Diszkriminációellenes Tanácstól. Nem is egyet, hanem kettõt. Ezeket:

level-1.pdf
level-2.pdf

A figyelmes olvasónak gondoljuk rögtön feltûnik, hogy ugyanazt a levelet iktatták egyszer szeptember 30-án, aztán meg október 14-én, végül mind a kettõt október 23-án tették postára. Most tekintsünk el attól, hogy szokványosnak nem nevezhetõ az, hogy egy iratot az iktatás után 23 nappal tegyenek postára, de tegyük fel a kérdést, hogy vajon ha csak egyszer készítik el és postázzák nekünk a határozatot, akkor hamarabb kézhez kaptuk volna? Nem teljesen kizárt.

No de ez nevezhetõ részletkérdésnek is, a lényeg ugyanis az, hogy mi van ebben a határozatban. S mivel nem kizárt, hogy ez többeket érdekel, álljon itt a teljes határozat:

Hot-451-2020.pdf

Formai szempontból gondot jelent az, hogy immár harmadszor történik meg, hogy anélkül hogy a kivizsgálás során ezt felvetnék és lehetõvé tennék hogy kifejtsük róla az álláspontunkat, a határozatban megállapítják, hogy az alapítványunk nem jogvédõ szervezet, ezért nem volt illetékes panaszt tenni. Igaz ugyan, hogy ebben látszólag maguk sem biztosak, legalábbis ez derül ki, ha összevetjük a határozat 12, és 15. pontjait, mert az elsõben az áll, hogy a Tanács megállapítja, hogy nem vagyunk illetékesek, a másodikban meg az, hogy ezt a kérdést a bepanaszolt is felvetette, de a Tanács úgy döntött, hogy nincs igaza.
Ami ellenben változás az elõzõ két esethez képest az az, hogy most nem tekintették lezártnak ezzel az ügyet, hanem ha már tudomásukra hoztuk a bepanaszolt néhány konkrét ténykedését, úgy döntöttek, hogy a Tanács hivatalból indít eljárást ellene. Így érdemben is megvizsgálták a panaszunkat, s mondhatni meglepõ határozatot hoztak. Meglepõ két szempontból is: Egyrészt amint a sajtóban is megjelent, nemrég megbüntették a belügyminisztert azért, mert Húsvétkor kivételezett az ortodox egyházzal. Ott az által állampolgárok millió (a többi felekezethez tartozók) szenvedtek hátrányos megkülönböztetést, a büntetés pedig egy egyszerû megrovás volt. Másrészt nem sokkal utána Iohannis elnök vádolta meg minden alap nélkül és nagyon súlyos dolgokkal az egész romániai magyar közösséget, de megúszta egy 2000 lejes büntetéssel. Na ezekhez képest Pascan-t nagyon szigorúan büntették, konkrétan 5000 lejre. Nem mintha az túl nagy összeg lenne egy képviselõnek, de mégis jobban hangzik és komolyabb figyelmeztetéskén értékelheti mindenki, mint a másik két esetet.
A határozatot megtámadhatnánk bíróságon, elvégre az a része nyilvánvalóan nem igaz, hogy az alapítványunk nem a jogvédelem területén tevékenykedik, de véleményünk szerint a lényeg a döntés maga, illetve úgy gondoljuk, hogy kicsinyesség lenne részünkrõl felróni a Tanácsnak azt a kicsinyességet, hogy elvitatták tõlünk a maguk számára a kezdeményezõ szerepét ebben az ügyben. Végsõ soron attól függetlenül hogy a határozatban az áll, hogy a Tanács hivatalból eljárást indított és büntetést rótt ki, a helyzet lényege az, hogy panaszt tettünk egy sovén román politikus ellen, s a Diszkriminációellenes Tanács megbüntette az illetõt.