Székely Figyelõ

Nem, nem a nemzeti kisebbségekkel, ezt tudja már mindenki, legalább hallomásból. Ezzel szemben példásan elnézõ módon illetve támogatóan bánik azokkal, akik a magyarságot gyalázzák, uszítanak ellene, illetve egyéb hasonló tetteket követnek el. Álljon itt erre két friss példa:

1. A több mint két évvel ezelõtti táblamázolós esetre bizonyára sokan emlékeznek, már csak azért is, mert kivételes módon azonosították az elkövetõt (hála annak, hogy Székelyudvarhelyen nem csak állami, hanem helyi rendõrség is van). Aki felfrissítené az emlékezetét az egész történetrõl, az megteheti itt.
   Idõközben bíróság elé is állították az illetõt, s – bizonyára tekintettel arra is, hogy többszörös visszaesõ, rengeteg bûncselekmény volt már a számláján – börtönbüntetésre ítélték (amint az itt látható). Na nem évekre (az csak azoknak a székelyeknek jár, akik semmit nem követnek el), csak hat hónapra.
   Ebbe õ nem nyugodott bele, fellebbezést nyújtott be, s azért, hogy az sikeres legyen, egyezkedésbe kezdett az õt feljelentõ hatósággal. Ott pedig hogy-hogy nem, megértésre talált. Ez már csak azért is igen furcsa, mert ugyanaz a hatóság nem gyõz panaszkodni azért, hogy õt folyamatosan mekkora károk érik (lásd itt), s amikor végre valakit elkapnak és példát lehetne statuálni, akkor hirtelen odalesz a harciassága. Legalábbis az tény, hogy ezzel az elkövetõvel békét kötöttek és visszavonták a panaszukat. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a az illetõ fellebbezésének a Marosvásárhelyi Táblabíróság helyt adott és felmentette, így nem kell még arra a kis idõre sem börtönbe vonuljon, megúszta azzal, hogy megtérítette az okozott (fizikai) kárt, kifizetett 500 lej perköltséget és elkobozták tõle a festékes tubust.
   Ez az a pont, ahol kiderül, hogy mekkora jelentõsége volt annak, hogy az ügyészség nem emelt vádat az illtetõ ellen uszításért is, ugyanis abban az esetben a Székely Figyelõ is beléphetett volna a perbe, s azt pedig garantálhatjuk, hogy velünk nem tudott volna peren kívüli megállapodásra jutni, mi nem vontuk volna vissza a panaszunkat, aminek az lett volna az egyenes következménye, hogy másodfokon a táblabíróság nem tudta volna felmenteni.
   Így már tényleg csak az maradt, hogy esetleg évek múltán a strasbourgi bíróság igazat ad nekünk, s annak nyomán perújrafelvételt kezdeményezhetünk.
2. A másik történet lényegében egy felvonás egy sorozatból (amire érdemes lesz egyszer külön is kitérnünk), s arról szól, hogy Dan Tanasã panaszt nyújtott be a Diszkriminációellenes Tanácshoz Gyergyóremete önkormányzata ellen, azért, mert az egy magyar nyelvû helyi újságot tesz közzé a honlapján. A “községháza” feliratok és a székely zászlók eltávolítását célzó kezdeményezései mellett ez is egyik kedvenc szórakozása, az elmúlt tíz év viszonylatában 14 ilyen kezdeményezését sikerült azonosítanunk. Itt most a részletekben nem megyünk bele, csak jelezzük, hogy ezekben az ügyekben (szerencsére) nem létezik egységes joggyakorlat, a Diszkriminációellenes Tanács is meg a bíróságok is hol így, hol úgy döntenek. S azért, hogy ebben az esetben sikerüljön egy pozitív jogerõs ítéletet elérni, ebbe a perbe a Székely Figyelõ is belépett, további érvekkel kerekítve ki az önkormányzat jogi képviselõjének amúgy is megalapozott keresetét, illetve fellebbezését. A tárgyalásra tegnap került sor, s azon az alapítványunk képviselõje is részt vett és szóban is kifejtette, hogy miért alaptalan a Tanasã kérése illetve jogszerûtlen és törvénytelen a Diszkriminációellenes Tanács és az alapfokon eljáró táblabíróság döntése, amivel az elsõ pénzbüntetésre ítélete az önkormányzatot, a második pedig megerõsítette azt a döntést. A tárgyalás teljesen normálisan zajlott le, a bírói tanács látszólag értett mindent, nem volt semmi kérdésük. Mint késõbb kiderült, ez vélhetõen annak volt köszönhetõ, hogy legalábbis a fejükben már készen volt az ítélet, amivel újabb örömöt szereztek Tanasã-nak, aki ismét az igazság bajnokaként verheti a mellét, hogy lám, igaza volt, ezt maga a Legfelsõ Bíróság erõsítette meg.

Így néz ki az a minta-ország, ahol az államelnöktõl le az utolsó segédmunkásig bárki bátran belerúghat a magyarokba, mert garantáltan nem lesz bántódása, errõl gondoskodnak az állam különbözõ intézményei. Mely intézményeket – csak hogy lássuk a helyzet perverz voltát – a mi adóinkból is tartják fenn.

avagy nemzeti büszkeség, vagy valami más?

Az igazságszolgáltatási rendszer egyik sajátossága Romániában is a bírók elmozdíthatatlansága, ami elvileg azt kellene garantálja, hogy a bírók bátran hozhatnak csak a törvények figyelembevételével, a felek számára kellemetlen döntéseket, mert azért semmiféle retorzió nem érheti õket, illetve semmiféle nyomást sem lehet gyakorolni rájuk.
Ettõl ugyan nem lesznek a törvények felett álló, mindenható személyek, mert létezik egy Igazságügyi Felügyelet (amelyik fegyelmi vétségek miatt büntetheti õket), illetve ha bûncselekményt követnek el, akkor maguk is bíróság elé állíthatóak, ellenben azt saját tapasztalatból mondhatjuk, hogy kövessenek el bármilyen nyilvánvaló fegyelmi vétséget, a Felügyelet mindig megtalálja a kifogást, amivel felmentheti õket. Ezt nem egy és nem két esetben tapasztaltuk, tehát bátran állíthatjuk.

A következmény pedig az, hogy kerülnek olyan bírók, akik ezzel a nagy szabadsággal nem csak élnek, hanem esetenként visszaélnek. Ez történik akkor is, amikor egyes bírók a Tanasã féle egyesület panaszai nyomán futószalagon ítélnek el székelyföldi elöljárókat, például azért, mert állítólag nem tisztelik eléggé az ország hivatalos jelképeit, s képesek azokon kívül másokat (például az adott település, avagy – horribile dictu – Székelyföld zászlaját) is elhelyezni középületeken vagy közterületen.
Az ember azt gondolhatná, hogy ezekben a bírókban túlbuzog a hazafias önérzet, az ország jelképei iránti tisztelet, ezért járnak el így akkor is, amikor amúgy a kérésnek nincs semmi jogalapja. Ezt az elgondolást azonban fényesen cáfolja az ahogyan ugynazok a bírók akkor reagálnak, amikor egy magyar szervezet (nevezetesen alapítványunk) tesz panaszt azért, mert a Kárpátokon túli településeken valóban megsértik az állami jelképekre vonatkozó jogszabályokat, s például nem egy olyan polgármesteri hivatal van, aminek a homlokzatán se címer se zászló nem található.

Konkrétan az történt, hogy látva ezt felkértük Suceava megye prefektusát, hogy végezzen ellenõrzést a megye településein, s büntesse meg azokat a polgármestereket, akik megszegik a vonatkozó törvényeket.
Õ a petíciónkat nem oldotta meg, így a törvényszékhez fordultunk, az pedig határozatban kötelezte õt a petíció megoldására, a Marosvásárhelyi Táblabíróság pedig elutasította a prefektus fellebbezését. Ezen a ponton még úgy tûnt, hogy valóban a hazafiság vezérli a bíróságokat, a szög akkor bújt ki a zsákból, amikor a prefektus továbbra sem tette amire kértük (illetve a bíróság kötelezte), ezért azt kértük a megyei törvényszéktõl, hogy büntesse meg a prefektust (mint tette az ez elhíresült korondi “Községháza” ügyben). Ezt a kérésünket ugyanaz a bíró aki az eredeti ítéletet hozta immár elutasította, mondván hogy a prefektus megoldotta a petíciónkat, hisz körlevélben figyelmeztette a polgármestereket arra, hogy tartsák be a jelképekre vonatkozó törvényeket. Az már egyáltalán nem zavarta a bírót, hogy a petícióban az állt, hogy ellenõrizze az összes települést, s ahol törvénysértést tapasztal, ott büntessen, tehát a prefektus tényszerûen nem azt tette, amire az ítélet kötelezte. Sõt, még az se zavarta, hogy a prefektus a válasziratához egy halom fényképet is mellékelt, amelyekken az látható, hogy szinte mindegyik településen így vagy úgy megszegik azokat a jogszabályokat! Ezzel szemben azt sikerült leírnia, hogy az egész megyét átfogó ellenõrzést a prefektus nem kellett végezzen, mert ilyen kérés nem is szerepelt a petícióban!
Ez ellen természetesen fellebbeztünk, s ma kaptuk kézhez a Táblabíróság ítéletét amivel az a fellebbezésünket elutasította. Ahhoz hogy ezt az ítéletet meghozhassa, ez a három bíró még rátett egy lapáttal, s azt állapította meg, hogy abban az ítéletben aminek a végre nem hajtását reklamáljuk szintén nem volt szól az egész megyét érintõ ellenõrzésrõl, abban csak három település szerepelt, márpedig azokban a prefektus elvégezte az ellenõrzést (holott az ítélet nyilvánvalóan azt tartalmazza, hogy oldja meg a petíciónkat, a petícióban pedig ellenõrzést kértünk). S ha ez nem lenne elég, még azt is hozzáteszik, hogy mi a 27/2002-es Kormányrendelet 4. cikkelyére hivatkoztunk a kérésünkben (amiben az áll, hogy az intézményevezetõk személyesen felelnek a hozzájuk intézett petíciók törvényes megoldásáért és azért, hogy azokra a törvényes határidõn belül válasz szülessen), márpedig mi magunk se tagadtuk, hogy a 30 napos határidõn belül választ kaptunk a prefektustól. Teszik ezt olyan körülmények között, hogy mi a megoldás törvényes voltát kértük számon (tételesen azt, hogy ha a petícióban egy törvény betartását kértük, akkor annak egyetlen törvényes megoldása van, az, hogy pontosan azt teszi amit kértünk), s jeleztük, hogy a jogszabály lényege nem az, hogy a petíció címzettje adjon valamilyen választ, hanem hogy az a válasz legyen törvényes.

A következtetés pedig az, hogy szó nincs arról, hogy ezen bírói tanácsok számára fontosak volnának az ország hivatalos jelképei, sõt, alkalomadtán magasról tesznek azokra, falaznak azoknak az intézményvezetõknek, akik megsértik azokat a jelképeket. Az ítéleteiket az motiválja, hogy azokkal a magyarokat szívassák, függetlenül attól, hogy azok épp alperesek vagy felperesek az adott ügyben. E célból pedig minden lelkiismeretfurdalás nélkül leírják a legnyilvánvalóbb hazugságokat is, bízva abban, hogy azért semmiféle bántódásuk nem lesz.

A téma elméleti vonatkozásairól már szóltunk (itt), most nézzük meg mi történik a gyakorlatban, ha valaki a 31/2002-es sürgõsségi kormányrendelet alapján panaszt tesz vasgárdista propagandát folytatók ellen.

A történet 2019-ben kezdõdött, az elsõ részérõl itt számoltunk be, következzen most három újabb rész:

1. Az egyik bepanaszolt egy az ortodoxinfo.ro címen mûködõ portál, ahol rendszeresen közölnek vasgárdista témájú írásokat (tessék tenni egy próbát, beírni az oldal keresõjébe a “capitanul”-t, s az több tíz találatot fog adni). Tekintettel arra, hogy egy Romániában bejegyzett portálról van szó, a tulajdonos adatai egy hazai intézmény (ICI) birtokában vannak, így mi sem egyszerûbb az ügyészség számára mint onnan kikérni azokat az adatokat s elindítani az eljárást az illetõ ellen. A biztonság kedvéért ezt így le is írtuk a panaszban, ennek ellenére az ügyészség meg a rendõrség tette magát, hogy nem bírja azonosítani az oldal tulajdonosát, 2020 áprilisában többszöri érdeklõdésünk után ezt a tájékoztatást kaptuk, amiben az áll, hogy az ügyészség jóváhagyásával félreteszik az ügyet, mert a tettes ismeretlen.
Pár hónapba és több átiratunkba került, hogy végül az ügyészség megvilágosodott, sikerült azonosítani az oldal tulajdonosát, aki ellen érdemben elindították a még 2020 májusában indított majd felfüggesztett eljárást, amint az ebbõl a tájékoztatásból kiderül. Az ügyet azonban – nem tudni mi okból a 2020 novemberében gyergyószentmiklósi ügyészség átadta a Marosvásárhelyi Táblabíróság melletti ügyészségnek.
Miután újabb egy év elteltével sem mozdult elõre az ügy, idén január elején megkerestük a marosvásárhelyi ügyészséget, s megkérdeztünk hogy haladnak a nyomozással. Némi meglepetésünkre a válaszból az derül ki, hogy õk már nem is nyomoznak, mert az ügyet tavaly decemberben átadták a Gura Humorului-i bíróság melletti ügyészségnek, mert az illetékes a nyomozást lefojtatni. (Ennek magyarázata az lehet, hogy az illetõ annak az ügyészségnek a körzetében lakik, de akkor az a kérdés, hogy mi szükség volt a vásárhelyi kitérõre.)
Nosza írtunk ennek az ügyészségnek is még január ötödikén, választ azonban nem kaptunk, így az érdeklõdésünket megismételtük február nyolcadikán is. Válasz azonban továbbra sem érkezett.
Van tehát egy nagy nézettségû internetes portál, ahol rendszeresen jelennek meg vasgárdista propagandát tartalmazó írások, de a több mint 28 hónappal ezelõtt tett panaszunk ellenére az él és virul, az panaszunkat tartalmazó iratcsomó már körbejárta a fél országot, de a nyomozás eredménye máig nulla.

2. Egy másik bepanaszolt egy Serban Suru nevû illetõ, a www.miscarea-legionara.net honlap tulajdonosa. Az õ adatait furamód egybõl sikerült megszerezze az ügyészség (habár az oldal külföldön van bejegyezve), de ebbõl nem következik, hogy a nyomozás gyorsabban haladna. Jó egy évvel a panaszunk iktatása után érdeklõdtünk annak állapotáról, s ezt a választ kaptuk. Ezt követte a szokásos csend, ezért – hogy azt ne gondolják, hogy megfeledkeztük róla – idén januárban újból érdeklõdünk, annak nyomán érkezett ez a válasz. Kiemelendõ belõle az az állítás, hogy “Investigatiile au constat în documentarea cu celeritate a probatoriului”, ahol a celeritate gyorsaságot jelent. Tekintettel arra, hogy a honlap címe ismert, onnan lementeni bizonyítékképpen pár tucat dokumentumot egy átlagos elemista gyermeknek mondjuk fél órájába kerül. Ezzel szemben a bukaresti rendõrségnek az eltelt két év nem volt arra elegendõ.

3. A harmadik bepanaszolt a www.miscarea.net oldal tulajdonosa, név szerint Nitã Nicolae. Az ügyében az események pont ugyanúgy zajlanak mint Suru esetén, ugyanis a 2020 decemberi érdeklõdésünkre kapott válaszból megtudhattuk az iratcsomó számát, illetve azt, hogy a nyomozás elindult, jó egy évvel késõbb pedig arról tájékoztattak, hogy még zajlik a nyomozás. Az eltérés mindössze annyi, hogy ebben az esetben bevallja a rendõrség, hogy nagy számú ügy torlódott fel a rendõrségen, ezért nem tudták még ezt megoldani. (Ilyen körülmények közt a levél utolsó elõtti mondata – miszerint az ügyet gyorsan megoldják – kicsit furcsán hangzik, de ismerve a hivatali bikkfanyelvet ezen nem lehet meglepõdni.)

Van tehát három honlap, amelyek masszívan reklámozzák a vasgárdista eszméket, mely cselekedet tilos és büntetendõ. Ezek ellen 2019 októberében tettünk panaszt, a hatóságok azokat vizsgálják, de a lényeg az, hogy 28 hónap után is mind a három megvan, virul és fertõzi az emberek tudatát. Így néz ki a román hatóságok “küzdelme” a vasgárdista eszmék és azok terjesztõi ellen. Nagyon-nagyon röviden: csõd. A félreértések elkerülése végett tegyük hozzá, hogy ez minden bizonnyal teljes mértékben tudatos és szándékos.

Az Európa Tanács 1992-ben fogadta el a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, amit Románia rá három évre, 1995-ben ratifikált, amint az itt látható. S ugyan az egyezmény ratifikálására több mint tíz évet kellett várni (282/2007-es törvény), már a 2003-as alkotmány szövegét úgy alakították, hogy az (jó román szokás szerint nagyjából) legyen összhangban a Charta szövegével. Ennek megfelelõen az alkotmány 128. cikkelye így szól:
“(1) Procedura judiciarã se desfãsoarã în limba româna.
(2) Cetãtenii români apartinând minoritãtilor nationale au dreptul sã se exprime în limba maternã în fata instantelor de judecatã, în conditiile legii organice.
(3) Modalitãtile de exercitare a dreptului prevãzut la alineatul (2), inclusiv prin folosirea de interpreti sau traduceri, se vor stabili astfel încât sã nu împiedice buna administrare a justitiei si sã nu implice cheltuieli suplimentare pentru cei interesati.”
A “nagyjából” pedig arra utal, hogy az igazságszolgáltatás terén Románia különbözõ nyelvek esetében különbözõ vállalásokat tett (ugyanis a charta egy hosszú vállalás-lista, s az azt ratifikáló országok maguk dönthetik el, hogy mely nyelvek esetében miket vállalnak), ellenben ez az alkotmány-szöveg ebben a megfogalmazásban nem egyértelmûen fedi azt, amit például a magyar nyelv viszonylatában vállalt az ország. Konkrétan az “interpret” tolmácsot jelent (aki élõ beszédet fordít), a “traduceri” pedig elsõsorban fordítást (egy írott szöveg átültetését egy másik nyelvre – lásd itt), amibõl az következik, hogy egy romániai magyar szóban és írásban használhatja az anyanyelvét a bíróságokon, ráadásul olymódon, hogy az neki ne okozzon költséget (magyarán a fordítást a bíróság kell megoldja, saját költségen), de lehetséges ennek a szövegnek olyan értelmezése is, hogy ez a jog csak a tárgyalásokra korlátozódik, ott kötelesek a bíróságok saját költségre tolmácsot biztosítani, az iratcsomóba leteendõ anyanyelvû iratokra (illetve azok fordítására) már nem.

Ha pedig lehetséges ilyen értelmezés, akkor – nem meglepõ módon – a hatóságok alkalmazzák is, így tett a parlament, amikor elfogadta az új Polgári Perrendtartási Törvénykönyvet, aminek a 150. cikkelyének 4. bekezdése így szól:
“(4) Când înscrisurile sunt redactate într-o limbã strãinã, ele se depun în copie certificatã, însotite de traducerea legalizatã efectuatã de un traducãtor autorizat. În cazul în care nu exista un traducãtor autorizat pentru limba în care sunt redactate înscrisurile în cauzã, se pot folosi traducerile realizate de persoane de încredere cunoscãtoare ale respectivei limbi, în conditiile legii speciale.”
Ennek értelmében minden nem román nyelvû irathoz csatolni kell annak hivatásos fordító által készített fordítását, ami nyilván pénzbe, ráadásul hosszabb irat esetében nem is kevésbe kerül. Holott a 282/2007-es törvény értelmében Románia a magyar nyelv és az igazságszolgáltatás viszonylatában a következõket vállalta:
” articolul 9 – Justitia:

• paragraful 1 subparagrafele a) (ii), a) (iii), b) (ii), b) (iii), c) (ii), c) (iii), d);
• paragraful 2 subparagraful a);“
  Az elsõ alparagrafus számunkra releváns bekezdései pedig így szólnak:
• a) (iii) biztosítják, hogy az indítványok, az írásos és szóbeli bizonyítékok ne minõsülhessenek pusztán azon az alapon elfogadhatatlanoknak, hogy regionális vagy kisebbségi nyelven készültek,
• b) (iii) megengedik a regionális vagy kisebbségi nyelven készült dokumentumok és bizonyítékok benyújtását, ha szükséges tolmácsok és fordítások segítségével;
• c) (iii) megengedik a regionális vagy kisebbségi nyelven készült dokumentumok és bizonyítékok benyújtását, ha szükséges tolmácsok és fordítások segítségével;
• d) intézkednek, hogy a fenti b)-c) bekezdések (i) és (iii) pontjainak végrehajtása, valamint a tolmácsok és fordítások esetleges alkalmazása az érdekeltek számára ne jelentsen többletköltséget.
  Következésképpen Románia azt is vállalta, hogy a magyar anyanyelvû állampolgárai magyar nyelvû iratokat is felhasználhassanak peres ügyeikben, úgy, hogy a fordítás költségei ne õket terheljék, tehát a Perrendtartási Törvénykönyv említett elõírása ellentétes Románia nemzetközi kötelezettség-vállalásával, s hogy ezt ebben a formában fogadtak el a parlament az pedig szöges ellentétben áll az Alkotmány 11. cikkelyével, amiben az áll, hogy a román állam pontosan és jóhiszemûen betartja a nemzetközi egyezményekbõl rá háruló kötelezettségeit.

Ez még mindig nem lenne világvége, ugyanis van két törvényünk (a Perrendtartási Törvénykönyv és a 282/2007-es törvény), amelyek elõírásai nincsenek összhangban. Ilyen esetben irányadó az Alkotmány 20. cikkelye, amelyik egyértelmûen kimondja, hogy elsõbbséget élvez a nemzetközi egyezmény (esetünkben a 282/2007-es törvény), tehát ha egy romániai magyar az anyanyelvén készült iratot nyújt be a bíróságra, akkor a bíróság kötelezõ módon azt kell alkalmazza és nem a Perrendtartási Törvénykönyv vonatkozó elõírását. No de nem Románia lenne ez az ország, ha a bíróságok így járnának el. A gyakorlatban ugyanis az van, hogy ha valaki magyar nyelvû iratot nyújt be a bíróságra, akkor felszólítják, hogy nyújtsa be annak a fordítását is, ha pedig azt nem teszi meg, akkor a keresetét érvénytelenítik, azzal az indoklással, hogy nem tett eleget a bíróság felszólításának. Ezt tapasztalatból mondjuk, hisz két olyan ügyben is érintettek vagyunk, amelyek már az Emberi Jogok Európai Bíróságán vannak (42068/15, 7019/19).

A helyzet egyik lehetséges megoldása az, hogy a parlament módosítja a Polgári Eljárási Törvénykönyvet, úgy, hogy az legyen összhangban a Chartával. Ezt kezdeményezte képviselõk és szenátorok egy szép nagy csoportja, benyújtva ezt a törvénytervezetet, amint az itt látható, s arról szól, hogy a kisebbségekhez tartozó román állampolgárok által benyújtott, a saját anyanyelvükön készült iratok románra fordítását a bíróság kell elvégeztesse az Igazságügyi Minisztérium költségén. Mivel kisebbségi a témája, ezért természetesen (elvégre Románia a “kisebbségek Kánaánja”) a szenátus nem vesztegetett rá semmi idõt, egy fiókban tartotta addig, míg lejárt a hallgatólagos elfogadás határideje, majd átküldte a képviselõháznak.

A történet már eddig is visszatetszõ, mert egyrészt minimum figyelmetlenség volt a parlament részérõl az, hogy olyan formában fogadta el a Polgári Eljárási Törvénykönyvet, ami ellenkezik a nyelvi charta elõírásaival, másrészt minimum pech az, hogy a fent említett két ügyben olyan bírók jártak el, akik az alkotmányt megsértve a peres felek számára kedvezõtlenebb törvényi elõírást alkalmazták, de innen kezdve már maga az abszurd rosszindulat (s akkor finoman fogalmaztunk). Ugyanis eddig két szakbizottság véleményezte a tervezetet (ezek a vélemények megtalálhatóak a törvénytervezet oldalán), s mindkettõ negatívan, vagyis nem javasolják az elfogadását. Ezek:

• Az emberjogi szakbizottság, ráadásul olyan körülmények között, hogy a bizottság elnöke, egyik alelnöke, egyik titkára és több tagja ott van a törvénytervezet kezdeményezõi között. Õk ötön képtelenek voltak meggyõzni a többi 22-bõl bár kilencet, hogy támogassák a kezdeményezésüket. Egy olyan kezdeményezést, aminek az a célja, hogy egy törvényt hozzon összhangban egy olyan vállalással, amit Románia a külföld felé tett. Más szavakkal hogy lemossa azt a szégyent az ország arcáról, hogy egyet mond és mást csinál. Nem utolsósorban releváns információ az, hogy az említett 22-bõl 12 tagot a két nagyobbik kormánypárt delegált, az RMDSZ koalíciós partnerei!
• A nõk és férfiak közti esélyegyenlõség szakbizottság, egy olyan “kiegyensúlyozott” testület, amelyiknek elnöke, egyik alelnöke és egyik titkára az AUR-t képviseli, az elnök pedig maga a magyarság nagy barátja, Dan Tanasã! Ezért a negatív véleményezés egyáltalán nem meglepõ. Az a kérdés ellenben joggal tehetõ fel, hogy miért kellene ez a szakbizottság véleményezze ezt a tervezetet, miközben az egyik legilletékesebb, az alkotmányossági szakbizottság meg nem (olyan körülmények közt, hogy a tervezet tárgya egy törvénynek az alkotmánnyal való összhangba hozása)?

Hogy mi lesz ennek a történetnek a vége, azt tudni még nem lehet, de a helyszínt és a szereplõket ismerve igen nagy valószínûséggel meg lehet jósolni. Ezért is fontos, hogy a fent említett két ügy ott van a strasbourgi bíróság asztalán, ugyanis így él a remény, hogy egy idõ után Románia csak rá lesz kényszerítve, hogy ültesse gyakorlatba azt, amire (még leírni is ijesztõ) 27 évvel ezelõtt elkötelezte magát.

Vélhetõen sokan egyetértenek azzal, hogy az országon belüli román-magyar viszonyt lényegesen befolyásolja két tényezõ, az iskolákban oktatott, torz szemléletû történelem, illetve azok a román közéleti személyek, akik magyarellenes uszítással szerezték ismertségüket, s akik ezt a tevékenységet napi szinten mûvelik. Ezek között pedig jelentõs szerepet játszik Dan Tanasã, aki kizárólag a magyarellenes ténykedésének köszönheti ismertségét, a magyar jelképek és feliratok üldözésén kívül semmi mást nem tett le az asztalra.
Az ilyen személyek és ténykedések elleni eszköz kellene legyen az Országos Diszkriminációellenes Tanács, amelyik viszonylag egyszerû és gyors eljárás után róhat ki akár tetemes bírságokat is (közösség elleni diszkrimináció esetében a maximális büntetés 100.000 lej), s ha ezt kellõ határozottsággal és következetességgel tenné, akkor hamar meg tudná gyõzni a Tanasã-féléket arról, hogy ez a tevékenység nem kifizetõdõ. A helyzet azonban sajnos távol áll ettõl, errõl legutóbb mindössze pár napja írtunk itt. Akkor még nem gondoltuk, hogy ilyen rövid idõ után vissza kell térnünk a témára, de a sors úgy hozta, hogy tegnap a postás újabb ODT határozatot kézbesített nekünk, olyat, amire röviden csak azt tudjuk mondani, hogy ezt azért mégsem gondoltuk volna. Ugyanis a határozat elsõ hét és fél oldalával (ahol a panaszról, az esetében releváns elvekrõl és jogszabályokról, illetve azoknak a panaszra való alkalmazásáról van szó) nagyjából egyet lehet érteni (még akkor is, ha látható módon az más határozatokból van összeollózva, ezt jól bizonyítja az, hogy a 25. pontban zsidókról és antiszemitizmusról van szó, holott a panaszunkban nyilvánvalóan olyanok nem szerepeltek). Ezzel szemben a következõ három pont (26-28) gyakorlatilag szó nélkül hagyott, ugyanis a Tanács következtetése mindezek után az, hogy Tanasã nem sértett törvényt, a bejegyzéseihez fûzött hozzászólások pedig ugyan törvénysértõek, de elintézhetõek egy egyszerû megrovással.

Hogy ez mennyire abszurd, azt a 28. pont mutatja a legjobban, amelyik a hozzászólásokról szól. Hogy érthetõbb legyen, három dolgot kell elõzetesen tisztázni:

1. Közösség ellen elkövetett kihágás a vonatkozó jogszabály (137/2000-es Kormányrendelet) 26. cikkelye értelmében 2000 és 100.000 lej közti pénzbüntetéssel sújtandó, tehát ilyen esetben megrovás nem jöhet számításba.
2. A kihágásokról szóló jogszabály (2/2001-es Kormányrendelet) 7. cikkelyének 3. bekezdése azt mondja, hogy megrovás akkor is alkalmazható, ha az elkövetett kihágást szabályozó jogszabály (esetünkben az említett 137/2000-es kormányrendelet) azt a lehetõséget nem tartalmazza. Tehát elvileg az ODT-nek joga volt ebben az esetben megrovásban részesíteni az elkövetõt.
3. Ugyanazon 7. cikkely 2. bekezdése ellenben azt rögzíti, hogy megrovás akkor alkalmazható, ha az elkövetett kihágás nem súlyos.
   S akkor nézzük a határozat 28. pontját, ahol az áll, hogy:
   A két bejegyzés hozzászólásai kapcsán a Tanács megállapítja, hogy azok tartalmaznak sértéseket és a magyar közösség elleni uszítást, ezekre való tekintettel, s mivel a 2/2001-es kormányrendelet 6. és 7. cikkelyének elõírásait ezt lehetõvé teszik, megrovásban részesíti a bepanaszolt személyt, figyelembe véve a következõket:
   a) a diszkrimináció egy egész közösséget érint
   b) a kijelentések nagyon súlyosak, gyûlöletre uszítanak.

Ha mindez nem lenne elég, akkor ott van még az a tény, hogy a határozathoz Haller István különvéleményt fogalmazott meg, amiben jól megindokolva leírja, hogy a tanács többi tagjai hol és miben tévednek. Ezt az álláspontját õ nyilván ismertette a társaival a testület azon ülésén, ahol ezt az ügyet tárgyalták, s a többiek ennek ellenére döntöttek úgy, ahogy döntöttek. Nem tévedésbõl és nem figyelmetlenségbõl, hanem tudatosan és szánt szándékkal hozták ezt a döntést, ami lényegében bíztatás Tanasã számára, annak a jelzése, hogy csak így tovább, bátran, mert részükrõl nem lesz bántódása.

Azt már mondhatni megszoktuk, hogy a Tanács határozatai (túlzás nélkül) soha nem kielégítõek, hisz ha meg is állapítják a törvénysértést, akkor is megrovást vagy a minimális pénzbüntetést alkalmazzák, amiknek a leghalványabb elrettentõ erejük nincs, ezt jól mutatja az, hogy Tanasã és a hozzá hasonlók töretlenül uszítanak és gyalázkodnak évek óta. (Nem mellékesen jó eséllyel a határozottság és szigor hiányának tudható be az a tény is, hogy a panaszok egyre nagyobb száma miatt a Tanács képtelen betartani a törvényes határidõket. Ha elkezdenének tíz ezer lejes nagyságrendû büntetéseket kiróni, sokan meggondolnák háromszor is, hogy elkövessenek-e újabb kihágásokat, így a panaszok száma várhatóan csökkenne.) Ez a határozat ellenben már az a szint, amin magunk is meglepõdtünk, mert ezt azért mégse gondoltuk volna. De ezek után már azon se fogunk csodálkozni, ha egy következõ esetben a Tanács megállapítja a törvénysértést, majd megdicséri az elkövetõt.

Lassan 22 éve van érvényben az a jogszabály, ami tiltja a diszkriminációt, illetve bünteti annak elkövetõit. A szóban forgó kormányrendelettel létrehoztak egy intézményt is, az Országos Diszkriminációellenes Tanácsot, ennek feladata (többek közt) a diszkrimináció megelõzése, illetve büntetése. Azt, hogy ez a testület mennyire hatékony, igen jól példázza az az eset, amirõl tavaly már beszámoltunk itt. Következzen most annak folytatása, ami csak megerõsíti az ott megfogalmazottakat:

A határozatot természetesen bíróságon támadtuk meg, rámutatva annak minden hibájára, kezdve a valótlan állításokkal s befejezve a figyelmen kívül hagyott, vagy egyenesen megszegett törvényes elõírásokkal. A per hazai viszonyokhoz képest egyszerûen és viszonylag operatívan lezajlott, s amint itt látható, december tizedikén pozitívnak mondható ítélet született, az ügyben eljáró bíró érvénytelenítette az ODT határozatát, megállapította a diszkrimináció tényét és pénzbüntetést szabott ki a bepanaszolt személyre. Idõközben elkészült az ítélet indoklása is, itt olvasható.

S hogy miért mondjuk azt, hogy csak “pozitívnak mondható” az ítélet, miközben elsõ látásra úgy tûnik, hogy sikert értünk el, s perköltség meg nem térítése ehhez képest apróság? Hát azért, mert:

• A bíróságra benyújtott keresetben azt kértük, hogy érvénytelenítse az ODT határozatát, majd bírálja el az ODT-hez benyújtott panaszunkat. Mely panaszban a diszkrimináció mellett másik négy kihágást is felróttunk a bepanaszoltnak, mely négy kihágást a bíró egyszerûen nem vizsgált meg, holott kötelessége lett volna mindegyik esetében megállapítani, hogy elkövette-e azokat a bepanaszolt személy.
• Azt követelni, hogy egy gyergyószentmiklósi középület homlokzatáról távolítsák el a magyar feliratot, maradjon ott csak a román, az nyilvánvaló diszkrimináció, ezt alaposan megindokoltuk a keresetben, ennek ellenére a bíró is arra az álláspontra helyezkedett, hogy azzal semmi gond, nem tekinthetõ diszkriminációnak.
• A közösség elleni diszkrimináció esetén a minimális büntetés 2000 lej, pont ekkorát szabott ki a bíró, holott nyilvánvalóan jóval nagyobbat kellett volna kiszabjon, ha megállapítja a másik négy kihágás elkövetését is (amiket példákkal és érvekkel bizonyítottunk a panaszban), illetve ha figyelembe vette volna azt, hogy a bepanaszolt személy többszörösen visszaesõ, gyakorlatilag rendszeresen követ el hasonló cselekedeteket. Arról nem beszélve, hogy a bepanaszolt személy bejegyzéséhez érkezett hozzászólások között csak úgy hemzsegnek a sértõ, gyalázkodó, stb. jellegûek, márpedig a büntetés kiszabásakor a tett súlyosságát is figyelembe kellett volna venni.
• A panaszban azt is kértük, hogy kötelezzék a bepanaszolt személyt, hogy tegye közzé a sajtóban az õt elmarasztaló ítéletet, s ezen kérés ügyében sem döntött semmit a bíró (holott kötelessége lett volna megvizsgálni, majd jóváhagyni vagy megindokolva elutasítani). Ez pedig azért lett volna fontos, mert a bepanaszolt személy szeret az áldozat szerepében tetszelegni, mondván hogy az a gonosz ODT (ahol ráadásul egy magyar ember a fõnök) bántja õt, megalapozatlanul büntette meg párszor. Egy jogos és jól megindokolt határozat vagy ítélet közzététele jó cáfolat lenne erre, bárki láthatná, hogy mi is az igazság. Mivel a bíró ebben a kérdésben nem döntött, így ez továbbra sem fog megtörténni.
• Végezetül ott van még az idõ-tényezõ. Már az ODT sem tartotta be a törvényes négy hónapos határidõt, annak közel duplája telt el a panasz iktatása és a határozat kiközlése között (ráadásul ez még gyors eljárásnak számít, mert van olyan panaszunk, amit 2020 decemberében postáztunk, de máig nincs megoldva!). Ehhez jön még az, hogy a határozatot megtámadni táblabíróságon lehet, az ott született ítélet ellen pedig a Legfelsõ Bírósághoz lehet fellebbezni, ott pedig minimum két évbe telik míg ítélet születik. S mivel borítékolható, hogy a bepanaszolt személy ebben az ügyben fellebbezni fog, valamikor 2024 nyarán születhet meg a végsõ döntés a 2021 január elején született panasz ügyében. S még ha az netán megerõsíti is a táblabíróság ítéletét, akkor is elmondható, hogy ez minden, csak nem hatékony kezelése egy diszkriminatív cselekedetnek, olyan, ami elrettenti az elkövetõt attól, hogy máskor is hasonló tettet kövessen el.

Bûnügyek kapcsán találkozhatunk néha a címben szereplõ kifejezéssel, ami sajnos tökéletesen ide illik, ugyanis a jogszabály, az ODT és a bíróságok együttesen is maximum fegyvernek tûnnek, de teljesen alkalmatlanok a diszkrimináció és a gyûlöletbeszéd visszaszorítására. Ráadásul ennek a helyzetnek az oka nem valamiféle objektív akadályokban keresendõ, egyszerûen arról van szó, hogy Románia ebben az esetben is azt a taktikát alkalmazta, hogy színleg eleget tesz egy elvárásnak, európainak mutatja magát, miközben a gyakorlatban annak nyoma nincs. A legrosszabb pedig az, hogy jó eséllyel mindennek az oka az ország jelentõs részét átható, intézményi szinten is rendszeresen kitapintható magyarellenesség.