talppal az ég felé

„Berlioz ügyet sem vetett a kérencsélő, nyegle karnagyra, odaszaladt az utat elzáró forgókerékhez, megragadta, megforgatta, és már ki akart lépni a sínekre, amikor vörös-fehér felirat fröccsent az arcába: „Vigyázz, ha jön a villamos!”

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

mikor a villamos nem állt meg
nem is fékezett nem is csengetett
száguldott kéken s mélysárga
örvényt kavart a városon

mikor a villamos nem állt meg
A. ..LÓ utasok fejen álltak és kézen
cipők és emlékek cseréltek gazdát
s alattuk szikrákat vetett a sín

mikor a villamos nem állt meg
nyurga lángra lobbant az ellenőr
s az ülések átadták helyüket
a háborgó zaklatott nyugalomnak

mikor a villamos nem állt meg
szemem mögött is láttam mi folyik
s ördög bújta bőröm alatt
játszottak szelíd fenevadak

mikor a villamos nem állt meg
s alattunk szikrákat vetett a sín
mások emlékével összerázva
utaztam talppal az ég felé

gyanúsan gyanútlanul

Anyám le­te­szi a kávét,
nem tud a délután
sza­ru­so­dott bőréből kitalálni:
csak várni, csak készülni
bármi­re, végképp min­den­re;
idült fájások­kal cse­veg,
rossz­kedvével zsonglőrködik és
traktálja magát, szívszakító hi­degrázással,
teg­na­pi, teg­napelőtti el­ma­radással,
találkozások­kal hol­nap, hol­nap­után,
fe­lejtéssel, mi már a fe­ledést sötétíti,
nem tud, nem akar megbékülni,
nem akar, nem tud elkészülni,

a ko­lonc nélküli most­ra:
kín előtti, kínnal teli must­ra;
forró fe­ke­te tejcsíkjai köröznek
re­me­te­magányú időben,
anyám le­te­szi a kávét
mert megjöttem;
le­te­szi s hozzábil­len az asz­tal,
feláll és átölel,
a me­rengés, a készenlét,
a vára­kozás jön közel,
a sze­re­tet képle­tei fut­nak végig,
meg­old­va mind hibátla­nul,
gyanúsan gyanútla­nul
féltjük egymást,
míg a kávé hi­de­gen bőrözik,
migrén és ag­go­da­lom őrködik,
ke­ring a lélek so­ka­dal­ma:
rik­kan­csok és kufárok hada,
li­ba­sor­ban, tor­na­sor­ban, bárhogy,
ülünk a nap délutáni rom­ja­in,
s azt az utolsó kor­tyot is felhörpint­ve,
várja hozzábil­len­ni a sza­va­i­mat.

koromfekete kávékkal
“eltintatengeredem” – Far­kas Árpád: Nyi­tott égbolt

el­fe­ke­tekávéso­dom

ko­rom­fe­ke­te kávékkal
mérge­zed ma­gad
gyom­rod­ban szur­kos
éjszínű ta­vak
és ke­serű haj­nalíz:
az alig-fények
s a félig búto­rok
szi­lu­ett-íze
a meg nem ébredt
fa­lak s az elnyújtózott
ka­napék mo­za­ik-íze
élsz-e?
da­rab­ja­id­ban
egy-egy hosszú in­dulás
s a tanácsta­lanság
féke­zet­len iz­gal­ma
egy te­nye­red felén
forró csésze­alj s a
köte­lesség tűzgömbje
élsz-e?
élsz-e?
élsz-e?
nógat­ni csip­ked­ni
kell téged míg
véred nyomása
le­felé száll
mon­dod meg­szok­tad
hozzád ez így talál:
már-már mérhe­tet­len
mint­ha meg akar­na
szűnni mint­ha
vörössével együtt
akar­na eltűnni:
kell a ko­rom­fe­ke­te
kávék mérge
gyom­rod­ban a szur­kos
éjszínű ta­vak
a ke­serű haj­nalíz
az alig-dol­gok
s a félig-va­la­mik
kitalálása nem éppen
csep­pet sem
de­hogy is
éppenséggel
hogy gon­do­lod
egyáltalán nem egy­szerű!
tanulságképpen

ho­va­tovább
osz­toz­nunk kel­le­ne
osz­toz­nunk
az ájulások közelségén
a sóvár ábrándok
fe­ke­te vákuumán
a se­besült emléke­ken
a nagyszülők s a
szüle­ink kény­szerképzetén
leg­alább az el­fo­gadásban leg­alább
az el­fo­gadással
sors-összeszíjazó hámok
gének ko­csirúdja
cse­csemősírás
a szülőföld nehéz története
ólomléptek és -könnyek
is­me­ret­lenség a meg­szokásban
itt ma­tat­nak kabátuj­jun­kat
gomb­ja­in­kat babrálják
öreg körmű ke­zek
néha meg­si­mo­gat­nak
ar­cun­kon smirg­liz­nek egyet
s ahogy szőlőfürt-időnkből
sze­mez­getünk
mind­egy­re mor­molják
gya­lu­lat­lan rögeszméiket
az okos fi­lozófiát
bo­ga­ras ideáikat
miből azt vo­nom le
ta­nulságképpen
hogy osz­toz­nunk kel­le­ne
osz­toz­nunk feltétlenül
mi­nekutána min­ket is
las­san ki­ka­nyarít’nak
a világból és két
be­vi­zelés közt mi is
szöszmötölni fo­gunk
hiába fészkelődve
kényel­met­lenül

addig-addig

ad­dig-ad­dig
sza­vunk se lesz a rossz­ra
ta­gad­ha­tat­lan és tart­ha­tat­lan
köve­sed­nek a tévedések
a ha­zugság hírnökei
hevítik alat­tunk a
hétközna­pok dózsa­trónját

beszélhetünk mi
s számba ve­hetjük
mind­egy­re tanácsta­lanságunk
és szélbe kiált­hat­juk
Is­tent nem tartó imáin­kat

szokások és kény­sze­rek
körútja­in csa­tan­go­lunk
hol az esze­ve­szett ideák
kar­ha­tal­ma továbbot int
míg be­le­resz­ketünk a vádba
vers­be val­lomásba

s tal­punk alól a szülőföldet
a mezőt a várost ta­licskázzák
s fölülünk az eget húzzák
vagy me­sze­lik színte­len­re

ad­dig-ad­dig
sza­vunk se lesz a rossz­ra
bárki sa­rat ta­pos­hat ránk
hitvány szem– és gyo­mor­for­gatók
színváltók és színtévesztők
uzsoráját nyögjük

caf­ran­gos eszmék és
meg­bok­ro­so­dott ítészek
haj­ta­nak be nálunk
pos­hadt erényről szóno­kol­nak
s a fertőzött ke­gyen­cek
szintúgy és még inkább

s a halál biza kívül s belül
le­sel­ke­dik

tanuld meg ezt a versemet

„Ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.”
Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet

„Ne érdekeljen rím, se múlt.
A metafora rettenet.
Minek kellene vers? Kinek?
Felejtsd el ezt a versemet”
Bogdán László: Felejtsd el ezt a versemet

ta­nuld meg ezt a ver­se­met
nem is kel­le­ne el­fe­ledd
még szolgálhat e néhány sor
ha ma­gad­hoz térsz ma­gadtól
és körben mint az éjszakát
látod az eszmélet falát
és gőzöd nincs hogy hová lett
mind aki em­ber számba vett
üvölte­nek rád nem­te­len
mind is­me­ret­len nyel­ve­ken
s ke­ze­det szíve­det töröd
vak múltad kékre meg­ve­ret
mi lesz mi em­berséggel föd
ta­nuld meg ezt a ver­se­met

ta­nuld meg ezt a ver­se­met
tépj is a könyv­be éle­tet
zse­bed­ben min­dig ott le­gyen
míg ríme magától te­rem
s ha nem kell már hogy bele less
lesz mit a gyen­ge tűzbe vess
nézd el ahogy a rossz betűk
kor­moz­nak elbántál velük
így nézlek látod téged is
sze­mem­ben tört fény és tövis
s ben­ne vagy utolsó köröd
nem más nem va­la­kik he­lyett
mi lesz mi em­berséggel föd
ta­nuld meg ezt a ver­se­met

ta­nuld meg ezt a ver­se­met
mert het­ven éved le­pe­reg
a sírásó munkára vár
a pénz felél és meg­zabál
úgy lesz hogy nem voltál soha
pojáca szájhős os­to­ba
mid van csak bóvli rossz ka­cat
az nemléted­ben meg­ta­gad
te­remtés raj­tad nem veszít
idea erkölcs nem feszít
s már érdes te­nyerébe köp
ki földet húz fe­jed fe­lett
mi lesz mi em­berséggel föd
ta­nuld meg ezt a ver­se­met

ta­nuld meg ezt a ver­se­met
egy hol­ly­woo­di film he­lyett
ha­szon­kulcs ranglétra he­lyett
a mul­titőke-bumm he­lyett
fo­gyasztó lettél fékte­len
li­berál-lóden szing­li-nem
kin nem fog érv és közte­her
egot s nem nem­ze­tet ne­vel
tu­laj­don képe tőzsde­krach
a sza­badságtól nem sza­bad
hi­tel-kötéllel megkötött
reklámmal rútul rásze­dett
mi lesz mi em­berséggel föd
ta­nuld meg ezt a ver­se­met

ta­nuld meg ezt a ver­se­met
nem írok többet s mást ne­ked
azt mon­dod lyu­kas vészha­rang
unott a stílus és a hang
irigy és sa­vanyú a szám
mo­dernből nem hullt sem­mi rám
inflálták egész nyel­ve­met
ábrándom füstbe vers­be ment
tücsökzenék táncos Bóbiták
fe­ke­te-pi­ros száraz szóvirág
hom­lo­kod mögött sárga köd
elárve­rez a gyer­me­ked
mi lesz mi em­berséggel föd
ta­nuld csak ezt a ver­se­met

Úzvölgyi katonadal

„De se lőszer nem volt, se semmi egyéb. Az aknavetőkhöz is csak ködgránát maradt, mindent ellőtünk már. Egy (…) tartalékos zászlós, Erőss Dénes tanító volt a parancsnokunk. Azt mondta: »Székelyek ne hagyjátok!« De nem nem volt mivel lőni. A ködgránátokat is az oroszok közé lőttük.”
Keresztes Andor, a 32/1. erődszázad (1944)

Fekete-piros, fekete-piros az ég,
rongyos a zubbony, a szív hasad szét.
Fekete-piros, fekete-piros muszáj,
csorba szuronyt döf a sáros halál.
Fekete-piros, fekete-piros mező,
vérpatak hátán a könnyes eső.

Fekete-piros, fekete-piros a hegy,
rabsorsnál itt hullni sokkalta szebb.
Fekete-piros, fekete-piros a sánc,
sírunkon perdül a győzelmi tánc.
Fekete-piros, fekete-piros a köd,
árulók, tolvajok ideje jött.

Fekete-piros, fekete-piros torony,
őrködik lelkünk a vég-ormokon.
Fekete-piros, fekete-piros a csend,
csontunk nehéz, székely porrá leend.
Fekete-piros, fekete-piros Igék,
unokák vigyétek holtak hitét!