Székely Figyelõ

A téma elméleti vonatkozásairól már szóltunk (itt), most nézzük meg mi történik a gyakorlatban, ha valaki a 31/2002-es sürgõsségi kormányrendelet alapján panaszt tesz vasgárdista propagandát folytatók ellen.

A történet 2019-ben kezdõdött, az elsõ részérõl itt számoltunk be, következzen most három újabb rész:

1. Az egyik bepanaszolt egy az ortodoxinfo.ro címen mûködõ portál, ahol rendszeresen közölnek vasgárdista témájú írásokat (tessék tenni egy próbát, beírni az oldal keresõjébe a “capitanul”-t, s az több tíz találatot fog adni). Tekintettel arra, hogy egy Romániában bejegyzett portálról van szó, a tulajdonos adatai egy hazai intézmény (ICI) birtokában vannak, így mi sem egyszerûbb az ügyészség számára mint onnan kikérni azokat az adatokat s elindítani az eljárást az illetõ ellen. A biztonság kedvéért ezt így le is írtuk a panaszban, ennek ellenére az ügyészség meg a rendõrség tette magát, hogy nem bírja azonosítani az oldal tulajdonosát, 2020 áprilisában többszöri érdeklõdésünk után ezt a tájékoztatást kaptuk, amiben az áll, hogy az ügyészség jóváhagyásával félreteszik az ügyet, mert a tettes ismeretlen.
Pár hónapba és több átiratunkba került, hogy végül az ügyészség megvilágosodott, sikerült azonosítani az oldal tulajdonosát, aki ellen érdemben elindították a még 2020 májusában indított majd felfüggesztett eljárást, amint az ebbõl a tájékoztatásból kiderül. Az ügyet azonban – nem tudni mi okból a 2020 novemberében gyergyószentmiklósi ügyészség átadta a Marosvásárhelyi Táblabíróság melletti ügyészségnek.
Miután újabb egy év elteltével sem mozdult elõre az ügy, idén január elején megkerestük a marosvásárhelyi ügyészséget, s megkérdeztünk hogy haladnak a nyomozással. Némi meglepetésünkre a válaszból az derül ki, hogy õk már nem is nyomoznak, mert az ügyet tavaly decemberben átadták a Gura Humorului-i bíróság melletti ügyészségnek, mert az illetékes a nyomozást lefojtatni. (Ennek magyarázata az lehet, hogy az illetõ annak az ügyészségnek a körzetében lakik, de akkor az a kérdés, hogy mi szükség volt a vásárhelyi kitérõre.)
Nosza írtunk ennek az ügyészségnek is még január ötödikén, választ azonban nem kaptunk, így az érdeklõdésünket megismételtük február nyolcadikán is. Válasz azonban továbbra sem érkezett.
Van tehát egy nagy nézettségû internetes portál, ahol rendszeresen jelennek meg vasgárdista propagandát tartalmazó írások, de a több mint 28 hónappal ezelõtt tett panaszunk ellenére az él és virul, az panaszunkat tartalmazó iratcsomó már körbejárta a fél országot, de a nyomozás eredménye máig nulla.

2. Egy másik bepanaszolt egy Serban Suru nevû illetõ, a www.miscarea-legionara.net honlap tulajdonosa. Az õ adatait furamód egybõl sikerült megszerezze az ügyészség (habár az oldal külföldön van bejegyezve), de ebbõl nem következik, hogy a nyomozás gyorsabban haladna. Jó egy évvel a panaszunk iktatása után érdeklõdtünk annak állapotáról, s ezt a választ kaptuk. Ezt követte a szokásos csend, ezért – hogy azt ne gondolják, hogy megfeledkeztük róla – idén januárban újból érdeklõdünk, annak nyomán érkezett ez a válasz. Kiemelendõ belõle az az állítás, hogy “Investigatiile au constat în documentarea cu celeritate a probatoriului”, ahol a celeritate gyorsaságot jelent. Tekintettel arra, hogy a honlap címe ismert, onnan lementeni bizonyítékképpen pár tucat dokumentumot egy átlagos elemista gyermeknek mondjuk fél órájába kerül. Ezzel szemben a bukaresti rendõrségnek az eltelt két év nem volt arra elegendõ.

3. A harmadik bepanaszolt a www.miscarea.net oldal tulajdonosa, név szerint Nitã Nicolae. Az ügyében az események pont ugyanúgy zajlanak mint Suru esetén, ugyanis a 2020 decemberi érdeklõdésünkre kapott válaszból megtudhattuk az iratcsomó számát, illetve azt, hogy a nyomozás elindult, jó egy évvel késõbb pedig arról tájékoztattak, hogy még zajlik a nyomozás. Az eltérés mindössze annyi, hogy ebben az esetben bevallja a rendõrség, hogy nagy számú ügy torlódott fel a rendõrségen, ezért nem tudták még ezt megoldani. (Ilyen körülmények közt a levél utolsó elõtti mondata – miszerint az ügyet gyorsan megoldják – kicsit furcsán hangzik, de ismerve a hivatali bikkfanyelvet ezen nem lehet meglepõdni.)

Van tehát három honlap, amelyek masszívan reklámozzák a vasgárdista eszméket, mely cselekedet tilos és büntetendõ. Ezek ellen 2019 októberében tettünk panaszt, a hatóságok azokat vizsgálják, de a lényeg az, hogy 28 hónap után is mind a három megvan, virul és fertõzi az emberek tudatát. Így néz ki a román hatóságok “küzdelme” a vasgárdista eszmék és azok terjesztõi ellen. Nagyon-nagyon röviden: csõd. A félreértések elkerülése végett tegyük hozzá, hogy ez minden bizonnyal teljes mértékben tudatos és szándékos.

Az Európa Tanács 1992-ben fogadta el a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, amit Románia rá három évre, 1995-ben ratifikált, amint az itt látható. S ugyan az egyezmény ratifikálására több mint tíz évet kellett várni (282/2007-es törvény), már a 2003-as alkotmány szövegét úgy alakították, hogy az (jó román szokás szerint nagyjából) legyen összhangban a Charta szövegével. Ennek megfelelõen az alkotmány 128. cikkelye így szól:
“(1) Procedura judiciarã se desfãsoarã în limba româna.
(2) Cetãtenii români apartinând minoritãtilor nationale au dreptul sã se exprime în limba maternã în fata instantelor de judecatã, în conditiile legii organice.
(3) Modalitãtile de exercitare a dreptului prevãzut la alineatul (2), inclusiv prin folosirea de interpreti sau traduceri, se vor stabili astfel încât sã nu împiedice buna administrare a justitiei si sã nu implice cheltuieli suplimentare pentru cei interesati.”
A “nagyjából” pedig arra utal, hogy az igazságszolgáltatás terén Románia különbözõ nyelvek esetében különbözõ vállalásokat tett (ugyanis a charta egy hosszú vállalás-lista, s az azt ratifikáló országok maguk dönthetik el, hogy mely nyelvek esetében miket vállalnak), ellenben ez az alkotmány-szöveg ebben a megfogalmazásban nem egyértelmûen fedi azt, amit például a magyar nyelv viszonylatában vállalt az ország. Konkrétan az “interpret” tolmácsot jelent (aki élõ beszédet fordít), a “traduceri” pedig elsõsorban fordítást (egy írott szöveg átültetését egy másik nyelvre – lásd itt), amibõl az következik, hogy egy romániai magyar szóban és írásban használhatja az anyanyelvét a bíróságokon, ráadásul olymódon, hogy az neki ne okozzon költséget (magyarán a fordítást a bíróság kell megoldja, saját költségen), de lehetséges ennek a szövegnek olyan értelmezése is, hogy ez a jog csak a tárgyalásokra korlátozódik, ott kötelesek a bíróságok saját költségre tolmácsot biztosítani, az iratcsomóba leteendõ anyanyelvû iratokra (illetve azok fordítására) már nem.

Ha pedig lehetséges ilyen értelmezés, akkor – nem meglepõ módon – a hatóságok alkalmazzák is, így tett a parlament, amikor elfogadta az új Polgári Perrendtartási Törvénykönyvet, aminek a 150. cikkelyének 4. bekezdése így szól:
“(4) Când înscrisurile sunt redactate într-o limbã strãinã, ele se depun în copie certificatã, însotite de traducerea legalizatã efectuatã de un traducãtor autorizat. În cazul în care nu exista un traducãtor autorizat pentru limba în care sunt redactate înscrisurile în cauzã, se pot folosi traducerile realizate de persoane de încredere cunoscãtoare ale respectivei limbi, în conditiile legii speciale.”
Ennek értelmében minden nem román nyelvû irathoz csatolni kell annak hivatásos fordító által készített fordítását, ami nyilván pénzbe, ráadásul hosszabb irat esetében nem is kevésbe kerül. Holott a 282/2007-es törvény értelmében Románia a magyar nyelv és az igazságszolgáltatás viszonylatában a következõket vállalta:
” articolul 9 – Justitia:

• paragraful 1 subparagrafele a) (ii), a) (iii), b) (ii), b) (iii), c) (ii), c) (iii), d);
• paragraful 2 subparagraful a);“
  Az elsõ alparagrafus számunkra releváns bekezdései pedig így szólnak:
• a) (iii) biztosítják, hogy az indítványok, az írásos és szóbeli bizonyítékok ne minõsülhessenek pusztán azon az alapon elfogadhatatlanoknak, hogy regionális vagy kisebbségi nyelven készültek,
• b) (iii) megengedik a regionális vagy kisebbségi nyelven készült dokumentumok és bizonyítékok benyújtását, ha szükséges tolmácsok és fordítások segítségével;
• c) (iii) megengedik a regionális vagy kisebbségi nyelven készült dokumentumok és bizonyítékok benyújtását, ha szükséges tolmácsok és fordítások segítségével;
• d) intézkednek, hogy a fenti b)-c) bekezdések (i) és (iii) pontjainak végrehajtása, valamint a tolmácsok és fordítások esetleges alkalmazása az érdekeltek számára ne jelentsen többletköltséget.
  Következésképpen Románia azt is vállalta, hogy a magyar anyanyelvû állampolgárai magyar nyelvû iratokat is felhasználhassanak peres ügyeikben, úgy, hogy a fordítás költségei ne õket terheljék, tehát a Perrendtartási Törvénykönyv említett elõírása ellentétes Románia nemzetközi kötelezettség-vállalásával, s hogy ezt ebben a formában fogadtak el a parlament az pedig szöges ellentétben áll az Alkotmány 11. cikkelyével, amiben az áll, hogy a román állam pontosan és jóhiszemûen betartja a nemzetközi egyezményekbõl rá háruló kötelezettségeit.

Ez még mindig nem lenne világvége, ugyanis van két törvényünk (a Perrendtartási Törvénykönyv és a 282/2007-es törvény), amelyek elõírásai nincsenek összhangban. Ilyen esetben irányadó az Alkotmány 20. cikkelye, amelyik egyértelmûen kimondja, hogy elsõbbséget élvez a nemzetközi egyezmény (esetünkben a 282/2007-es törvény), tehát ha egy romániai magyar az anyanyelvén készült iratot nyújt be a bíróságra, akkor a bíróság kötelezõ módon azt kell alkalmazza és nem a Perrendtartási Törvénykönyv vonatkozó elõírását. No de nem Románia lenne ez az ország, ha a bíróságok így járnának el. A gyakorlatban ugyanis az van, hogy ha valaki magyar nyelvû iratot nyújt be a bíróságra, akkor felszólítják, hogy nyújtsa be annak a fordítását is, ha pedig azt nem teszi meg, akkor a keresetét érvénytelenítik, azzal az indoklással, hogy nem tett eleget a bíróság felszólításának. Ezt tapasztalatból mondjuk, hisz két olyan ügyben is érintettek vagyunk, amelyek már az Emberi Jogok Európai Bíróságán vannak (42068/15, 7019/19).

A helyzet egyik lehetséges megoldása az, hogy a parlament módosítja a Polgári Eljárási Törvénykönyvet, úgy, hogy az legyen összhangban a Chartával. Ezt kezdeményezte képviselõk és szenátorok egy szép nagy csoportja, benyújtva ezt a törvénytervezetet, amint az itt látható, s arról szól, hogy a kisebbségekhez tartozó román állampolgárok által benyújtott, a saját anyanyelvükön készült iratok románra fordítását a bíróság kell elvégeztesse az Igazságügyi Minisztérium költségén. Mivel kisebbségi a témája, ezért természetesen (elvégre Románia a “kisebbségek Kánaánja”) a szenátus nem vesztegetett rá semmi idõt, egy fiókban tartotta addig, míg lejárt a hallgatólagos elfogadás határideje, majd átküldte a képviselõháznak.

A történet már eddig is visszatetszõ, mert egyrészt minimum figyelmetlenség volt a parlament részérõl az, hogy olyan formában fogadta el a Polgári Eljárási Törvénykönyvet, ami ellenkezik a nyelvi charta elõírásaival, másrészt minimum pech az, hogy a fent említett két ügyben olyan bírók jártak el, akik az alkotmányt megsértve a peres felek számára kedvezõtlenebb törvényi elõírást alkalmazták, de innen kezdve már maga az abszurd rosszindulat (s akkor finoman fogalmaztunk). Ugyanis eddig két szakbizottság véleményezte a tervezetet (ezek a vélemények megtalálhatóak a törvénytervezet oldalán), s mindkettõ negatívan, vagyis nem javasolják az elfogadását. Ezek:

• Az emberjogi szakbizottság, ráadásul olyan körülmények között, hogy a bizottság elnöke, egyik alelnöke, egyik titkára és több tagja ott van a törvénytervezet kezdeményezõi között. Õk ötön képtelenek voltak meggyõzni a többi 22-bõl bár kilencet, hogy támogassák a kezdeményezésüket. Egy olyan kezdeményezést, aminek az a célja, hogy egy törvényt hozzon összhangban egy olyan vállalással, amit Románia a külföld felé tett. Más szavakkal hogy lemossa azt a szégyent az ország arcáról, hogy egyet mond és mást csinál. Nem utolsósorban releváns információ az, hogy az említett 22-bõl 12 tagot a két nagyobbik kormánypárt delegált, az RMDSZ koalíciós partnerei!
• A nõk és férfiak közti esélyegyenlõség szakbizottság, egy olyan “kiegyensúlyozott” testület, amelyiknek elnöke, egyik alelnöke és egyik titkára az AUR-t képviseli, az elnök pedig maga a magyarság nagy barátja, Dan Tanasã! Ezért a negatív véleményezés egyáltalán nem meglepõ. Az a kérdés ellenben joggal tehetõ fel, hogy miért kellene ez a szakbizottság véleményezze ezt a tervezetet, miközben az egyik legilletékesebb, az alkotmányossági szakbizottság meg nem (olyan körülmények közt, hogy a tervezet tárgya egy törvénynek az alkotmánnyal való összhangba hozása)?

Hogy mi lesz ennek a történetnek a vége, azt tudni még nem lehet, de a helyszínt és a szereplõket ismerve igen nagy valószínûséggel meg lehet jósolni. Ezért is fontos, hogy a fent említett két ügy ott van a strasbourgi bíróság asztalán, ugyanis így él a remény, hogy egy idõ után Románia csak rá lesz kényszerítve, hogy ültesse gyakorlatba azt, amire (még leírni is ijesztõ) 27 évvel ezelõtt elkötelezte magát.

Vélhetõen sokan egyetértenek azzal, hogy az országon belüli román-magyar viszonyt lényegesen befolyásolja két tényezõ, az iskolákban oktatott, torz szemléletû történelem, illetve azok a román közéleti személyek, akik magyarellenes uszítással szerezték ismertségüket, s akik ezt a tevékenységet napi szinten mûvelik. Ezek között pedig jelentõs szerepet játszik Dan Tanasã, aki kizárólag a magyarellenes ténykedésének köszönheti ismertségét, a magyar jelképek és feliratok üldözésén kívül semmi mást nem tett le az asztalra.
Az ilyen személyek és ténykedések elleni eszköz kellene legyen az Országos Diszkriminációellenes Tanács, amelyik viszonylag egyszerû és gyors eljárás után róhat ki akár tetemes bírságokat is (közösség elleni diszkrimináció esetében a maximális büntetés 100.000 lej), s ha ezt kellõ határozottsággal és következetességgel tenné, akkor hamar meg tudná gyõzni a Tanasã-féléket arról, hogy ez a tevékenység nem kifizetõdõ. A helyzet azonban sajnos távol áll ettõl, errõl legutóbb mindössze pár napja írtunk itt. Akkor még nem gondoltuk, hogy ilyen rövid idõ után vissza kell térnünk a témára, de a sors úgy hozta, hogy tegnap a postás újabb ODT határozatot kézbesített nekünk, olyat, amire röviden csak azt tudjuk mondani, hogy ezt azért mégsem gondoltuk volna. Ugyanis a határozat elsõ hét és fél oldalával (ahol a panaszról, az esetében releváns elvekrõl és jogszabályokról, illetve azoknak a panaszra való alkalmazásáról van szó) nagyjából egyet lehet érteni (még akkor is, ha látható módon az más határozatokból van összeollózva, ezt jól bizonyítja az, hogy a 25. pontban zsidókról és antiszemitizmusról van szó, holott a panaszunkban nyilvánvalóan olyanok nem szerepeltek). Ezzel szemben a következõ három pont (26-28) gyakorlatilag szó nélkül hagyott, ugyanis a Tanács következtetése mindezek után az, hogy Tanasã nem sértett törvényt, a bejegyzéseihez fûzött hozzászólások pedig ugyan törvénysértõek, de elintézhetõek egy egyszerû megrovással.

Hogy ez mennyire abszurd, azt a 28. pont mutatja a legjobban, amelyik a hozzászólásokról szól. Hogy érthetõbb legyen, három dolgot kell elõzetesen tisztázni:

1. Közösség ellen elkövetett kihágás a vonatkozó jogszabály (137/2000-es Kormányrendelet) 26. cikkelye értelmében 2000 és 100.000 lej közti pénzbüntetéssel sújtandó, tehát ilyen esetben megrovás nem jöhet számításba.
2. A kihágásokról szóló jogszabály (2/2001-es Kormányrendelet) 7. cikkelyének 3. bekezdése azt mondja, hogy megrovás akkor is alkalmazható, ha az elkövetett kihágást szabályozó jogszabály (esetünkben az említett 137/2000-es kormányrendelet) azt a lehetõséget nem tartalmazza. Tehát elvileg az ODT-nek joga volt ebben az esetben megrovásban részesíteni az elkövetõt.
3. Ugyanazon 7. cikkely 2. bekezdése ellenben azt rögzíti, hogy megrovás akkor alkalmazható, ha az elkövetett kihágás nem súlyos.
   S akkor nézzük a határozat 28. pontját, ahol az áll, hogy:
   A két bejegyzés hozzászólásai kapcsán a Tanács megállapítja, hogy azok tartalmaznak sértéseket és a magyar közösség elleni uszítást, ezekre való tekintettel, s mivel a 2/2001-es kormányrendelet 6. és 7. cikkelyének elõírásait ezt lehetõvé teszik, megrovásban részesíti a bepanaszolt személyt, figyelembe véve a következõket:
   a) a diszkrimináció egy egész közösséget érint
   b) a kijelentések nagyon súlyosak, gyûlöletre uszítanak.

Ha mindez nem lenne elég, akkor ott van még az a tény, hogy a határozathoz Haller István különvéleményt fogalmazott meg, amiben jól megindokolva leírja, hogy a tanács többi tagjai hol és miben tévednek. Ezt az álláspontját õ nyilván ismertette a társaival a testület azon ülésén, ahol ezt az ügyet tárgyalták, s a többiek ennek ellenére döntöttek úgy, ahogy döntöttek. Nem tévedésbõl és nem figyelmetlenségbõl, hanem tudatosan és szánt szándékkal hozták ezt a döntést, ami lényegében bíztatás Tanasã számára, annak a jelzése, hogy csak így tovább, bátran, mert részükrõl nem lesz bántódása.

Azt már mondhatni megszoktuk, hogy a Tanács határozatai (túlzás nélkül) soha nem kielégítõek, hisz ha meg is állapítják a törvénysértést, akkor is megrovást vagy a minimális pénzbüntetést alkalmazzák, amiknek a leghalványabb elrettentõ erejük nincs, ezt jól mutatja az, hogy Tanasã és a hozzá hasonlók töretlenül uszítanak és gyalázkodnak évek óta. (Nem mellékesen jó eséllyel a határozottság és szigor hiányának tudható be az a tény is, hogy a panaszok egyre nagyobb száma miatt a Tanács képtelen betartani a törvényes határidõket. Ha elkezdenének tíz ezer lejes nagyságrendû büntetéseket kiróni, sokan meggondolnák háromszor is, hogy elkövessenek-e újabb kihágásokat, így a panaszok száma várhatóan csökkenne.) Ez a határozat ellenben már az a szint, amin magunk is meglepõdtünk, mert ezt azért mégse gondoltuk volna. De ezek után már azon se fogunk csodálkozni, ha egy következõ esetben a Tanács megállapítja a törvénysértést, majd megdicséri az elkövetõt.

Lassan 22 éve van érvényben az a jogszabály, ami tiltja a diszkriminációt, illetve bünteti annak elkövetõit. A szóban forgó kormányrendelettel létrehoztak egy intézményt is, az Országos Diszkriminációellenes Tanácsot, ennek feladata (többek közt) a diszkrimináció megelõzése, illetve büntetése. Azt, hogy ez a testület mennyire hatékony, igen jól példázza az az eset, amirõl tavaly már beszámoltunk itt. Következzen most annak folytatása, ami csak megerõsíti az ott megfogalmazottakat:

A határozatot természetesen bíróságon támadtuk meg, rámutatva annak minden hibájára, kezdve a valótlan állításokkal s befejezve a figyelmen kívül hagyott, vagy egyenesen megszegett törvényes elõírásokkal. A per hazai viszonyokhoz képest egyszerûen és viszonylag operatívan lezajlott, s amint itt látható, december tizedikén pozitívnak mondható ítélet született, az ügyben eljáró bíró érvénytelenítette az ODT határozatát, megállapította a diszkrimináció tényét és pénzbüntetést szabott ki a bepanaszolt személyre. Idõközben elkészült az ítélet indoklása is, itt olvasható.

S hogy miért mondjuk azt, hogy csak “pozitívnak mondható” az ítélet, miközben elsõ látásra úgy tûnik, hogy sikert értünk el, s perköltség meg nem térítése ehhez képest apróság? Hát azért, mert:

• A bíróságra benyújtott keresetben azt kértük, hogy érvénytelenítse az ODT határozatát, majd bírálja el az ODT-hez benyújtott panaszunkat. Mely panaszban a diszkrimináció mellett másik négy kihágást is felróttunk a bepanaszoltnak, mely négy kihágást a bíró egyszerûen nem vizsgált meg, holott kötelessége lett volna mindegyik esetében megállapítani, hogy elkövette-e azokat a bepanaszolt személy.
• Azt követelni, hogy egy gyergyószentmiklósi középület homlokzatáról távolítsák el a magyar feliratot, maradjon ott csak a román, az nyilvánvaló diszkrimináció, ezt alaposan megindokoltuk a keresetben, ennek ellenére a bíró is arra az álláspontra helyezkedett, hogy azzal semmi gond, nem tekinthetõ diszkriminációnak.
• A közösség elleni diszkrimináció esetén a minimális büntetés 2000 lej, pont ekkorát szabott ki a bíró, holott nyilvánvalóan jóval nagyobbat kellett volna kiszabjon, ha megállapítja a másik négy kihágás elkövetését is (amiket példákkal és érvekkel bizonyítottunk a panaszban), illetve ha figyelembe vette volna azt, hogy a bepanaszolt személy többszörösen visszaesõ, gyakorlatilag rendszeresen követ el hasonló cselekedeteket. Arról nem beszélve, hogy a bepanaszolt személy bejegyzéséhez érkezett hozzászólások között csak úgy hemzsegnek a sértõ, gyalázkodó, stb. jellegûek, márpedig a büntetés kiszabásakor a tett súlyosságát is figyelembe kellett volna venni.
• A panaszban azt is kértük, hogy kötelezzék a bepanaszolt személyt, hogy tegye közzé a sajtóban az õt elmarasztaló ítéletet, s ezen kérés ügyében sem döntött semmit a bíró (holott kötelessége lett volna megvizsgálni, majd jóváhagyni vagy megindokolva elutasítani). Ez pedig azért lett volna fontos, mert a bepanaszolt személy szeret az áldozat szerepében tetszelegni, mondván hogy az a gonosz ODT (ahol ráadásul egy magyar ember a fõnök) bántja õt, megalapozatlanul büntette meg párszor. Egy jogos és jól megindokolt határozat vagy ítélet közzététele jó cáfolat lenne erre, bárki láthatná, hogy mi is az igazság. Mivel a bíró ebben a kérdésben nem döntött, így ez továbbra sem fog megtörténni.
• Végezetül ott van még az idõ-tényezõ. Már az ODT sem tartotta be a törvényes négy hónapos határidõt, annak közel duplája telt el a panasz iktatása és a határozat kiközlése között (ráadásul ez még gyors eljárásnak számít, mert van olyan panaszunk, amit 2020 decemberében postáztunk, de máig nincs megoldva!). Ehhez jön még az, hogy a határozatot megtámadni táblabíróságon lehet, az ott született ítélet ellen pedig a Legfelsõ Bírósághoz lehet fellebbezni, ott pedig minimum két évbe telik míg ítélet születik. S mivel borítékolható, hogy a bepanaszolt személy ebben az ügyben fellebbezni fog, valamikor 2024 nyarán születhet meg a végsõ döntés a 2021 január elején született panasz ügyében. S még ha az netán megerõsíti is a táblabíróság ítéletét, akkor is elmondható, hogy ez minden, csak nem hatékony kezelése egy diszkriminatív cselekedetnek, olyan, ami elrettenti az elkövetõt attól, hogy máskor is hasonló tettet kövessen el.

Bûnügyek kapcsán találkozhatunk néha a címben szereplõ kifejezéssel, ami sajnos tökéletesen ide illik, ugyanis a jogszabály, az ODT és a bíróságok együttesen is maximum fegyvernek tûnnek, de teljesen alkalmatlanok a diszkrimináció és a gyûlöletbeszéd visszaszorítására. Ráadásul ennek a helyzetnek az oka nem valamiféle objektív akadályokban keresendõ, egyszerûen arról van szó, hogy Románia ebben az esetben is azt a taktikát alkalmazta, hogy színleg eleget tesz egy elvárásnak, európainak mutatja magát, miközben a gyakorlatban annak nyoma nincs. A legrosszabb pedig az, hogy jó eséllyel mindennek az oka az ország jelentõs részét átható, intézményi szinten is rendszeresen kitapintható magyarellenesség.

Tavaly augusztusban lettünk figyelmesek egy álláshirdetésre, ami a gyergyószentmiklósi postahivatalban volt kifüggesztve. Tekintettel arra, hogy a város lakóinak több mint 80%-a magyar, visszatetszõnek találtuk, hogy a hirdetés csak román nyelvû, s ráadásul az alkalmazási feltételek között sem szerepelt a magyar nyelv ismerete. Tekintettel arra, hogy a posta állami intézmény, amelyik közszolgáltatást biztosít (az intézmény honlapján ez olvasható: Companie nationalã de interes public, înfiintat de cãtre Ministerul Transporturilor, care asigurã pentru cetãteni servicii postale), egy petíciót intéztünk a megyei kirendeltség vezetõjéhez, amiben felhívtuk a figyelmét a magyar nyelv használatára vonatkozó kötelességükre. Kivártuk becsülettel a törvényes 30 napot, de válasz nem érkezett, ezért újraküldtük a petíciót, jelezve, hogy létezik egy törvényes kötelezettség a válaszadásra. Aztán eltelt újabb 30 nap, válasz sehol.
Végül további két hét elteltével válasz érkezett, ez:

A posta válasza

Már azt nehéz megérteni, hogy egy magyar nyelvû petícióra egy magyar igazgató miért ír román választ, de ez lenne a kisebbik baj, a nagyobbik ugyanis a válasz tartalma.
Kezdõdik azzal, hogy tájékoztatnak, hogy õk nem közintézmény hanem kereskedelmi társaság, rájuk tehát nem vonatkoznak az általunk jelzett, a közigazgatásban érvényes törvényes elõírások. Állítják ezt úgy, hogy a petícióban mi nem hivatkoztunk konkrét törvényre, így nehéz lenne eldönteni, hogy melyek azok a törvények, amelyekkel a válasz vitatkozik.
Aztán azzal folytatják, hogy túlzó a magyar nyelv használatára vonatkozó igény, mert ez nem szerepel a posta törvényes kötelességei között. Mondják ezt egy olyan intézményrõl, amelyik 80%-ban magyarok lakta megyéjében mûködik annak az országnak, amelyik nem gyõzi a kisebbségek Kánaánjának nevezni magát! S teszik ezt azért, mert ugyan állami tulajdonban van a posta, de a szervezési formája nem közszolgálat, hanem kereskedelmi társaság. Egy jó kis formai kibúvó (legalábbis szerintük), ami igencsak jól jön, amikor azt kell megindokolni, hogy az állam miért is teszi pont a fordítottját annak, amivel folyton dicsekszik.
S ha ez nem lenne elég, akkor Gergely Irma arról is kioktat, hogy az alkotmány értelmében Romániában a hivatalos nyelv a román (kik is szokták ezt újra és újra a szemünk közé vágni?), tehát túlzó és törvényes alapot nélkülözõ az az elvárás, hogy egy postás (nem elfeledni: Gyergyószentmiklós területén szolgálatot teljesítõ postás) ismerje a magyar nyelvet.
Majd következik a “nagylelkû” gesztus: Tekintettel arra, hogy a posta belsõ szabályai nem tiltják hogy helyi szinten a kisebbségek nyelvét is használják, ezért ezután az álláshirdetéseket magyar nyelven is közzéteszik. Örvendjünk tehát egyrészt annak, hogy a román posta olyan nyitott, kisebbségbarát, stb., hogy nem tiltja meg (!!!) a magyar nyelv használatát Székelyföldön, másrészt meg annak, hogy ezután tesznek egy plusz erõfeszítést és ha mást nem is, de az álláshirdetéseket magyar nyelven is közzéteszik. S bizonyos mértékig igaza is van az igazgatónõnek, mert úgy néz ki a petíciónkkal bár egy apró eredményt sikerült elérnünk.

De beérhetjük ennyivel? Tényleg ez a maximum, ami elérhetõ? Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre adekvát válaszokat tudjunk adni, vizsgáljuk meg azt, hogy az intézmény jogászainak igazuk van-e, valóban nem vonatkoznak-e rájuk a kisebbségek nyelvhasználatát elõíró jogszabályok.
Ilyen téren két nemzetközi egyezmény szokott szóba jönni, tekintettel arra, hogy azokat Románia ratifikálta, s ehhez mindig érdemes még hozzátenni az alkotmány 11. cikkelyét, amelyik azt mondja ki, hogy Románia elkötelezi magát, hogy jóhiszemûen végrehajtja a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeit (ugyanis ennek értelmében nem illik a kibúvókat keresni, trükközni, azért hogy valamely kötelezettséget ne kelljen végrehajtani). Jelen esetben a két egyezmény közül a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját célszerû elõvenni (angol és magyar nyelvû változata itt, a román pedig itt), illetve a 282/2007-es törvényt, ugyanis abban van rögzítve (5. cikkely e. pont), hogy a magyar nyelv viszonylatában milyen kötelezettségeket vállalt Románia (ugyanis a Charta egy vállalás-lista, s minden ország maga dönti el, hogy azok közül melyik nyelv viszonylatában melyeket teljesíti). Nézzük mi áll ott a Charta 10. cikkelye kapcsán (közigazgatási és közszolgáltatások):

“– paragraful 1 subparagrafele a) (îi), a) (iii), a) (iv), a) (v), b), c);

paragraful 2 subparagrafele b), c), d), e), f), g);

paragraful 3;

paragraful 4 subparagrafele b), c);

paragraful 5;“

Tehát a 10 cikkely 3. paragrafusát mindenestõl vállalta Románia, nézzük mi annak a címe és mi található az a. pontjában:
“3. A közigazgatási hatóságok vagy az õ nevükben tevékenykedõ más személyek által mûködtetett közszolgálati szerveket illetõen a Szerzõdõ Felek a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatának területein e nyelvek mindegyike helyzetének megfelelõen, abban a mértékben, ahogyan az ésszerûen lehetséges, vállalják, hogy:
a) gondoskodnak arról, hogy használják a regionális vagy kisebbségi nyelveket a szolgáltatások nyújtásakor;“
A szöveg eléggé nehézkes, de a lényeget nem nehéz kihámozni: a közigazgatási hatóságok (például a Szállítási Minisztérium) által mûködtetett közszolgálati szervek (mint például a posta) egy többségében magyarok lakta közigazgatási egységben (mint például Hargita megye) gondoskodnak arról, hogy a szolgáltatásuk nyújtásakor használják a magyar nyelvet, hiszen az ésszerûen lehetséges (bõven van az alkalmazottak közt olyan, aki ezt a nyelvet ismeri). S ez teljesen független attól, hogy a posta szervezési formája közszolgálat (serviciu public) vagy kereskedelmi társaság (societate comercialã), az számít, hogy egy közigazgatási hatóság nevében tevékenykedik és közszolgálatot lát el (úgy ahogy a posta definiálja önmagát a honlapján). S persze figyelembe véve az említett alkotmányos elõírást, ha jóhiszemûen jár el, s nem a kibúvót, a kifogást keresi.

De tegyük fel, hogy a fenti gondolatmenetünk erõletett, a posta egy kereskedelmi társaság amelyik a piac törvényei szerint mûködik. A jó hír számunkra az, hogy a Chartának arra a területre is vannak intézkedései, ezek a 13. cikkelyben szerepelnek, melynek a címe “Gazdasági és társadalmi élet“, az 1. paragrafusa pedig így szól:
“1. A gazdasági és társadalmi tevékenységeket illetõen, a Felek az ország egészére nézve vállalják, hogy:
a) kiiktatnak jogalkotásukból minden olyan rendelkezést, mely igazolható okok nélkül tiltja vagy korlátozza a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatát a gazdasági vagy társadalmi élet dokumentumaiban, különösen a munkaszerzõdésekben és az olyan technikai dokumentumokban mint a termékek és felszerelések használati útmutatói;
b) megtiltják, hogy a vállalatok belsõ szabályzataiba és a magánokiratokba, legalábbis amelyek az azonos nyelvet beszélõk között jöttek létre, a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatát kizáró vagy korlátozó cikkek kerüljenek;
c) fellépnek az olyan gyakorlattal szemben, mely elbátortalanít a regionális vagy kisebbségi nyelveknek a gazdasági vagy társadalmi tevékenységek keretei között történõ használatától;
d) a fenti pontokban jelzettektõl eltérõ módokon megkönnyítik és/vagy bátorítják a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatát.”
Márpedig a magyar nyelv viszonylatában ezt a pontot vállalta Románia, amint az a fennebb jelzett helyen ellenõrizhetõ. A d. pontban jelezett feladat (a cégek bátorítása) ellátására pedig kitûnõ lehetõség az, hogy ezt úgy teszi, hogy jó példával jár elõl, a saját cégénél kötelezõvé teszi a kétnyelvûséget.
Ráadásképpen hadd jegyezzük meg, hogy ez már az ország egész területére vonatkozik, nem csak azokra a régiókra, ahol kisebbségi nyelvet beszélõ állampolgárok élnek, tehát amire a válasz hivatkozik (hogy a posta belsõ szabályzatai nem tiltják a magyar nyelv használatát) nem valamiféle kegy, hanem a törvény betartása, s ha ez nem így lenne, akkor az törvénysértésnek minõsülne. (S ezt azért is érdemes megjegyezni, mert jelennek meg néha hírek a sajtóban arról, hogy itt-ott túlbuzgó cégvezetõk zaklatják a magyar beosztottakat, ha egymás közt magyarul beszélnek).
Egy szó mint száz, a válaszban jelzett “engedmény” távolról sem kielégítõ, a postának változtatni kell a hozzáállásán, ami a magyar nyelv használatát illeti. Már csak az a kérdés, hogy szükség esetén a pártatlan román igazságszolgáltatás kapható lesz-e arra, hogy erre rákényszerítse? Ez ki fog derülni.