Mindennek előtte

Reád adtam fekete kabátom,
talányaim, hogy megtaláltak.
Voltanak kínzó rímei,
voltanak az elmúlásnak.

Egyedül, egyedül, egyedül
elvástam szakadott utakat járni,
éjjel-nyílt szívemet adtam rád:
éltetni, szeretni, szánni.

S rímeink lettenek szépek,
lettenek örömből fontak.
Ütik a karót a dombtetőn,
de mindennek előtte ott vagy!