ki mondaná el ezt a verset

ki mondaná el ezt a verset?ki mondaná el

ki mondaná el ezt a verset
ki tűzné szívére a megadás
fagyosfehér zászlait
ki feküdne végig harmincöt
évemen tanácstalanságom
megnyugvásával
szánná rá Isten kegyelmét
gyermekvigyázó tekintetére
végtére is ki mondhatná el
a lassú folyók körbefolyását
a visszabontott eget szerelmeim felett
az eltékozolt maradásokat
sáros arcú szentek szitkait
ugyan ki tűzné szívére
a küzdelem éjfekete zászlaját
ki feküdne végig harmincöt
évemen a megnyugvás
tanácstalanságával

A költő, lévén maga is teremtő – OJD

A költő, lévén maga is teremtő – OJD

„Törd össze lantod, szarj rá, s magadat szembeköpd,
a költészet számodra ezennel véget ért.
Áthágtad egyik alaptörvényét: az önkényt.
A költő, lévén maga is teremtő,
nem hajt főt és nem süti le büszke szemét,
sem égi, sem földi hatalom előtt.„*

Igazán vagány és könnyed költészet Orbán JánOJDos Dénesé, olyan, amelyet irigyelni szoktak lezserségéért, féktelenségéért azok, akik nem fogadják el azt az alápállást, hogy az író/költő szabadsága akkora, amekkorát kiszakít magának. Igazi, született lírikus, egész mellszélességgel az – nem véletlen, hogy Faludy korszakos tehetséget látott benne, még annak idején, amikor viszonylag szűk körben ismerték a transzilván Villont és DrBZ sem irkafirkált róla. Az erdélyi szellem mindig tudott és meggyőződésem, hogy az eljövendő időben is tud új és új, az egyetemes magyar kultúra viszonylatában kiemelkedő egyéniségeket kiemelni, kiérlelni és útjukra bocsátani.

A magyar Faust igazi remekmű nagyon büszke voltam, hogy egy erdélyi, ráadásul unitárius szerző művének így tapsoltak Méliusz Juhász Péter városában. Verseit nagy kedvvel olvasom jó ideje, már első verstalálkozásunk óta furcsa gyönyörűség tölt el köteteit lapozva, vagy írásait görgetve. Sok szívemnek kedves szerző van, de miből áll az OJD-hatás? Egyfelől egészen biztos, hogy ellenpontozza saját költészetem szemérmességét, másfelől abban, hogy amit papírra vet az izgalmas, friss, széles spektrumú, bohém s mindemellett pedig a klasszikus ízeket is érezzük.

Én szeretem ezt a lírát, szeretem a Janus Pannonius-átiratokat, mint ahogy a Rejtő-vonal is kedvemre való volt, ahogy a Verecke útján döcögő almazöld Trabant is. Mondom ezt annak ellenére, hogy jó néhány globetrotterként hánykódott tollforgató, ideológiák és pártdemagógok kereszttüzében imbolygó, balosnak jobbos és jobbosnak eléggé balos, liberálisnak maradi (vice versa), nem eléggé vagy túlságosan is magyar szerző mellett számomra a „messianisztikus transzilvanizmus” – melyet OJD nagyon nem szeret – is fontos és nem megkerülhető, mint ahogy a transzközepes írónemzedék sem. Nosza hát olvassanak, mert én is „… érzem az iszonyú magányt, / ó, mindenki ír, nem olvas senki sem”.

Csíki András

*[Kigúnyolja Galeotto zarándoklását]
Orbán János Dénes: A költő, a ringyó és a király. Janus Pannonius apokrif versei. Magyar Pen Club, Budapest, 2014

 

NYÖGVENYELÉS

NYÖGVENYELÉS

„Elkéstem, mégis itt vagy,
korábban láttad meg,
hogy a test a lábak nélkül
már sehová sem megy.”

Halandzsa, zagyva, mindenki kötészete, költészete, közérzete… legyen szó a nagyonkisGrófóról, vagy a reppelős, retrózó tinédzserbálványokról. Vers mindegy kinek! Dal mindegy miről. A dadaisták és a póz- és/vagy posztmodernek – ha van egy kis öniróniájuk és szeretik az olcsó gyönyöröket – a gatyájukba nyúlnak és élvezik ahogy a divat, az együgyűség, no és az önbizalomtól duzzadó tehetségtelenség  tankönyvbe illő példái gyarapodnak. Vagy csak a szőlő savanyú és rothadt? Lehet. Majd nyögve nyelem és jajgatva iszom én is eme mesterművek szavait, mert elbújni úgy sem tudok, az orgia és a szadista extázis itt zajlik, itt tombol körülöttem!

Udvarhelyi temetőben

Udvarhelyi temetőben

„Utas vagyok. És már lement a nap,
Fölöttem éj, egy kő fejem alatt.
Álmomban is híven hozzád vágyik szívem,
Hozzád vágyik szívem, Hozzád közel.”
(Unitárius ének)

Szabályos körben, kétszáznál is többen,
S közbül nő a sírhalom, egy örökké rakott
Csend-falon átszivárog a megbuggyant idő.
Egy-kettő-három-négy lapát,
Öt-hat-hét-sok lapát, rögök zenéje,
Rögök zenéje akasztja embernek szavát,
Ahogy a puha, agyagos, sárga földnek,
Mi e zöld fű alá nem illik sehogy,
Visszaadják a fáradt testet,
Csak a lélek ne pusztuljon,
Csak a lélek ne pusztuljon, nehogy!
Valaminek, Isten, mert maradni kell!-
A férfikar új és új énekbe kezd…
Engedd akkor magad megtalálni,
Életünk is benned, ekképpen zárni,
S ehhez pár holnapot, e mai naphoz,
Még számunkra följegyezz!

Gyönyörű, mély férfihanggal énekelték: “Utas vagyok. És már lement a nap…” -s az énekhang lefutott a völgybe, lassú, magasztos tánccal és visszhang formájában vissza-visszatért, néhol a szél is belecsípett kicsit, s az ily módon ismétlődő, egymásba fonódó szavak egyenesen a szívembe röpültek és onnan is visszhangként kellene továbbszálljanak…