A költő, lévén maga is teremtő – OJD

A költő, lévén maga is teremtő – OJD

„Törd össze lantod, szarj rá, s magadat szembeköpd,
a költészet számodra ezennel véget ért.
Áthágtad egyik alaptörvényét: az önkényt.
A költő, lévén maga is teremtő,
nem hajt főt és nem süti le büszke szemét,
sem égi, sem földi hatalom előtt.„*

Igazán vagány és könnyed költészet Orbán JánOJDos Dénesé, olyan, amelyet irigyelni szoktak lezserségéért, féktelenségéért azok, akik nem fogadják el azt az alápállást, hogy az író/költő szabadsága akkora, amekkorát kiszakít magának. Igazi, született lírikus, egész mellszélességgel az – nem véletlen, hogy Faludy korszakos tehetséget látott benne, még annak idején, amikor viszonylag szűk körben ismerték a transzilván Villont és DrBZ sem irkafirkált róla. Az erdélyi szellem mindig tudott és meggyőződésem, hogy az eljövendő időben is tud új és új, az egyetemes magyar kultúra viszonylatában kiemelkedő egyéniségeket kiemelni, kiérlelni és útjukra bocsátani.

A magyar Faust igazi remekmű nagyon büszke voltam, hogy egy erdélyi, ráadásul unitárius szerző művének így tapsoltak Méliusz Juhász Péter városában. Verseit nagy kedvvel olvasom jó ideje, már első verstalálkozásunk óta furcsa gyönyörűség tölt el köteteit lapozva, vagy írásait görgetve. Sok szívemnek kedves szerző van, de miből áll az OJD-hatás? Egyfelől egészen biztos, hogy ellenpontozza saját költészetem szemérmességét, másfelől abban, hogy amit papírra vet az izgalmas, friss, széles spektrumú, bohém s mindemellett pedig a klasszikus ízeket is érezzük.

Én szeretem ezt a lírát, szeretem a Janus Pannonius-átiratokat, mint ahogy a Rejtő-vonal is kedvemre való volt, ahogy a Verecke útján döcögő almazöld Trabant is. Mondom ezt annak ellenére, hogy jó néhány globetrotterként hánykódott tollforgató, ideológiák és pártdemagógok kereszttüzében imbolygó, balosnak jobbos és jobbosnak eléggé balos, liberálisnak maradi (vice versa), nem eléggé vagy túlságosan is magyar szerző mellett számomra a „messianisztikus transzilvanizmus” – melyet OJD nagyon nem szeret – is fontos és nem megkerülhető, mint ahogy a transzközepes írónemzedék sem. Nosza hát olvassanak, mert én is „… érzem az iszonyú magányt, / ó, mindenki ír, nem olvas senki sem”.

Csíki András

*[Kigúnyolja Galeotto zarándoklását]
Orbán János Dénes: A költő, a ringyó és a király. Janus Pannonius apokrif versei. Magyar Pen Club, Budapest, 2014

 

Kategória: Egyéb | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük