A gépezet olajozottan mûködik

1989 decembere után hatalmas nemzetközi szimpátia övezte Romániát, így sorra nyíltak meg elõtte olyan kapuk, amelyekre korábban gondolnia sem lehetett volna. Elég volt néhány hangzatos ígéret, szóban és/vagy írásban tett fogadalom. Így lett az ország az Európa Tanács tagja is, alig pár évvel a “forradalom” után, illetve miután vezetõi széles mosoly kíséretében aláírtak pár dokumentumot, ideértve a Kisebbségi Keretegyezményt is.

Aztán a küldöttségek hazajöttek Strasbourgból, idehaza a parlament – kisebb-nagyobb késéssel – ratifikálta az aláírt dokumentumokat (egyes elõírásokat még a 2003-as alkotmányba is beemeltek), majd következett volna a munka nehezebb része, a vállalások gyakorlatba ültetése. Na itt már kezdett akadozni a gépezet, egyre több volt az üzemzavar és a leállás, így tíz évvel ezelõtt a bukaresti masiniszták (vagy machinátorok?) egy huszárvágáshoz folyamodtak: betaszították egy eldugott fészerbe, onnan meg elõvették azt a régit, amit 1989-ben kénytelenek voltak leállítani. A naivabbak azt hihették, hogy azt követõen megette a rozsda, de errõl szó nincs, az utána eltelt években szép csendben, feltûnés nélkül kijavították, még korszerûsítették is, s csak a pillanatra vártak, amikor ismét hadrendben állíthatják. Ezt pedig akkor látták elérkezettnek, amikor az ország már tagja lett az Európa Tanács után a NATO-nak meg az Európai Uniónak is, a nemzetközi közösség figyelme pedig érezhetõen lanyhult, egyéb események és vidékek kötötték le.

Elõvették tehát, pályára állították, beindították, s nagy-nagy megelégedéssel szemlélték amint duruzsolni kezd, majd egyre nagyobb fordulatszámot vesz fel, s dübörögve nekilódul. A munkája pedig eképpen nyilvánul meg:

1. Számos hatályban levõ törvény van, ami garantálja a magyar közösség tagjainak azt a jogot, hogy az élet számos területén, hivatalok egész sorában használhassák anyanyelvüket. Ilyen például Hargita megye 67 önkormányzata közül majd az összes, az azoknak alárendelt helyi intézmények, a megyei önkormányzat és annak intézményei, valamit az állami intézmények megyei kirendeltségei, ezekbõl a prefektus honlapja szerint 40 darab van (ideértve magát a prefektust). Ez a jog azonban csak elméletben létezik, mert az intézmények jelentõs részében hiába próbálkozna a polgár, nincs olyan, akivel magyarul szóba tudna állni. A helyzet pedig nem hogy javulna évrõl évre, de inkább romlik (mert a gép dolgozik).

2. Ezen jogok betartását a törvény értelmében a prefektus felügyeli, az õ kötelessége, hogy garantálja a polgárok számára hogy élni tudjanak velük, s szintén õ az, aki büntetést róhat ki azon intézmények vezetõire, ahol a jogokat megsértik. A prefektus azonban (hogy-hogy nem) számos feladata közül ezt az egyet hajlamos hanyagolni. Nem megfeledkezik róla, hanem tudatosan nem végzi, még akkor sem, ha arra felszólítást kap. Olyannyira nem, hogy szükség volt egy jogerõs bírói ítéletre, hogy erre figyelmeztesse.

3. Ezen a ponton lehet gyõzelmet kiáltani, pezsgõt bontani (s azt gondolni, hogy a gép meghibásodott), de nem célszerû, mert ez a lépés csak az álcázás része, arra való hogy azt a látszatot keltse, hogy Románia jogállam. A rideg valóság ezzel szemben az, hogy bírói ítélettel vagy anélkül, a prefektus rendületlenül nem végzi a dolgát. Ezt fényesen bizonyítja, hogy közel két évvel azután hogy iktatták a prefekturán a petíciómat, s fél évvel azután, hogy több intézményvezetõ önként vallotta be hogy a nyelvhasználatra vonatkozó törvényeket nem tartják tiszteletben, egyetlen büntetést se rótt ki e miatt senkire, amiképpen ez kiderül ennek a bejegyzésnek a végén.
Persze ahhoz hogy ezt háborítatlanul tehesse, szükséges az egész gépezet összehangolt munkája, más szóval az, hogy biztos lehessen benne, hogy ezért nem fogja semmi bántódás érni. S ez – mint a bevezetõben jeleztem – mûködik!

4. Itt van mindjárt a bíróság, amelyiknek az lenne a dolga, hogy megbüntesse azért, mert nem hajtott végre egy jogerõs ítéletet. Ez más esetekben sima ügy, a panaszos a 30 nap teltével jelzi a bíróságnak hogy végrehajtás sehol, az meg szinte automatikusan rója ki a tetemes bírságot. Ebben az esetben azonban a dolog nem mûködik, a bírókat egy másik fogaskerék mozgatja, így a jogos keresetet alapfokon is és másodfokon is elutasították.

5. Tekintve hogy a prefektus a kormány megyei helytartója, oda is lehet azzal a kéréssel fordulni, hogy vegyék már rá arra, hogy tartsa be a törvényeket. Ha mód van rá, hát próbát tettem ezzel is, de ezen a ponton már kevesebb optimizmussal, inkább abból a meggondolásból, hogy hadd lássam jól sejtem-e, hogy a kormány is a prefektus pártját fogja fogni. S azt kellett tapasztaljam, hogy a feltételezésem helytálló volt.

6. Persze elvileg az a lehetõség is fennáll, hogy ezek nem egy összehangolt stratégia részei, csak véletlen egybeesések. Hogy ennek a valószínûségét minél kisebbre csökkentsem, panaszt tettem a prefektust meg nem büntetõ bírók ellen a Jogi Felügyeleten, azt kérve, hogy állapítsák meg, hogy fegyelmi vétséget követtek el, amikor nem alkalmazták a törvény világos elõírásait. S ugyan a panaszban leírtam, hogy a törvény értelmében a prefektusnak 30 nap állt a rendelkezésére a jogerõs ítélet végrehajtására õ pedig 37 napon keresztül semmit nem tett ennek érdekében (tehát a bírók kötelezõ módon meg kellett volna büntessék), az ügyet kivizsgáló ellenõrnek sikerült azt megállapítania (rez-7026-2016), hogy a bírók teljes mértékben törvényesen jártak el.

7. Tekintettel arra, hogy a nyelvi jogok betartatása a prefektus hivatali kötelessége, s ennek elhanyagolása azzal jár, hogy emberek tízezrei nem használhatják anyanyelvüket különbözõ hivatalokban (ami számukra egyértelmûen hátrányt jelent), itt lényegében hivatali visszaéléssel van dolgunk, ami a Büntetõ Törvénykönyv szerint bûncselekménynek minõsül. Tettem tehát egy büntetõ panaszt is az ügyészségen a prefektus ellen, még tavaly szeptember hatodikán (a tértivevény tanúsága szerint másnap kézhez is vették). Aztán teltek-múltak a hónapok, de errõl semmi hír nem érkezett, így decemberben újabb levelet írtam, amiben a panasz sorsa felõl érdeklõdtem. Választ azonban erre sem kaptam.

Összefoglalva tehát el lehet mondani, hogy vannak ugyan nyelvhasználatra vonatkozó törvények, de azokat az illetékesek nem tartják be. Van ugyan aki ezeket kellene ellenõrizze, de õ ezt a munkát nem végzi. Aztán vannak olyanok, akik ezt rajta számon tudnák kérni, de õk ezt még panasz esetében sem teszik meg. Végül vannak olyanok, akik a számon kérõk körmére kellene nézzenek ha azok nem végzik a dolgukat, de – láss csodát – ezek sem találnak semmi kivetnivalót a számonkérõk “munkájában”. Amint fennebb említettem: egy tökéletesen felépített, olajozottan mûködõ gépezet, ami gondoskodik arról, hogy a nyelvhasználatra vonatkozó törvényeket a gyakorlatban ne alkalmazzák.

S hogy mit lehet ebben a helyzetben tenni? Két választásunk van: megadóan feltesszük a kezünket, avagy újabb és újabb kavicsokat markolunk fel és próbálunk a szerkezetbe juttatni. Cselekedjen ki-ki legjobb belátása szerint!

This entry was posted in Államérdek, Ez Románia, Politika. Bookmark the permalink.

Vélemény, hozzászólás?